Eitan Posner magyar
családból származik, de gyermekkora óta Izraelben él. Beszél magyarul, de első regényét 62 évesen az anyanyelvén, héberül írta. A könyv címe: Jécer hárá. Gonosz ösztön. Talán így lehetne fordítani. A bennünk élő rossz. A regény története Budapesten játszódik a nyilasok rémuralma idején. Írtunk
már róla, most a Silló Sándor beszélgetett a szerzővel.
Volt egy pici történet – anyámtól
hallottam sok-sok évvel ezelőtt –, amiből az egész regény elindult. Gyerekkoromban otthon ritkán volt szó a Soáról. A
szüleim nem beszéltek erről, csak néha pár szót a barátokkal, de néhány mondat megmaradt bennem. Ötven éves lehettem,
mikor ez a történet váratlanul előkerült. Anyámnak valamiről eszébe jutott.
Volt azokban az időkben a házukban egy férfi, a házmester
fia. Anyám nem emlékezett a nevére. Folyton részeg volt és kint ordibált az utcán, hogy vigyétek már el ezt a zsidó
kurvát, a Mártát a házból. Anyám akkor mondjuk Tizenhét éves lehetett. Aztán
egyszer tényleg rájuk hozta a nyilasokat. A szomszédukban egy magas rangú
rendőrtiszt élt, az megmentette és elrejtette a lakásában az egész családot. De
hiába rejtőztek el, anyámnak néha ki kellett menni az utcára, valami élelmet szerezni.
Egyszer aztán elkapták őt a nyilasok, beállították a sorba, és vitték valami helyre – nem emlékszem, mit mondott –, vonatállomásra talán.
Anyám már tizenhárom éve nem él, akkor kellett
volna kifaggatnom, mikor elmesélte!
Rengeteg zsidót gyűjtöttek össze ott, talán,
hogy a Duna-partra vigyék őket, vagy kényszermunkára, de nem tudom biztosan. Egyszer csak a tömegben állva anyám érezte, hogy
valaki megrántja, és viszi. Gyere Mártuskám, kiviszlek innen, hazaviszlek! A házmester
fia volt. És hazavitte. Az a részeges gazember, aki feljelentette őket, ő
mentette meg! Így mesélte az anyám. Ez nekem szöget ütött a fejembe. Hogy létezhet ilyen fordulat? Ez volt az, ami az egész írást
elindította. Éveken át ez a történet foglalkoztatott.
Persze olvastam a holokausztról
korábban is, de arról nem sokat tudtam, mi történt a vészkorszak alatt Budapesten. Nem voltak magyar
barátaim, nem foglalkoztam ezzel. Dolgoztunk, kirándulni jártunk a gyerekekkel,
nem ezen járt az eszem. Ott kezdődött a regény élete, mikor anyám elmesélte a házmesterfiú történetét. Nem voltam,
nem vagyok író, de mindig ott motoszkált bennem, hogy megírjam. Beiratkoztam
kreatív írás tanfolyamokra, de egészen az utolsóig semmi nem
mozdult. Az utolsó kurzuson,
a Héber
Egyetemen, huszonéves egyetemisták között, a második órára már kellett
hozni a házi feladatokat, sztorikat, történeteket. Én is írtam valami hülyeséget, és kinyomtattam a
nyomtatón. Én voltam az egyetlen. Ezek a fiatalok mind a laptopból
olvasták. Volt, aki útközben írta meg a telefonján. És micsoda meséket írtak ezek! Fantasztikusak voltak! Megrémültem.
Mit keresek én itt? Összezsugorodtam,
és
meg sem tudtam mukkanni többet.
Mondtam a
tanárnőnek, hogy én jövök, hallgatok, de nem írok és nem olvasok fel semmit. Nem akarom zavarni őket.
Nekik ez lesz a szakmájuk, ezért vannak itt. Hazamentem, és nagyon furcsán éreztem magam. Mit
csinálok itt vénségemre, ezek között a gyerekek közt? A tanárnő mérges volt rám: Írj bármit,
nem számít, hogy mit. Ide jársz, itt vagy, jogod van felolvasni! De én elzárkóztam. És akkor valahogy
eszembe jutott anyám meséje, és elkezdtem írni. Elmondtam a kurzus vezetőjének, hogy elkezdtem
valamit, de azt nem olvasom fel ott az osztályban, azt magamnak írom. Ez az
alaptörténet volt, a házmesterfiúval. Túl rövid volt, kevés ahhoz, hogy valami kerek
egész
legyen belőle. Nekimentem az internetnek, meg akartam tudni, hogy mi is történt akkoriban
Budapesten. Az első dolog, ami feltűnt, ahogy olvastam a magyar holokausztról, hogy
rengeteg anyag van. Ami legelőször felkeltette a figyelmemet, az a Bíró Dániel
Szanatórium esete volt. 1945.
január 14-én a Kun páter (Kun András) felszentelt pap által vezetett nyilas
horda betört a Vöröskereszt védelme alatt álló szanatóriumba. Akik tudtak
mozogni, azokat az udvaron végezték ki, a fekvőbetegeket
az ágyukban. A halottakat az udvari szemétdombra dobálták, majd felgyújtották
az egész kórházat. Ezt hozzá tudtam
szerkeszteni a történetemhez, Kun páter
figurája pedig további szálakat fűzött hozzá. Kun András maga volt a sátán! Ő lett az egyik központi figurája a
regénynek,
akiben testet ölt a címben megnevezett gonosz ösztön. Rengeteget olvastam róla,
visszaemlékezéseket, tanúvallomásokat. Amit a könyvben leírtam róla, azok 80%-ban tények, nem kellett
sokat változtatnom rajtuk, hogy a történetemhez illesszem őket. Az ő rémes alakja
mellett vannak a jók is, de kevesebben, sokkal kevesebben.
