12. Vájehi 47,28–50,26

Mózes első könyve
HÉBER és ANGOL nyelven itt olvasható

Gen 47,28 És Jákób tizenhét évig élt Egyiptomban, és voltak Jákób napjai, életének évei: száznegyvenhét év.

Gen 47,29 És közeledett az idő, midőn Izráelnek meg kellett halnia, és hívatta fiát, J edd, kérlek, kezedet csípőm alá, hogy szeretetet és hűséget fogsz velem gyakorolni; ne temess el, kérlek, Egyiptomban,

Gen 47,30 hanem, hogy atyáimnál feküdjem, vigy el Egyiptomból és temess el az ő sírhelyükben”. És ő felelt: „Szavaid szerint fogok cselekedni”.

Gen 47,31 És szólt: „Esküdj meg nekem!” És ő megesküdött neki. Erre Izráel leborult az ágy fejére.

Gen 48,1 És történt e dolgok után, hogy mondták Józsefnek: „Íme, atyád beteg”. Erre magával vitte két fiát, Menassét és Efráimot.

Gen 48,2 Jelentették Jákóbnak, mondván: „Íme, fiad, József jön hozzád”, és Izráel összeszedte erejét és felült az ágyon.

Gen 48,3 És szólt Jákób Józsefhez: „Isten, a Mindenható megjelent nekem Lúzban, Kanaán országában és megáldott engem,

Gen 48,4 és szólt hozzám: Íme, én megszaporítlak és megsokasítlak és teszlek népek gyülekezetévé és adom majd ezt az országot ivadékaidnak örök birtokul.

Gen 48,5 Most pedig két fiad, akik születtek neked Egyiptom országában, mielőtt eljöttem hozzád Egyiptomba, ők is az enyéim: Efráim és Menasse, mint Reubén és Simeón legyenek az enyéim.

Gen 48,6 És utódaid, akiket nemzettél utánuk, a tieid legyenek; testvéreik nevéről neveztessenek örökségükben.

Gen 48,7 És ami engem illet, eljöttem Paddánból, elhalt mellőlem Ráhel Kanaán országában, az úton, midőn még egy darab föld volt, hogy Efrátba eljussanak; és eltemettem ott, az Efrátba, azaz Bét-Lehembe, vezető úton”.

Gen 48,8 És meglátta Izráel József fiait és szólt: „Kik ezek?”

Gen 48,9 József felelt atyjának: „Fiaim ezek, akiket Isten itt nekem adott”. És ő szólt: „Hozd őket hozzám, kérlek, hogy megáldjam őket”.

Gen 48,10 Izráel szemei gyengék voltak az öregségtől, úgyhogy nem látott már jól. Közel hozta őket hozzá, megcsókolta és megölelte őket.

Gen 48,11 És szólt Izráel Józsefhez: „Nem gondoltam, hogy még arcodat lássam és íme, Isten megengedte, hogy magzatodat is lássam.”

Gen 48,12 És József kivezette őket térdei közül és meghajtotta magát arcával a földre.

Gen 48,13 És József vette mindkettőjüket, Efráimot jobbjával, Izráel bal keze felől, Menassét pedig baljába, Izráel jobb keze felől, és közel hozta őket hozzá.

Gen 48,14 És Izráel kinyújtotta jobbját és rátette Efrájim fejére, aki a fiatalabbik volt, balját pedig Menassé fejére tette; megfontolva tette így kezeit, ámbár Menasse volt az elsőszülött.

Gen 48,15 És megáldotta Józsefet, szólván: „Az Isten, aki előtt atyáim, Ábrahám és Izsák jártak, az Isten, aki táplált engem egész életemben, mind e mai napig, 

Gen 48,16 az angyal, aki megváltott engem minden bajtól, áldja meg a fiúkat és viseljék ők is nevemet és atyáim, Ábrahám és Izsák nevét és szaporodjanak el a földön”.

Gen 48,17 És mikor József látta, hogy atyja jobb kezét Efráim fejére tette, nem tetszett neki és megfogta atyja kezét, hogy Efráim fejéről eltávolítsa Menasse fejére.

Gen 48,18 És szólt József az atyjához: „Nem úgy, atyám, mert ez az elsőszülött, tedd az ő fejére jobb kezedet.”

Gen 48,19 De atyja nem akarta és szólt: „Tudom, fiam, tudom, ő belőle is nép lesz és ő is nagy lesz, de kisebbik testvére nagyobb lesz nála és magzata népek sokaságává lesz”.

