A múltat nem csak eltörölni nem lehet, elfelejteni sem szabad

Mazsihisz

Kövér László a Magyar Országgyűlés elnökének a Holokauszt Magyar Áldozatainak Emléknapján 2011. április 17-én, vasárnap Budapesten a Terror Házánál tartott megemlékezésen elhangzott beszéde.

„Sirasd a gyermekeidet, kiknek halálát akkor nem gyászolták; sirasd őket, égi atyánk, mert megfosztattak az eltemetéshez való joguktól, hiszen maga az ég lett temetőjükké.”

Tisztelt Megemlékezők! Honfitársaim!

terrorhaza_koverlaszlo.jpgA mai nap az emlékezésé: félő tisztelettel megállunk és fejet hajtunk áldozataink előtt. Hatvanhét évvel ezelőtt, 1944. április 16-án hurcolták gettókba a magyar zsidóságot, ezzel vette kezdetét a magyarországi Holocaust. Akiket innen elvittek, azoknak többé sem neve, sem jövője, sem reménye nem maradt.

Hatvanhét éve tudjuk, hogy – Elie Wiesel szavaival – „Birkenau – vízválasztó vagy fordulópont – kozmikus szintű elváltozást okozott, kihatott az ember álmaira és terveire is. Auschwitz után az ember körülményei többé nem ugyanazok, mint régen. Auschwitz után többé semmi nem lesz már ugyanaz.”

Hatvanhét év telt el, de a Holocaust pusztítását mégsem tudtuk feldolgozni, hiszen a magyar kultúra és a magyar élet még ma, ennyi idő után is szédül a vérveszteségtől.

Amikor visszatekintünk a múltra, a jelenhez és a jövőhöz szólunk. Nem azért állunk ilyenkor szobrok mellé, emlékművek tábláihoz, börtönök falához, ahol húsba vágó, életbe markoló, szívet facsaró a fájdalomnak még csak az emléke is, hogy gyermekeink megborzongjanak. Hanem azért, hogy tudják, mit álltak ki az előttük járók. És hogy legyenek helyek, ahol gyermekeink gyermekei is méltón fejet hajthatnak az emlékezés napján a terror áldozatai előtt.

Amikor az áldozatainkra emlékezünk, meg kell siratnunk az elmaradt lehetőségeinket, az életek ki nem teljesedésével elvesztett erőt is. Mert a gyilkos gépezet nem csak apát, anyát, testvért, gyereket, nem egyszer az egész rokonságot vette el, amivel a családok történetében keletkezett soha be nem tölthető hiány, de az élet szerves folytatásának az esélye is odalett. Igaz, a természet csodákra képes. Virágok törnek utat a betonon át, folyók tisztítják ki magukból a beléjük ömlött mérget. De ahol ilyen aljas sebészi munkával vágnak ki egy nemzedéket az életből, ott nehéz a gyógyulás.

Tisztelt Megemlékezők!

Ma azt mondjuk: Holocaust. Ezt az egy szót sok százezer név helyett. Pedig neveket kellene mondanunk, hogy világos legyen: amit ma az emlékezés egybefog, az magyar emberek fájdalmas halála. Nem egy lista tételei, hanem nevek, amelyeket nem lehetett sírkövekre írni.

„Örök nevet adok nékik, amely soha el nem vész.” – mondja Ézsaiás próféta. De fontos, hogy ne csak Istennél legyenek az el nem vesző nevek felírva, hanem a közös lelkiismeretben is.

Mert ami egyesével személyes dráma, az együtt nemzeti tragédia. Végzetes veszteség, mely egy egész országot tehet torzóvá. Megbontott sorsközösség, megbillent egyensúly: igazán sohasem helyrehozható. És számtalan neheztelésünk, félelmünk származik abból, hogy az élet nem a maga természetes módján fejlődött tovább.

De az áldozatok megszentelik nemcsak a földet, de az utánuk jövők sorsát is. Történeteik megóvnak minket attól, hogy az életből csak a saját problémáinkat lássuk meg. Nem elég azonban megrendülni rajta, méltókká is kell válnunk erre az áldozatra.

Tisztelt Honfitársaim!

„A múltat is teremteni kell… egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják…– írja Illyés Gyula, majd így folytatja: „Valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el sem megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét.”

Valóban. A múltat nem csak eltörölni nem lehet – elfelejteni sem szabad. Sőt – ahogy Illyés írja – mindent pontosan a helyére kell tenni!

Nekünk magyaroknak és a magyar zsidóknak vannak olyan történeteink, s bennük szenvedéseink, melyek összekötnek bennünket, és vannak, amelyek szembefordítottak egymással. 1848-49 a közös, összekovácsoló megpróbáltatás ideje volt. 1944 pokla inkább szembefordított minket egymással.

1944 tragikus tavaszán magyar és magyar közé ékelődött a szégyen. Magyarok és magyar zsidók közé. A kitaszítottak szégyene a megalázottság szégyene volt. A kitaszítók arcára a bűn égetett szégyenfoltot. A többség pedig tehetetlenségéért szégyellte magát.

Ahogy az előbb már idézett Elie Wiesel mondta egy megemlékező beszédében, „nem igaz, hogy az összes áldozat zsidó volt. De minden zsidó áldozat volt.”

Valóban, tisztelt hölgyeim és uraim, bár a szenvedés 1944-ben elsősorban zsidó honfitársainkra méretett, az ő életüket, javaikat pusztította el, de ez a támadás, mivel a nemzetünk egy része ellen intézték, valójában a nemzet egészén okozott nehezen gyógyuló sebet. Ez a seb, kedves barátaim, a nemzet szívén esett.

1944-ben mindannyian láthattuk és megtapasztalhattuk és okulhattunk is belőle: ha a nemzeti szolidaritás szövetét elvágjuk valahol, vagy engedjük, hogy egy durva mozdulattal elszakítsák, akkor törvényszerű, hogy az utolsó szálig felbomoljék. Ezért a mai megemlékezés arra is kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy mindenkor ki kell állnunk azok mellett, akik a nemzethez tartoznak.

Sok türelemre, tapintatra és a másik szenvedése iránti megértésre van szükségünk, és ha elég bölcsek vagyunk, ha vannak belső tartalékaink, melyek segítségével át tudjuk élni egymás fájdalmait és veszteségeit, akkor van esélyünk arra, hogy a nehezen kimondott szó eljut lélektől-lélekig. És akkor békévé oldódik majd végre az emlékezés.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Európa hatalmas árat fizetett a leckéért, melynek során megtanulta, hogy soha, semmilyen erő, semmiféle ideológia nevében nem tűrhető el népek, illetve osztályok kiirtása. Bizony, az emberi ész nagyszerűségét hirdető modernkorban elmosták a civilizációs gátakat: utat engedtek a barbárságnak, halálgyárakat és rabszolgatáborokat működtethettek a világuralom fanatikusai.

Meg kellett hát tanulnunk, hogy sem a nagyszerű eszmék, sem a gyalázatos ideológiák nem vízumkötelesek az országhatárokon. Jönnek és hatnak: nemes és barbár egyaránt. Nekünk pedig – ha úgy hozza az idő – választanunk kell. Szabadok vagyunk, magunk dönthetünk arról, miként gondolkodunk és cselekszünk. De tetteinkről mindenkor számot kell adnunk.

Talán már itt az ideje, hogy a borzalom és a rettenet által kizökkentett történelem visszataláljon természetes medrébe. Történetünk folyama aligha fordítható vissza, ennek a folyamnak olykor maga mögött hagyva, olykor feloldva magában a terhes hordalékot tovább kell hömpölyögnie.

Talán eljött az ideje annak, hogy annyi hazugság, annyi elhallgatás, annyi egyoldalúság után, történelmünket végre egészben lássuk.

Talán elmúlt már annyi idő, hogy a sokféle sorsot és szenvedést megértsük és bevalljuk. Bevalljuk a szégyent, és elvégezzük, amire a gyász kötelez.

Talán eljött az ideje annak, hogy ne méricskéljünk a megpróbáltatások között. Tudnunk kell mindenfajta szenvedésről, emlékeznünk kell minden megpróbáltatásra. Nem szemezgethetünk a múltból, az emlékezet nem lehet válogatós.

Talán eljött az ideje annak, hogy belássuk, a totalitárius rendszerek célpontjai és áldozatai azok – függetlenül attól, melyik földrészhez, nációhoz vagy felekezethez tartoznak –, akik hisznek a minden embert megillető, elidegeníthetetlen jogokban, a másik személy tiszteletében, egy valamennyiünkre vonatkozó szabályrendszer kölcsönös elfogadásában, akik tudják: a glóbuszon nem szóródhatunk szét a végtelenségig, hanem meg kell tűrnünk egymást, és el kell fogadnunk egymás igazságait.