Az egyik részlet követte a másikat,
illeszkedtek egymáshoz, mint a puzzle darabjai.
Nem is gondolkoztam, csak
írtam. Minden jött magától. Mintha mindez örökké körülöttem forgott volna, és csak a kezemet kellett
volna kinyújtani érte, összefogdosni az egészet. Aztán már
csak egyben kellett tartani. Volt egyetlen részlet, ami kicsit
nehezebb volt. Olvastam a budapesti cionista mozgalom akcióiról.
Fantasztikus dolgokat műveltek! Három srácot közülük elkaptak a nyilasok, az egyiket agyonverték helyben, a másik kettőt
bevitték a Margit körúti katonai fegyházba. De a cionista mozgalom kiszabadította őket. És nem csak
kettőjüket, hanem mind a 118-at, akik ott voltak. Hát hogy létezhetett ilyen?
A budapesti cionista mozgalom történetéről szóló könyvekben sem találtam semmit erről a motívumról.
Mindig elakadtam a regényben ennél a résznél. Találkoztam a történet egyik
szereplőjével is. Nem lettem tőle okosabb, de hosszan intett, hogy miről ne írjak, és mit hagyjak ki
a könyvből.
Ez volt a legnehezebb, túllépni ezen.
Ez regény, nem
dokumentum. Azt kell írnom, amit az én történetem diktál. Mindenestre megírtam, hogy hogyan
mentették ki a foglyokat a Margit körútról, anélkül, hogy tudtam volna az igazi sztorit. Néhány héttel később véletlenül mégis kiderült, és ez egyáltalán
nem egyezett az én történetemmel. A valóság szimpla volt, semmi akció. Az én verzióm százszor izgalmasabb! Úgy hagytam.
A legtöbb vitám a regény körül erről szólt, a történelmi hűségről.
Találkoztam egy ismerőssel, aki már több izraeli író könyvét lefordította
magyarra. Elolvasta a még szerkesztetlen kéziratot, és arról beszéltünk, hogy talán lefordítaná ezt is. Mellettünk ült
egy történész barátja is, aki csak figyelt, de a végén rákérdezett néhány konkrétumra, hogy miért nem írtam erről az
esetről, meg arról, hallottam-e ezt meg azt. Csak azt tudtam neki felelni, hogy ez
nem történelemkönyv, ez egy regény. Megígérte, hogy történészként megtámadja majd, ha megjelenik. Egészségedre! – mondtam neki. – Tudod, miért így írtam meg
ezt, regénynek? Mert a történelem, a tények szárazon, ma
már senkit nem érdekelnek. A régi korok történelméről, amit
tanultunk, tulajdonképpen mire emlékszünk? Majdnem semmire. Filmekre, regényekre. Igen! Ha nem is
egészen
pontos a tudásom, de legalább így tudok róluk valamit. Ma egy olyan világban élünk, hogy egy
ilyen regényen keresztül százszor több fiatal fog tudni ezekről az esetekről, mint
akármilyen történelemkönyvből, amit te írtál, vagy írni fogsz. Mert hát ki is olvassa el a
történelemkönyveket? Ki? De a
jó regényt, azt talán elolvassák! Igaz?
S: Olvastad Gábor Zoltán Orgia című könyvét?
E: Hogyne olvastam volna! Mikor elkezdtem
gyűjteni az anyagot a könyvemhez az interneten, a témámba vágó regényeket is kerestem. Nem
volt ilyen. Aztán egyszer csak feldobta a net az Orgiát. Nagyon dühös lettem, hogy
valaki az én témámban gázolt és így megelőzött. Ha akkor a kezem közé kerül, megfojtom! Két nap alatt beszereztem,
elolvastam, és megnyugodtam. Vannak a témáinkban átfedések. Az Orgia nagyon jó könyv, de teljesen
más.
S: Találkoztatok is?
E: Persze, amikor Pestre utaztam, hogy
megnézzem
a regényemben szereplő helyeket. Megkedveltük egymást, én nagyon megszerettem.
S: Van visszajelzésed a könyvről? Hogy
fogadták? Mit ért ebből például egy izraeli fiatal?
