Örökre összekötve – Egy testvérpár túlélése a pokolban

2025. Augusztus 05. / 16:57


Örökre összekötve – Egy testvérpár túlélése a pokolban

Reb Moshe Shenbergert mindenki szerette. A csendes, idős urat, akinek bölcs, jóságos tekintete és meleg mosolya beragyogta a zsinagógát. A gyerekek boldogan szaladtak hozzá cukorkákért, mit sem sejtve arról a számról, ami ott volt a karjára tetoválva: A–7433. Ez a néma szám egy felfoghatatlan tragédia történetét hordozta – a túlélését, a hitét, és az öccséhez, Ellie-hez fűződő, halált is legyőző kötelékét.

Moshe Shenberger (született Morris Shenberger) 1924-ben, pészah előestéjén jött világra a kárpátaljai Szicsén, egy kis zsidó faluban, ahol családjában – vallásos, szorgalmas földművesek – kilenc gyermek nevelkedett. Morris különösen szoros kapcsolatban állt két évvel fiatalabb öccsével, Ellie-vel. Életük középpontjában a hit, a család és a hagyomány állt.

Tattooed-Together-in-Auschwitz_htm_560300f5.jpgMorris tetovált számával az Egyesült Államokba érkezése után

1939-ben, amikor édesanyjuk vesebetegség következtében meghalt, a gyerekekre még több felelősség hárult. Hamarosan újabb csapások következtek: a térség visszakerült Magyarország fennhatósága alá, amely akkoriban a náci Németország szövetségesének számított. A zsidó életet egyre inkább korlátozták: regisztráció, külön engedélyek, és megaláztatások következtek. Morris sosem felejtette el, amikor a magyar rendőrök a család szeme láttára nyilvánosan megverték apját, és levágták a szakállát: „Az a pillanat egy életre belém égett” – mondta később.

1942-ben magyar katonák elkobozták a család jószágait. A lovukat elvitték, így Morris és Ellie hajnali 2-kor kézzel cipelt tűzifát, hogy ételt szerezzenek. Amikor bevezették a sárga csillag viselését, Morris hiába állt sorba az élelmiszerboltban – gyakran elzavarták: „Takarodj innen, zsidó!” – ordították rá. Sokszor üres kézzel tért haza.

Tattooed-Together-in-Auschwitz_htm_9fb06bc5.jpgA család a háború előtt. Morris jobbra lent, testvére Ellie balra az első.

1944-ben a magyar hatóságok félórát adtak a családnak, hogy összecsomagoljon. Az ungvári gettóba hurcolták őket – egy nyitott udvarra, tető, falak vagy bármiféle védelem nélkül. Apjuknak sikerült magával vinnie egy petróleumfőzőt és egy vizeshordót – ezek szó szerint életmentőnek bizonyultak. Három hétig éltek ott.

Ezután a nácik egy „jobb helyre való átszállítást” jelentettek be – és parancsot adtak, hogy mindent hagyjanak hátra. Az „úti cél” Auschwitz-Birkenau volt.

Morris sosem felejti el azt az utat: síró gyerekek, zsúfolt marhavagonok, a levegőtlenség és a rettegés. Amikor megérkeztek, őt azonnal elszakították a családjától. „Megkérdeztem egy rabot, hol vannak a többiek. A kémény füstjére mutatott, és azt mondta: ‘Ott.’” Morris egész éjjel sírt. Hajnalban a hangos dörömbölés jelezte: sorakozó.

Egy pillanatnyi csoda folytán megpillantotta öccsét, Ellie-t egy másik csoportban. A zűrzavart kihasználva helyet cseréltek más foglyokkal, és sikerült egymás mellé kerülniük. Együtt tetoválták meg őket: A–7433 és A–7434. Ezután minden megpróbáltatást együtt éltek túl.

Egyikük volt a másik ereje. Éjszakánként a fapriccseken fekve hálát adtak apró dolgokért: egy plusz kenyérhéjért, egy napsugárért, pár szem bogyóért az út szélén. Folyton emlékeztették egymást: „Ne add fel.”

