A tények szárazon, ma már senkit nem érdekelnek – beszélgetés Eitan
Posner izraeli magyar íróval

2022. Április 13. / 15:56


A tények szárazon, ma már senkit nem érdekelnek – beszélgetés Eitan Posner izraeli magyar íróval

Eitan Posner magyar családból származik, de gyermekkora óta Izraelben él. Beszél magyarul, de első regényét 62 évesen az anyanyelvén, héberül írta. A könyv címe: Jécer hárá. Gonosz ösztön. Talán így lehetne fordítani. A bennünk élő rossz. A regény története Budapesten játszódik a nyilasok rémuralma idején. Írtunk már róla, most a Silló Sándor beszélgetett a szerzővel.

Volt egy pici történet – anyámtól hallottam sok-sok évvel ezelőtt –, amiből az egész regény elindult. Gyerekkoromban otthon ritkán volt szó a Soáról. A szüleim nem beszéltek erről, csak néha pár szót a barátokkal, de néhány mondat megmaradt bennem. Ötven éves lehettem, mikor ez a történet váratlanul előkerült. Anyámnak valamiről eszébe jutott.

Volt azokban az időkben a házukban egy férfi, a házmester fia. Anyám nem emlékezett a nevére. Folyton részeg volt és kint ordibált az utcán, hogy vigyétek már el ezt a zsidó kurvát, a Mártát a házból. Anyám akkor mondjuk Tizenhét éves lehetett. Aztán egyszer tényleg rájuk hozta a nyilasokat. A szomszédukban egy magas rangú rendőrtiszt élt, az megmentette és elrejtette a lakásában az egész családot. De hiába rejtőztek el, anyámnak néha ki kellett menni az utcára, valami élelmet szerezni. Egyszer aztán elkapták őt a nyilasok, beállították a sorba, és vitték valami helyre – nem emlékszem, mit mondott –, vonatállomásra talán.

Anyám már tizenhárom éve nem él, akkor kellett volna kifaggatnom, mikor elmesélte!

Rengeteg zsidót gyűjtöttek össze ott, talán, hogy a Duna-partra vigyék őket, vagy kényszermunkára, de nem tudom biztosan. Egyszer csak a tömegben állva anyám érezte, hogy valaki megrántja, és viszi. Gyere Mártuskám, kiviszlek innen, hazaviszlek! A házmester fia volt. És hazavitte. Az a részeges gazember, aki feljelentette őket, ő mentette meg! Így mesélte az anyám. Ez nekem szöget ütött a fejembe. Hogy létezhet ilyen fordulat? Ez volt az, ami az egész írást elindította. Éveken át ez a történet foglalkoztatott.

Persze olvastam a holokausztról korábban is, de arról nem sokat tudtam, mi történt a vészkorszak alatt Budapesten. Nem voltak magyar barátaim, nem foglalkoztam ezzel. Dolgoztunk, kirándulni jártunk a gyerekekkel, nem ezen járt az eszem. Ott kezdődött a regény élete, mikor anyám elmesélte a házmesterfiú történetét. Nem voltam, nem vagyok író, de mindig ott motoszkált bennem, hogy megírjam. Beiratkoztam kreatív írás tanfolyamokra, de egészen az utolsóig semmi nem mozdult. Az utolsó kurzuson, a Héber Egyetemen, huszonéves egyetemisták között, a második órára már kellett hozni a házi feladatokat, sztorikat, történeteket. Én is írtam valami hülyeséget, és kinyomtattam a nyomtatón. Én voltam az egyetlen. Ezek a fiatalok mind a laptopból olvasták. Volt, aki útközben írta meg a telefonján. És micsoda meséket írtak ezek! Fantasztikusak voltak! Megrémültem. 

Mit keresek én itt? Összezsugorodtam, és meg sem tudtam mukkanni többet. 

Mondtam a tanárnőnek, hogy én jövök, hallgatok, de nem írok és nem olvasok fel semmit. Nem akarom zavarni őket. Nekik ez lesz a szakmájuk, ezért vannak itt. Hazamentem, és nagyon furcsán éreztem magam. Mit csinálok itt vénségemre, ezek között a gyerekek közt? A tanárnő mérges volt rám: Írj  bármit, nem számít, hogy mit. Ide jársz, itt vagy, jogod van felolvasni! De én elzárkóztam. És akkor valahogy eszembe jutott anyám meséje, és elkezdtem írni. Elmondtam a kurzus vezetőjének, hogy elkezdtem valamit, de azt nem olvasom fel ott az osztályban, azt magamnak írom. Ez az alaptörténet volt, a házmesterfiúval. Túl rövid volt, kevés ahhoz, hogy valami kerek egész legyen belőle. Nekimentem az internetnek, meg akartam tudni, hogy mi is történt akkoriban Budapesten. Az első dolog, ami feltűnt, ahogy olvastam a magyar holokausztról, hogy rengeteg anyag van. Ami legelőször felkeltette a figyelmemet, az a Bíró Dániel Szanatórium esete volt. 1945. január 14-én a Kun páter (Kun András) felszentelt pap által vezetett nyilas horda betört a Vöröskereszt védelme alatt álló szanatóriumba. Akik tudtak mozogni, azokat az udvaron végezték ki, a fekvőbetegeket az ágyukban. A halottakat az udvari szemétdombra dobálták, majd felgyújtották az egész kórházat. Ezt hozzá tudtam szerkeszteni a történetemhez, Kun páter figurája pedig további szálakat fűzött hozzá. Kun András maga volt a sátán! Ő lett az egyik központi figurája a regénynek, akiben testet ölt a címben megnevezett gonosz ösztön. Rengeteget olvastam róla, visszaemlékezéseket, tanúvallomásokat. Amit a könyvben leírtam róla, azok 80%-ban tények, nem kellett sokat változtatnom rajtuk, hogy a történetemhez illesszem őket. Az ő rémes alakja mellett vannak a jók is, de kevesebben, sokkal kevesebben.