Nagyon sokan és sokfélék vagyunk ilyenek, és bár talán igen távoli, és gyakran halványnak látszó módon, mégis létezik egy mindannyiunk számára közös mérték, mely cselekedeteinket – ha lazán is, de – összeköti, amely valamennyiünket egy láncra fűz fel.

Velünk szemben áll a Nihil, a Halál, a Rombolás kultúrája. Akik saját belső rabságukból mások elpusztításával, saját korlátaik, falaik ledöntése helyett a Teremtett világ megsemmisítésével akarnak szabadulni. Minden háború, minden egyes újabb gyilkosság őket, minden összefogás, egymás iránti szolidaritás, megértés bennünket, az Életet akarókat erősíti.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Boldog Salkaházi Sára, szociális nővér, aki 1944 tavaszán zsidó testvéreinek bújtatásáért halt mártírhalált, a naplójában egyszer így írt: „Nem elég szeretni. Rendezetten kell szeretni.” Mennyi igazság néhány egyszerű szóban!

Nem elég szavakban szeretni, cselekvő szeretetre van szükség. Nem elég elítélni a rosszat, meg kell mutatni, hogy lehet helyesen is csinálni. Nem elég pusztán elfogadni egymást, hanem értékelni kell egymásban a minket kiegészítő különbözőséget. Nem elég verbális háborút vívni a gyűlölettel, a gyűlölködéssel szemben, hanem úgy kell élni, hogy az egymaga válasz legyen minden megrontó ostobaság ellen. Nem elég hadakozni a múlttal és kitakarni sebeinket, hanem el kell rendezni mindent, le kell tisztítani minden tudásunkat és főképpen emlékezni kell.

A szeretetnek is szüksége van rendezettségre és józanságra. Mert csak így segíthetünk egymásnak, így lehet a vigasztalásunk őszinte, az odafordulásunk valóban segítő szándékú. Csak így lehetünk örömei és nem megkeserítői egymásnak. Csak így lehetünk együtt erősek és igazíthatjuk vissza sorsunkat a maga természetes útjára. Csak így élhetünk a saját jellemünk, s nem a mások diktátumai szerint.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt” – mondta egykor Esterházy János, felvidéki magyar politikus, aki 1942-ben a szlovák parlamentben egyedüliként szavazott a zsidókat megalázó törvények ellen.

Ezeréves sorközösség: ez az, ami minket minden más néppel egy országba hozott ezen a tájon. Az Úristen műve volt, hogy legyenek magyar zsidók, akik hagyományaikat őrizve hazájuknak is hű fiai. Az Úristen műve, hogy ez a közösség annyi más nemzetiséggel, vallással együtt létrejött.

A bűnt ez ellen a természetes egység ellen viszont emberek követték el, akik még az életet adó folyót, a Dunát is temetővé tudták változtatni.

Nekünk, mai magyaroknak az a feladatunk, hogy újra hitet tegyünk az igazi, az erős, a mindannyiunkkal teljes Magyarország mellett. Csak akkor érdemlünk békességet, alkotó megértést, ha a teremtésben, alkotásban társakká válunk. És a szeretet parancsára hallgatva magunk formáljuk a sorsközösséget szebbé, boldogabbá.

A Kaddis a zsidók leggyakrabban mondott imádsága. Ez a dicsőítő zsoltár szólal meg a gyászban is. Szövege oda, a fájdalom pillanataiba is a dicsőítés, a remény hangját viszi. Az üzenetet, hogy történjék bármi, a hit nem veszhet oda. Hinnünk kell a saját utunkban, a saját küldetésünkben.

Kedves Barátaim!

Egy kedves tanárember egyszer azt mondta, hogy egy Európa-falitérképen a mi nemzetünk fél tenyérrel letakarható. Így igaz: ki lehet próbálni, oda tehetjük tenyerünket Európa szívtájékára – talán még Csíksomlyó is alá fér.

Így hát, amikor mécsest gyújtunk az áldozatok emlékére, és begörbített tenyerünkkel óvjuk a lángot a széltől, Magyarország még ott van a tenyerünk melegében. Óvjuk együtt azt is!

Isten adjon nekünk erőt és bölcsességet hozzá!