Gábor Sylvie: „Egy művésznek a lelke hal éhen, ha megfosztják a közönségétől”

Gábor Sylvie a Magyar Állami Operaház rendezője és játékmestere, aki egyben tudományos kutató is: német nyelvű doktori disszertációját az Operaház holokauszt-áldozatairól írta. Az ő ötlete nyomán született az a kiállítás, amely a dalszínházból a származásuk miatt elbocsátott, meghurcolt operaházi művészeknek, dolgozóknak állít emléket, és az ő nevéhez fűződik a kezdeményezés, amelynek eredményeként mostantól botlatókövek emlékeztetnek az áldozatokra az Operaház bejáratánál. INTERJÚ

Hogyan kezdődött, miért kezdett ezzel a témával foglalkozni?
Egyrészt a túlélők harmadik generációja mostanában szembesül a transzgenerációs örökségével, azzal, hogy a vészkorszak traumájának milyen hosszan tartó hatása van. Ez a generáció is elkezdte a feldolgozást, kezdve onnan, hogy honnan jöttünk, hová tartozunk.  

És az ön esetében a transzgenerációs trauma feldolgozásának egyik módja a kiállítás megszervezése, és a botlatókövek állítása…
Ó, nem, ez sokkal profánabb módon kezdődött: amikor bezárták az Operaházat a felújítás miatt, egy pillanatra megijedtem attól, hogy kevesebb munkám lesz. Én ugyanis nagyon agilis, nagyon terhelhető valaki vagyok, s arra gondoltam, hogy ha kevesebb játszóhelyünk lesz, az nekem nem tesz jót. Kellett valami, amibe a kreatív energiáimat be tudom csatornázni. És akkor született meg az ötlet, hogy doktorálni kéne. Angliában ültem az öcsémnél egy esős hétköznapon, azon gondolkodtam, hogy mi legyen a téma, felmentem a netre, keresgélni kezdtem, s szinte azonnal rájöttem. 

Gábor Sylvie

Meg kell írnom, hogy mi lett a sorsa az Operaház munkatársainak a vészkorszak alatt. Az is rögtön világos volt, hogy külföldön kell megcsinálnom, hiszen van magyar diplomám, van Németországból egy masterem, és még Olaszországban is tanultam, szóval ebből az jött ki, hogy a doktori is legyen nemzetközi. Eredetileg Berlint szerettem volna, mert ott éltem korábban, csak ott nem találtam témavezetőt. Így lett aztán Bécs, mert közel van, gyorsan megjárható, és szerencsés is voltam, mert a bécsi egyetemen találtam egy konzulenst, akinek a második világháború volt a szakterülete.

Miért akart fokozatot szerezni? Szeretne átlépni az akadémiai világba?
Nem, igazából az volt a célom, hogy egyszer majd operastúdiós hallgatókat tanítsak. Egyébként tanítottam már, egy-egy szemesztert oktattam az OR-ZSE-n a második világháború alatti zene és színház történetéről, és az SZFE-n is voltam óraadó, ott az 1920-as évek színházi világát oktattam. Az operastúdiós hallgatók pedig azért fontosak, mert át kell nekik adni azokat a történeteket, amelyeket ezek a falak őriznek. 

Hiszen egyénileg nekem is fontos, hogy tudjam, honnan jövök, a felmenőim milyen múlttal rendelkeztek, milyen életet éltek. Az ilyen tudás nélkül az ember csak kóvályog, és nincsenek válaszai, csak kérdései. Meggyőződésem, hogy a transzgenerációs örökség nem csak egyéni, de kollektív szinten is létezik. 

Az Operaház történetét a dolgozóinak, a művészeinek az emlékével együtt kell átadni a hallgatóknak. Tudván tudva, hogy a meghurcolt, elbocsátott, megölt emberek lényegében el lettek felejtve. És nekem az volt az elsődleges célom mind a kiállítással, mind a botlatókövekkel, hogy adjunk nevet és arcokat az áldozatokat. Ne csak egy tömegsír őrizze őket, hanem az élő emlékezet is.

A disszertáció német kiadása, a borítón egy részlet Lehár Ferenc: A mosoly országa c. művének kottájából

Milyen forrásokból dolgozott?
Mindenből, ami hozzáférhető volt. A kutatást iszonyatosan megnehezítette, hogy a pandémia alatt kellett anyagot gyűjtenem, ugyanakkor a járványhelyzet könnyítette is a munkámat, hiszen az intézmények online hozzáférhetővé tették számomra az adatbázisokat, elvégre senki nem tudta, hogy mennyi ideig leszünk bezárva. Magyar, izraeli, német, angol nyelvű forrásokat néztem, igyekeztem minden egyes érintett dolgozó sorsát felgöngyölíteni, habár sajnos biztosan vannak olyan adatok, amikre nem bukkantam rá. A doktori disszertációmban kifejezetten azokra koncentráltam, akik 1939-től 1945-ig állományban voltak, de az „Összetört, elhagyott, meghalt…” című állandó kiállításunkon kitágítottuk a kört mindenkire, akinek köze az Operaházhoz. Megnehezítette a munkát, hogy a háború után sokan eltitkolták a származásukat, ami a holokauszt traumája miatt teljes mértékben érthető.

Gábor Sylvie tárlatvezetést tart az operaházi holokauszt-kiállításon. Fotók: Operaház/Facebook

Az OMIKE Művészakciója forrásként a segítségére volt?
Persze, hiszen a művészek számára a Művészakció volt az egyetlen menekülési útvonal. Az OMIKE történetének feldolgozásában egyébként Horák Magda, Harsányi László forradalmi munkát végeztek, melyek nagy segítségemre voltak, csakúgy, mint Bársony Péteré, aki a Zeneakadémia vészkorszakos múltáját dolgozta fel az egykori muzsikusok életét kutatva. Akiket az Operából elküldtek, csak a Goldmark teremben tudtak fellépni, mert ott voltak az operaelőadások, így az OMIKE olyan formájú megélhetési forrást biztosított, ami az éhenhalástól talán megvédte őket. És tegyük hozzá: egy művésznek a lelke hal éhen, ha nem játszhat, ha megfosztják a közönségétől.

Ezért az OMIKE hatalmas lehetőséget adott az embereknek azzal, hogy több játszóhelyet biztosított, igaz, ez „láthatatlan színház” volt, hiszen nem volt szabad meghirdetni az előadásokat. 

Elvileg csak zsidók játszhattak zsidóknak, de a megvásárolt jeggyel bárki bemehetett, így nézhetett végig egy műsort a Goldmark-teremben a világhírű olasz karmester, Sergio Failoni, aki a szintén elbocsátott Klier Nelly balerina férje lett, és aki ezután azt mondta az Operaház társulatának, hogy ha jó előadást akartok nézni, akkor menjetek az OMIKE-be.

Hogyan választották ki azt a 16 áldozatot, aki botlatókövet kapott az Operaház előtt?
Ők azok, akikről bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy a vészkorszakban haltak meg. A 492 dolgozóból egyelőre 16-ot tudtunk azonosítani, de az a megérzésem, hogy ennél nagyobb lehet a valós szám. Jelenleg eddig jutottunk a kutatásban.Ezt a missziót, amit végez, szeretné még folytatni valamilyen módon? Azt nagyon szeretném, ha a német nyelvű doktorimnak lenne egy magyar kiadása, amelyben konkrét életutakat be lehetne mutatni. Az a cél, hogy az áldozatok ne csupán számadatok legyenek, ne csak afféle „kirúgott operaházi dolgozók” legyenek, hanem fel lehessen mutatni az érző emberi mivoltukat, a sorsukat, az életüket. És ez azzal kezdődik, hogy van nevük. 

Ha már lélektannal kezdtük, zárjuk is azzal: lelkileg megviselte a kutatás?Nagyon nehéz volt. Ahogy sorjáztak az olyan adatok, hogy megölték, deportáltak, gyerekek maradtak utána, egyre jobban megkínzott a dolog, szóval muszáj volt kisebb-nagyobb szüneteket tartanom. És amikor visszaültem dolgozni, s egy újabb elbocsátott dolgozóról kezdtem kutatni, magamban már azért fohászkodtam, hogy jaj, istenem, csak ő, csak ő legalább túlélje…

NÉVJEGY
Gábor Sylvie rendező, játékmester. Színházi tanulmányait Pécsett, Budapesten, Würzburgban, Padovában folytatta, majd német nyelvterületen, többek közt a Berlini Komische Operben és a Stuttgarti Állami Operában dolgozott rendezőasszisztensként és játékmesterként. 
(A névjegy forrása: Operaház)