Az egyik részlet követte a másikat, illeszkedtek egymáshoz, mint a puzzle darabjai. 

Nem is gondolkoztam, csak írtam. Minden jött magától. Mintha mindez örökké körülöttem forgott volna, és csak a kezemet kellett volna kinyújtani érte, összefogdosni az egészet. Aztán már csak egyben kellett tartani. Volt egyetlen részlet, ami kicsit nehezebb volt. Olvastam a budapesti cionista mozgalom akcióiról. Fantasztikus dolgokat műveltek! Három srácot közülük elkaptak a nyilasok, az egyiket agyonverték helyben, a másik kettőt bevitték a Margit körúti katonai fegyházba. De a cionista mozgalom kiszabadította őket. És nem csak kettőjüket, hanem mind a 118-at, akik ott voltak. Hát hogy létezhetett ilyen? A budapesti cionista mozgalom történetéről szóló könyvekben sem találtam semmit erről a motívumról. Mindig elakadtam a regényben ennél a résznél. Találkoztam a történet egyik szereplőjével is. Nem lettem tőle okosabb, de hosszan intett, hogy miről ne írjak, és mit hagyjak ki a könyvből.

Ez volt a legnehezebb, túllépni ezen. 

Ez regény, nem dokumentum. Azt kell írnom, amit az én történetem diktál. Mindenestre megírtam, hogy hogyan mentették ki a foglyokat a Margit körútról, anélkül, hogy tudtam volna az igazi sztorit. Néhány héttel később véletlenül mégis kiderült, és ez egyáltalán nem egyezett az én történetemmel. A valóság szimpla volt, semmi akció. Az én verzióm százszor izgalmasabb! Úgy hagytam.

A legtöbb vitám a regény körül erről szólt, a történelmi hűségről.

Találkoztam egy ismerőssel, aki már több izraeli író könyvét lefordította magyarra. Elolvasta a még szerkesztetlen kéziratot, és arról beszéltünk, hogy talán lefordítaná ezt is. Mellettünk ült egy történész barátja is, aki csak figyelt, de a végén rákérdezett néhány konkrétumra, hogy miért nem írtam erről az esetről, meg arról, hallottam-e ezt meg azt. Csak azt tudtam neki felelni, hogy ez nem történelemkönyv, ez egy regény. Megígérte, hogy történészként megtámadja majd, ha megjelenik. Egészségedre! – mondtam neki. – Tudod, miért így írtam meg ezt, regénynek? Mert a történelem, a tények szárazon, ma már senkit nem érdekelnek. A régi korok történelméről, amit tanultunk, tulajdonképpen mire emlékszünk? Majdnem semmire. Filmekre, regényekre. Igen! Ha nem is egészen pontos a tudásom, de legalább így tudok róluk valamit. Ma egy olyan világban élünk, hogy egy ilyen regényen keresztül százszor több fiatal fog tudni ezekről az esetekről, mint akármilyen történelemkönyvből, amit te írtál, vagy írni fogsz. Mert hát ki is olvassa el a történelemkönyveket? Ki? De a jó regényt, azt talán elolvassák! Igaz?

S: Olvastad Gábor Zoltán Orgia című könyvét?

E: Hogyne olvastam volna! Mikor elkezdtem gyűjteni az anyagot a könyvemhez az interneten, a témámba vágó regényeket is kerestem. Nem volt ilyen. Aztán egyszer csak feldobta a net az Orgiát. Nagyon dühös lettem, hogy valaki az én témámban gázolt és így megelőzött. Ha akkor a kezem közé kerül, megfojtom! Két nap alatt beszereztem, elolvastam, és megnyugodtam. Vannak a témáinkban átfedések. Az Orgia nagyon jó könyv, de teljesen más.

S: Találkoztatok is?

E: Persze, amikor Pestre utaztam, hogy megnézzem a regényemben szereplő helyeket. Megkedveltük egymást, én nagyon megszerettem.

eitanposner-1.jpg

S: Van visszajelzésed a könyvről? Hogy fogadták? Mit ért ebből például egy izraeli fiatal?