1945 januárjában, amikor a szovjet csapatok közeledtek, megkezdődött a hírhedt halálmenet Buchenwald felé. „Egy egész éjszakán át gyalogoltunk, majd egy egész nappal, aztán újabb éjszaka, és még egy nappal. A harmadik éjszakán elértük Buchenwald vasútállomását. A lábam sebes volt, alig bírtam ráállni. Ellie-re támaszkodtam, ő pedig már maga is alig állt a lábán. Végig ő tartotta a kenyerünket, és etette velem, hogy életben maradjak.”

Egy nyitott vasúti vagonba zsúfolták őket, ahol a hideg hóban ülve kellett utazniuk. Tudták, ha nem mozognak, megfagynak. „Ellie odasúgta, hogy már nem érzi a lábait. Én sem éreztem a sajátjaimat. Elhatároztuk, hogy egész úton dörzsölni fogjuk egymás lábait, hogy megmaradjon a vérkeringés. 12 órán keresztül csináltuk ezt. Ez mentett meg minket. Egymásra vigyáztunk.”

A vagonban 45 ember fagyott halálra. Buchenwald és az Ohrdruf-i föld alatti alagutak túlélése után Theresienstadtba szállították őket. A hetedik napon megállt a vonat. Azt hitték, újabb nácik jönnek – de a Nemzetközi Vöröskereszt volt az. Morris a tífusztól eszméletét vesztette. Ellie nem hagyta magára, ott ült az ágyánál, sírva könyörgött: „Ne add fel most. Kérlek, harcolj az életedért!”

Tattooed-Together-in-Auschwitz_htm_80b04502.jpgEllie a háború után.

De Ellie-t Angliába vitték. Először elszakadtak egymástól azután, hogy megfogadták: soha többé nem hagyják el egymást. A búcsú – amit ideiglenesnek hittek – 31 évig tartott.

Morris lassan felépült, majd visszatért Ungvárra, ahol megtudta: kilenc testvéréből öten túlélték a háborút. Apját soha többé nem látta.

A borzalmak ellenére Morris megőrizte jóságát. Megbecsülte az egyszerű dolgokat: a természetet, egy puha ágyat, meleg ruhát, a zsidó ünnepeket, a családi összejöveteleket. Soha nem veszítette el hitét az Örökkévalóban, és soha nem vált keserű emberré. Ellie, abban bízva, hogy hamarosan újra találkoznak, csomagokat és leveleket küldött neki – de Morris a vasfüggöny mögött rekedt. Végül 1976-ban, amikor Morris családjával együtt kivándorolt az Egyesült Államokba, a testvérek végre újra átölelhették egymást.

Tattooed-Together-in-Auschwitz_htm_ff83ffa0-2.jpgMorris feleségével Ukrajnában, 1954-ben.

Amikor végre ismét találkoztak, nem voltak szavak, amelyek kifejezhették volna azt, amit ami a szívükben kavargott. Mindketten gyönyörű családot alapítottak. Morris szabóként dolgozott, feleségül vette Évát, és két lányuk született. Négy unoka és négy dédunoka követte őt. 2015-ben hunyt el.

Tattooed-Together-in-Auschwitz_htm_95071277-2.jpgMorris az unokája bár micvóján.

Ellie étteremtulajdonos lett, feleségül vette Francist, szintén két leánygyermek édesapja lett, és ő is unokákkal, dédunokákkal áldatott meg. 1986-ban halt meg. A testvérpár szeretete, hűsége és közös lelki ereje segítette át őket a felfoghatatlan borzalmakon. Egymásban tartották az életet.

Az ő történetük örök tanúság arra, amit a Tóra így fogalmaz meg: „Hát őrizője vagyok én a testvéremnek?” (1Mózes 4:9) A válaszuk az életükkel együtt kiált: Igen. Igen, az vagyok.

Legyen áldott Moshe ben Ávrahám és Ellie ben Ávrahám emléke, és mindenkié, aki a Soában elpusztíttatott.

Az Aish.com cikkét fordította: Zucker-Kertész Lilla

mazsihisz icon

Címkék

Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kultúra
Nógrádi Gergely főkántor Donald Trumpnak fog énekelni
Izrael védelmében
Netanjahu elfogadta Trump béketervét, erősítette meg az amerikai elnök
Hírek, lapszemle
Gadó János: Izrael-kritika, antiszemitizmus, zsidó(ön)gyűlölet