E: Mindenkit felkavart. Nagyon jók
voltak a visszajelzések! Azt mondták, nem lehetett letenni a könyvet. Az olvasó mélyen beleéli magát a történetbe. Ez egy
nagyon kemény mese, és sok olyan dolog van
benne, amiről még a magyarországiak sem sokat olvashattak, hát még az izraeliek! Például a zsidó kórházakban
történt mészárlásokról, a
Bíró Dániel, meg az Alma utcai szeretet-otthonról, a Maros utcai
kórházról, és vidéken is volt több ilyen. Erről nem tudnak az emberek! Kun Andrásról sem
tudott itthon senki. Én ezt a regényt elsősorban izraelieknek szántam.
S: Tudod, hogy kik olvassák?
E: Még nem, mert még elég friss, a kiadót meg nem nagyon érdekli. Nem kap elég figyelmet.
Izraelben minden évben megjelenik körülbelül 9000 könyv. Hány szerzőt ismersz közülük? Mondjuk nyolcat-tízet. A híreseket. És mi történik a többi 8992-vel?
Írtak a könyvemről 4-5 nagyon jó kritikát, bemutattak néhány folyóiratban,
a neten, és ezzel vége. Én egész életemben fogtechnikus voltam. Nem foglalkoztam ilyesmivel. Nem
voltam tagja az irodalmi köröknek. Nem ismertem abból a világból senkit, Így nagyon
nehéz
betörni
az irodalmi köztudatba. Felmerült a magyar fordítás lehetősége is, de ahhoz
magyarországi kiadót kellene találni. Innen ez nagyon nehéz. Azokat a köröket még annyira sem ismerem, mint az izraelieket. Pedig ott biztosan lenne
rá érdeklődés. Az angol fordítás
ötlete
is felmerült, de ez mind rengeteg pénz, és már az ivrit
eredeti kiadása is komoly anyagi áldozattal járt.
S: A szerkesztéssel sem volt problémád, mikor kész lett az anyag?
E: Az utolsó hetekben átadtam a
szerkesztőnek. Egy szerkesztési problémán akadt fenn. Van a regényben egy többször visszatérő
jelenet, ahogy Magda ténfereg az utcán, valami ennivalót keresve. A
szerkesztőm szerint ez a részlet túl sokszor jelenik meg. Húzni kell! Háromszor tényleg megismétlődik, de mindig
történik vele valami
új, ami nélkül nem tud a regény továbblépni. Vita volt, és nem találtam megoldást. Ez két évvel ezelőtt, az első korona-zárlat idején volt. Állandóan erről gondolkoztam, és a végén rájöttem valamire.
Egy pár szót megváltoztattam, ami az egészet átalakította. Most van még egy meglepetés, az utolsó
sorban. Egy elbeszélő, aki elbeszéli az egész regényt. Ettől nagyon boldog lettem. Elküldtem a szerkesztőnek, megírtam
neki, hogy ezzel most már komplett a regény. Beleegyezett.
A könyv címe: Jécer hárá. Gonosz ösztön. Talán így lehetne
fordítani: a bennünk élő rossz. Azt hiszem, hogy ez az, ami az egész világot mozgatja.
Mindig is volt, és most is jelen van. Csak be kell kapcsolni a tv-híradót, és látjuk. A
gonosz ösztöne örök, mert bennünk
van, létezik. A könyv a Soá idején játszódik Magyarországon. Az, ami ott történt, az a gonosz ösztön megjelenése, tombolása
volt. De a gonoszság mellett ott van a jóság is, és az élet feladata
felülkerekedni a Jécer hárán. Legyőzni. Ez a legfontosabb
tudás!
Egész életemben azon törtem a fejem, hogy hogyan
történhetett meg a
Soá. Hogy? Mióta létezünk, Ádámtól, Káintól és Ábeltől kezdve létezett a gonosz. Háborúk, népirtások mindig is voltak, de a Soá minden
borzalmat felülír. Ami pedig Budapesten történt, az még különösebb. A Jécer hárá tetőfoka. De elég egy pici jóakarat ahhoz, hogy
megments egy családot, mint Miklós, a szomszédban lakó rendőrfőnök, igaz? Aki
megmentette anyámékat, pedig ezzel a saját életét kockáztatta. És itt van ez a nyomorult
házmesterfiú! Ő gonosz? Ahogy a zsidók mondják, ha megmentesz egy lelket, egy egész világot
mentesz meg. Na most ő rossz, vagy jó? Ez regény legfontosabb kérdése: a gonosz és a jó közti harc. Ez az
üzenet univerzális. Ez tartja fenn a feszültséget a történetben, és azt hiszem, ezért lesz az olvasóknak érdekes. Én azt gondolom,
hogy a bűn az mindig bűn, és nem évül el. De a bűn csak egy pillanat az elkövető és az áldozat között. Egy perccel
utána már a világ forog tovább. Később, tíz perc, fél óra vagy
tíz év,
száz év múlva már csak egy történet. De én abban hiszek,
hogy a bűnt büntetésnek kell követnie! A történelem az én mesémben részleges elégtételt szolgáltatott az áldozatoknak: Kun páter népbíróság elé került, amely 1945 szeptemberében halálra ítélte.
Kivégzése előtt bűneit a szerinte mindenkiben szunnyadó, belőle a körülmények hatására elszabadult
gonosz erővel, ördögi megszállottsággal
magyarázta. Úrrá lett rajta a jécer hárá!