Gen 48,20 És megáldotta őket ezen a napon, mondván: „Veled áldjon Izráel, mondván: tegyen téged Isten olyanná, mint Efráim és Menasse”. Efráimot Menasse elé helyezte.

Gen 48,21 És szólt Izráel Józsefhez: „Íme, én meghalok, de Isten veletek lesz és visszavisz benneteket őseitek országába.

Gen 48,22 Én pedig adok neked egy osztályrészt testvéreid osztályrészén felük, amit elvettem az emóri kezéből kardommal és íjammal”.

Gen 49,1 És Jákób szólította fiait és mondta: „Gyűljetek össze, hadd adjam tudtotokra, mi ér benneteket az idők végén.

Gen 49,2 Gyülekezzetek és hallgassatok, Jákób fiai, hallgassatok Izráel atyátokra.

Gen 49,3 Reubén, te az elsőszülöttem vagy, erőm és tehetségem zsengéje, első méltóságra és első hatalomra.

Gen 49,4 Állhatatlan voltál, mint a víz, azért ne légy első, fölszálltál atyád nyoszolyájára, szentségtörő voltál – nyoszolyámra szállt ő föl.

Gen 49,5 Simeón és Lévi testvérek, erőszak eszközei az ő fegyverük.

Gen 49,6 Tanácsukba ne jöjjön lelkem, gyűlésükkel ne egyesüljön méltóságom, mert haragjukban embert öltek és önkényükben ökröt bénítottak.

Gen 49,7 Átkozott legyen a haragjuk, mert erős, és fellobbanásuk, mert kegyetlen volt. Elosztom őket Jákóbban és elszórom őket Izráelben.

Gen 49,8 Jehuda, téged dicsőítenek testvéreid. Kezed ellenségeid nyakán lesz, leborulnak előtted atyád fiai.

Gen 49,9 Ifjú oroszlán Jehuda; zsákmányolásból jöttél fel, fiam! Letérdelt, lehevert, mint oroszlán és mint nőstény oroszlán, ki kelti fel őt.

Gen 49,10 Nem fog távozni a kormánypálca Jehudától, sem a törvénypálca térdei közül, míg el nem jön Silóba és övé nem lesz a népek hódolása.

Gen 49,11 A szőlőtőhöz köti csikaját és a venyigéhez szamara kölykét, borban mossa ruháját és a szőlő vérében takaróját.

Gen 49,12 Szeme piros a bortól és fogai fehérek a tejtől.

Gen 49,13 Zebúlon a tenger partján lakik és a hajók kikötője lesz és oldala Cidón mellett van.

Gen 49,14 Jisszákár csontos szamár, hever az aklok között.

Gen 49,15 Látta a nyugalmat, hogy jó és a földet, hogy kellemes, lehajtotta vállát teherhordásra és robotoló szolgává lett.

Gen 49,16 Dán jogot szerez népének, mint bármelyike Izráel törzseinek.

Gen 49,17 Dán kígyó lesz az úton, vipera az ösvényen, mely megmarja a ló sarkát, hogy hanyatt esik a lovasa.

Gen 49,18 Segítségedet remélem, ó, Örökkévaló.

Gen 49,19 Gád – száguldó csapat csődül ellene, de ő sarkukba vág.

Gen 49,20 Ásér – kövér lesz a kenyere, királyi csemegéket ad.

Gen 49,21 Naftáli elszabadult szarvasünő, kedves beszédeket hallat.

Gen 49,22 Termőfa csemetéje József, termőfa csemetéje a forrás mellett, ágai felkúsznak a falra.

Gen 49,23 Az íjászok nagyon keserítették, lőttek rá és üldözték.

Gen 49,24 De szilárd maradt íja, megizmosodtak kezének karjai Jákóbnak hatalmas Istene által, onnan lett pásztora, sarkköve Izráelnek.

Gen 49,25 Atyád Istenétől, ő segítsen téged és a Mindenhatótól, ő áldjon meg téged felülről jövő áldásaival és az alant heverő mélységnek áldásaival, az emlők és az anyaméh áldásaival.

Gen 49,26 Atyád áldásai hatalmasabbak az én szüleim áldásainál, fölérnek az örök halmok csúcsáig,szálljanak József fejére a testvérek közül kiválasztottnak koponyájára.