E: Mindenkit felkavart. Nagyon jók voltak a visszajelzések! Azt mondták, nem lehetett letenni a könyvet. Az olvasó mélyen beleéli magát a történetbe. Ez egy nagyon kemény mese, és sok olyan dolog van benne, amiről még a magyarországiak sem sokat olvashattak, hát még az izraeliek! Például a zsidó kórházakban történt mészárlásokról, a Bíró Dániel, meg az Alma utcai szeretet-otthonról, a Maros utcai kórházról, és vidéken is volt több ilyen. Erről nem tudnak az emberek! Kun Andrásról sem tudott itthon senki. Én ezt a regényt elsősorban izraelieknek szántam.

S: Tudod, hogy kik olvassák?

E: Még nem, mert még elég friss, a kiadót meg nem nagyon érdekli. Nem kap elég figyelmet. Izraelben minden évben megjelenik körülbelül 9000 könyv. Hány szerzőt ismersz közülük? Mondjuk nyolcat-tízet. A híreseket. És mi történik a többi 8992-vel? Írtak a könyvemről 4-5 nagyon jó kritikát, bemutattak néhány folyóiratban, a neten, és ezzel vége. Én egész életemben fogtechnikus voltam. Nem foglalkoztam ilyesmivel. Nem voltam tagja az irodalmi köröknek. Nem ismertem abból a világból senkit, Így nagyon nehéz betörni az irodalmi köztudatba. Felmerült a magyar fordítás lehetősége is, de ahhoz magyarországi kiadót kellene találni. Innen ez nagyon nehéz. Azokat a köröket még annyira sem ismerem, mint az izraelieket. Pedig ott biztosan lenne rá érdeklődés. Az angol fordítás ötlete is felmerült, de ez mind rengeteg pénz, és már az ivrit eredeti kiadása is komoly anyagi áldozattal járt.

S: A szerkesztéssel sem volt problémád, mikor kész lett az anyag?

E: Az utolsó hetekben átadtam a szerkesztőnek. Egy szerkesztési problémán akadt fenn. Van a regényben egy többször visszatérő jelenet, ahogy Magda ténfereg az utcán, valami ennivalót keresve. A szerkesztőm szerint ez a részlet túl sokszor jelenik meg. Húzni kell!  Háromszor tényleg megismétlődik, de mindig történik vele valami új, ami nélkül nem tud a regény továbblépni. Vita volt, és nem találtam megoldást. Ez két évvel ezelőtt, az első korona-zárlat idején volt. Állandóan erről gondolkoztam, és a végén rájöttem valamire. Egy pár szót megváltoztattam, ami az egészet átalakította. Most van még egy meglepetés, az utolsó sorban. Egy elbeszélő, aki elbeszéli az egész regényt. Ettől nagyon boldog lettem. Elküldtem a szerkesztőnek, megírtam neki, hogy ezzel most már komplett a regény. Beleegyezett.

A könyv címe: Jécer hárá. Gonosz ösztön. Talán így lehetne fordítani: a bennünk élő rossz. Azt hiszem, hogy ez az, ami az egész világot mozgatja. Mindig is volt, és most is jelen van. Csak be kell kapcsolni a tv-híradót, és látjuk. A gonosz ösztöne örök, mert bennünk van, létezik. A könyv a Soá idején játszódik Magyarországon. Az, ami ott történt, az a gonosz ösztön megjelenése, tombolása volt. De a gonoszság mellett ott van a jóság is, és az élet feladata felülkerekedni a Jécer hárán. Legyőzni. Ez a legfontosabb tudás!

Egész életemben azon törtem a fejem, hogy hogyan történhetett meg a Soá. Hogy? Mióta létezünk, Ádámtól, Káintól és Ábeltől kezdve létezett a gonosz. Háborúk, népirtások mindig is voltak, de a Soá minden borzalmat felülír. Ami pedig Budapesten történt, az még különösebb. A Jécer hárá tetőfoka. De elég egy pici jóakarat ahhoz, hogy megments egy családot, mint Miklós, a szomszédban lakó rendőrfőnök, igaz? Aki megmentette anyámékat, pedig ezzel a saját életét kockáztatta. És itt van ez a nyomorult házmesterfiú! Ő gonosz? Ahogy a zsidók mondják, ha megmentesz egy lelket, egy egész világot mentesz meg. Na most ő rossz, vagy jó? Ez regény legfontosabb kérdése: a gonosz és a jó közti harc. Ez az üzenet univerzális. Ez tartja fenn a feszültséget a történetben, és azt hiszem, ezért lesz az olvasóknak érdekes. Én azt gondolom, hogy a bűn az mindig bűn, és nem évül el. De a bűn csak egy pillanat az elkövető és az áldozat között. Egy perccel utána már a világ forog tovább. Később, tíz perc, fél óra vagy tíz év, száz év múlva már csak egy történet. De én abban hiszek, hogy a bűnt büntetésnek kell követnie! A történelem az én mesémben részleges elégtételt szolgáltatott az áldozatoknak: Kun páter népbíróság elé került, amely 1945 szeptemberében halálra ítélte.

Kivégzése előtt bűneit a szerinte mindenkiben szunnyadó, belőle a körülmények hatására elszabadult gonosz erővel, ördögi megszállottsággal magyarázta. Úrrá lett rajta a jécer hárá! 

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek