Egy (sok) különleges nő történetei

Sándor Erzsi Anyavalya című könyve tanulságos és szívbemarkoló olvasmány egy különleges anyáról, annak különleges gyermekéről, és kettejük még különlegesebb kapcsolatáról, s gyorsan hozzá kell tennem: nem pongyolaságból keveredtem e hármas szóismétlésbe. Azért használtam a különleges szót ilyen sokszor, mert ennek a kötetnek – akárcsak a szerző előző, a lassan megvakuló fiáról és az érte/vele/általa folytatott élet-halál harcról szóló könyvének – éppen az egyediségében, valamint az azt megalapozó hitelességben és szókimondásban rejlik a legfőbb ereje.

Igen, Sándor Erzsi különlegesen és irigylésre méltón szókimondó, bátor szerző, de ezt nem szabad összetéveszteni a hétköznapi értelemben vett bátorsággal. Aki ír, az maga is tudja, hogy a megtisztító szókimondáshoz elsősorban nem bátorság szükségeltetik (olyan könnyű olykor a legvadabb dolgokat leírni és kimondani), hanem hitelesség. Mármint a személyiség hitele. Ezt nagyon nehéz megszerezni, de sokkal könnyebb elveszíteni. Sándor Erzsi a hitelességet azzal szerzi meg, hogy az olvasó a zsigereiben érzi: ez a nő nem kozmetikázza ki a múltját, nem rejti smink alá a jelenét, hanem elénk áll csupaszon, lelkileg pőrén, és azt mondja: ez vagyok én, ez pedig az életem, ha akartok, tanuljatok belőle, ha meg nem akartok, akkor ne tanuljatok. Csak nevessetek egy kicsit. Elvégre a színházi tragédiákban benne rejlik a komédiák lehetősége, a legjobb komédiák hajszálgyökerei pedig a lét tragikumából szívnak életerőt.

Fontos, hogy a szerzőnek minden szavát elhiggyem, majd olvasóként a társául szegődjek, s vele tartsak az úton, amely a végső szembenézéshez vezet. Márpedig Sándor Erzsi szembenéz saját magával, a családjával, zsidó gyökereivel, az elveszett álmokkal, az elveszett emberekkel, a színpaddal és a nyilvánossággal, és a maga ateista módján szembenéz magával a Teremtővel is. S van hozzá egy-két szava.

A könyvéből különleges asszonyi sorsokat ismerünk meg, olyan embereket, akik nélkül Sándor Erzsi nem az lenne, akinek ismerjük és szeretjük. A kötetben fölvonultatott szereplőkkel szerzőként nagyon alázatos. Ha kell, velük nevet, ha kell, velük sír, de nem hatásvadász: nem kihasználja a regényhősökké lett családtagokat, hanem megerősíti őket emberi méltóságukban. Fölmutatja a gyarlóságokat, de nem ítélkezik, hanem: fölnevet. Bemutatja a szenvedéstörténetüket, de nem panaszkodik, hanem: tanít. Levetkőzteti hőseit az olvasók előtt, de nem lecsupaszítja, hanem földíszíti őket: tartással.

Habár a fekete humorral átszőtt Anyavalyában nem jelennek meg Sándor Erzsi saját gyermekei, én mégis úgy olvastam ezt a könyvét, mintha a Szegény anyám, ha látnám című munkájának a folytatása volna. Ha rajtam múlna, kiadnám mind a két művet újra, de egy kötetben. Illetve mit is beszélek, méghogy két könyv. A szerző helyében trilógiává bővíteném a családtörténetet, mert olvasóként úgy érzem, hogy Sándor Erzsi különleges személyisége még sok-sok varázslatot, sok-sok érdekes történetet és sok-sok különleges embert rejteget. Úgy rémlik, mintha egy interjújában azt mondta volna, hogy egyszer szívesen megírná a szerelmeinek a történetét is. Szerintem jó pár ezren vagyunk olvasói, akik a beígért történeteket türelmetlenül várjuk.

Sándor Erzsi: Anyavalya, Park Kiadó, 2016, 265 oldal, 2990 forint.

Kácsor Zsolt