Gen 49,27 Benjámin ragadozó farkas, reggel fölemészti a ragadmányt és este felosztja a zsákmányt.

Gen 49,28 Mindezek Izráel tizenkét törzse és ez az, amit atyjuk nekik mondott. Megáldotta őket, mindegyiket az őt megillető áldásával áldotta meg.

Gen 49,29 És meghagyta nekik, szólván hozzájuk: „Én megtérek őseimhez, temessetek el engem atyáimhoz a barlangba, amely a hittita Efrónnak mezején van.

Gen 49,30 A barlangba, amely a Makpéla mezején van, Mamré előtt, Kanaán országában, amely mezőt Ábrahám a hittita Efróntól sírnak szolgáló birtokul megvásárolt.

Gen 49,31 Odatemették Ábrahámot és Sárát, az ő feleségét, odatemették Izsákot és Rebekát, az ő feleségét és odatemettem én is Léát.

Gen 49,32 A mező és a barlang, amely abban van, Hét fiaitól megvett birtok”.

Gen 49,33 Midőn Jákób befejezte parancsait fiaihoz, behúzta lábát az ágyra, kimúlt és megtért őseihez.

Gen 50,1 És József ráborult atyja arcára és sírt rajta és megcsókolta őt.

Gen 50,2 Azután megparancsolta József szolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be atyját és az orvosok bebalzsamozták Izráelt.

Gen 50,3 Mikor eltelt negyven nap, mert eddig tartanak a bebalzsamozás napjai, megsiratták az egyiptomiak hetven napig.

Gen 50,4 És mikor a megsiratás napjai elmúltak, szólt József Fáraó háza népéhez, mondván: „Ha kegyet találtam szemetekben, szóljatok, kérlek benneteket, Fáraó fülébe, mondván:

Gen 50,5 Atyám megesketett engem, mondván: Íme, én meghalok, oda temess el engem síromba, amelyet magamnak Kanaán országában ástam; most tehát hadd menjek fel és temessem el atyámat és azután visszatérek”.

Gen 50,6 És szólt Fáraó: „Menj fel és temesd el atyádat, amint megesketett”.

Gen 50,7 És József felment, hogy eltemesse atyját és elmentek vele Fáraónak összes szolgái, házának vénei és Egyiptom országának minden vénei.

Gen 50,8 József egész házanépe, testvérei és atyja egész házanépe. Csupán gyermekeiket, juhaikat és barmaikat hagyták Gósen földjén.

Gen 50,9 Felmentek vele szekerek is, meg lovasok is, úgyhogy a tábor igen hatalmas volt.

Gen 50,10 Eljutottak Átád szérűjéhez, amely a Jordánon túl van és ott igen nagy és fájdalmas siratást tartottak; hét napi gyászt rendezett atyjának.

Gen 50,11 Midőn Kanaán ország lakossága látta a gyászt az Átád szérűjében, mondták: „Súlyos gyász ez az egyiptomiaknak”. Ezért nevezték el a helyet Ábél-Micrájimnak, amely a Jordánon túl van.

Gen 50,12 És fiai úgy cselekedtek vele, amint ő megparancsolta nekik.

Gen 50,13 Elvitték fiai Kanaán országába és eltemették a Makpéla mezejének barlangjába, amelyet Ábrahám sírnak való birtokul vett a mezővel együtt a hittita Efróntól, Mamré előtt.

Gen 50,14 És József visszatért Egyiptomba, ő és testvérei, meg mind, akik fölmentek vele, hogy eltemessék atyját, miután eltemette atyját.

Gen 50,15 Mikor József testvérei látták, hogy atyjuk meghalt, azt mondták: „Meglehet, hogy József gyűlöl bennünket és visszafizeti mindazt a rosszat, amit ellene elkövettünk”.

Gen 50,16 Üzentek hát Józsefnek, mondván: „Atyád meghagyta halála előtt, mondván:

Gen 50,17 Így szóljatok Józsefhez: ó, bocsásd meg testvéreid hűtlenségét és vétküket, hogy rosszat követtek el ellened. Most tehát bocsásd meg, kérlek, a te atyád Istene szolgáinak hűtlenségét”. És József sírt, mikor így beszéltek hozzá.

Gen 50,18 Elmentek azután testvérei és leborultak előtte és szóltak: „Mi a te szolgáid vagyunk”.

Gen 50,19 És József szólt hozzájuk: „Ne féljetek, hát Isten helyén vagyok-e én?

Gen 50,20 Igaz ugyan, hogy ti rosszat gondoltatok ellenem, de Isten jóra gondolta, hogy megtörténjen az, ami már meg is van, hogy megmentse sok nép életét.

Gen 50,21 Most tehát ne féljetek, én eltartalak benneteket és gyermekeiteket”. Megvigasztalta őket és barátságosan szólt hozzájuk.

Gen 50,22 És József Egyiptomban lakott, ő és atyja házanépe. És élt József száztíz évig.

Gen 50,23 És látta József Efráim gyermekeit harmadíziglen; Mákir, Menasse fiának gyermekei, szintén József térdein születtek.

Gen 50,24 És szólt József testvéreihez: „Én meghalok, de Isten bizonyosan megemlékezik rólatok és kivezet benneteket ebből az országból abba az országba, melyet esküvel ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak”.

Gen 50,25 És megeskette József Izráel fiait, mondván: „Ha majd megemlékezik rólatok Isten, vigyétek el innen csontjaimat”.

Gen 50,26 Ezután meghalt József száztíz éves korában, bebalzsamozták és koporsóba tették Egyiptomban.

* * *

Magyarázatok a hetiszakaszhoz

Mi marad meg belőlünk a gyerekeinkben?

A tapasztalatok végtelen különbsége ellenére mégis mi köti össze a nemzedékeket egymással? Mi az, ami közös bennünk, ha nem is értjük egymást pontosan?

„Halld, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyedül.” A Smá Jiszráel, Izrael hitvallása nyitómondata ez, amelyhez egy egész, önálló jelenetet képzel el az az egyik híres midrás, rabbinikus kommentár.

Eszerint a mondat akkor hangzott el, amikor Jákobot, vagyis másik nevén Izraelt halálos ágyánál vették körül gyermekei. Akikkel igazán nem volt problémátlan a viszonya. Józsefet túlszerette anélkül, hogy őt magát tényleg szerette volna (korán eltávozó feleségét próbálta benne szeretni tovább, Ráhelt), aztán Benjámint József helyett szerette. A többieket, mert nem Ráhel volt az anyjuk, elhanyagolta. Fiai közül volt, aki egyiptomi, volt, aki kánaáni lányokkal házasodott, elhagyták az ő útjait, de követték abban, hogy autonóm döntést hozott. Ő is ahhoz volt hűséges, akit szeretett, Ráhelhez.

A fiai a legfontosabbat vették el tőle – a testvérüket, Józsefet. Simeon és Lévi szörnyű gonosztette, a vérfürdő, amelyet Dina elrablása után rendeztek, még most, utolsó óráiban is foglalkoztatja, akárcsak, másfelől, Ráhel emléke.

Apa és fiúk nagyon sok mindent vethetnek joggal egymás szemére, és még ha rendeződött is a viszonyuk az utolsó időkben, a sebek, amint Jákob búcsúáldása is tanúsítja, nem forrtak be teljesen soha. Ugyanakkor a haldokló Jákob kénytelen szembenézni azzal, hogy semmi más, csak egyedül ők, a gyerekei maradnak utána. 

Ők Isten ígéretének örökösei, ők Izrael 12 törzse, Izrael népének ősapjai. Érthető, ha úgy gondolták a midrás szerzői, hogy átfuthatott az agyán, vajon hagy-e rájuk bármit is, vajon jelent-e számukra bármit az Ő Istene, akivel hontalanná vált mama kedvenceként Béth Élben találkozott az Ég és Föld között közlekedő angyalok látomásában, és aki azóta is kitöltötte az álmait? Hogy kik ezek a fiúk tulajdonképpen, és mi közük van nekik egymáshoz?

Ha Jákob nem ismertette meg a gyerekeivel ezt az Istent, akkor egész hosszú és nehéz élete hiábavaló volt. A fiúk, akik már szintén láttak egyet és mást, megértik az aggastyán aggodalmát és erre válaszul nyilvánították ki a hűségüket ahhoz, aki összekötötte őket mindennek ellenére: hallgass ide, Izrael, figyelj és tudd, „az Örökkévaló a mi Istenünk” is, mert az Örökkévaló az Egyetlen számunkra is. 

Máshogy élünk, mint Te, más tapasztalatok formáltak minket, mások a vonzalmaink és a választásaink, de ahogy Te is akkor találtad meg Őt igazán, amikor új nevet kaptál, az Izraelt, amikor önmagadat megtaláltad (a Jákob név még a követésre, mások követésére utal), úgy mi is akkor találtuk meg Őt, amikor rátértünk a saját, egymáséitól is alapvetően különböző útjainkra.

 Talán nem mindig ismersz rá önmagadra bennünk, de ettől még a nyomodba léptünk.

Ha tényleg így történt, akkor a Smá tanúságtétele egyszerre hagyja jóvá minden újabb nemzedék új útjait, új vonzalmait és belátásait, új tévedéseiket, és tanúskodik arról, hogy végső soron mégis összetartozunk annak révén, az által, ami és aki végtelenül meghalad bennünket, ezért lehet fontos, bizonyára egészen másképp, majd az utánunk jövőknek is, az, ami nekünk fontos volt, a mi közös Istenünk – a midrást felidéző és a búcsú családi drámáját aktualizáló Ed Gelb rabbi szerint.

Forrás: Mazsihisz.hu

* * * 

Radnóti Zoltán:
Gyere, sétáljunk egyet az Ősapákkal!

Sokszor mondom, hogy Mózes első könyve nem is igazán törvénykönyv, hiszen még Izrael népe sem létezik, hanem olyan könyv, amely megmutatja nekünk az ősapák (Ábrahám, Izsák, Jákob, József) viselkedésnormáit.

Szombaton fejezzük be ezt a könyvet és a végén közösen kiáltunk fel: „házák, házák, venitházák!", azaz: „erősödj, erősödj, erősítsük egymást!". 

Az utolsó sorokban három szereplő van, aki nagyon fontos dolgot mesél...

          1. Jákob

Aki beteg. Ő az első ember, akiről a Biblia leírja, hogy beteg. Magához hívja a fiát, Józsefet, és két kérést intéz hozzá: „Ne temess el, kérlek, Egyiptomban! Vigyél el Egyiptomból! Esküdj meg!" Látszólag egyértelmű a kérés, ám ha mélyen belegondolunk, nagyon furcsa. A teljes „nép" (70 fő) kivándorolt a Szentföldről. József az alkirály. A testvérek valószínűleg a korabeli elit tagjai lettek. Milliárdosok. 

Miért vonja meg tőlük az édesapjuk a sírlátogatás szent micváját? Miért vonja meg tőlük az unokáktól, hogy ott tudjanak imádkozni? Egy sírhely, zarándokhely „élő" kötődés a múlthoz. Akkor miért dönt így? 

Mert Jákob tovább nézett két generációnál. Neki megmondta Isten, hogy egyszer vége lesz a bőségnek, ám a szolgaságnak is, és akkor kellenek valakik, akik az utat mutatják majd az elcsigázott és szabadságra vágyó zsidó népnek. Ők lesznek: Ábrahám, Izsák és Jákob, akik a Mahpela barlangjában nyugosszák örök álmukat.

Jákob hozzánk szóló kérése: bárhol is vagy, ne feledd honnan jöttél, és min ment keresztül a zsidó nép, és mégis hűséges maradt a Tórához, Ábrahámhoz, Izsákhoz és Jákobhoz! 

Ezek a csodás ősök az örökkön élő lelkük segítségével fogják „onnan" támogatni a zsidó népet a történelmünk 3 évezrede minden pillanatában, bárhol is éljenek.

És amikor eljön az idő, akkor visszavezetik, visszahívják a zsidó népet az Ígéret Földjére. 

        2.  József 

Ő miért nem megy vissza a Szentföldre? Olyan gazdag, hogy „magángéppel" repülhetne, oda-vissza, akár naponta... A válasz egyszerű: mert neki ott van dolga, Egyiptomban. Tudta, érezte. És élénken éltek benne az álmok, hogy őt Isten küldte ide – a túlélésre. 

Ne feledjük, József az első „diaszpóra-zsidó". József hozzánk szóló kérése: bárhol is vagy, meg kell találnod a célokat, a zsidó célokat, hogy teljessé tedd az ősapák elkezdett munkáját! 

       3. Izrael népe (a család)

Jákob a fővárostól távol telepedett le, Gósenben, ahol biztonságosan meg tudta élni a saját zsidóságát. Jákobnak volt legelője, és volt saját „tanháza” is a birtokán, ahol a Talmud szerint gyermekeit és unokáit tanította az édesapja és a nagyapja hitére. A nép túlélése nemcsak azon múlik, hogy „van-e ott folyó és földje jó? Legelőin fű kövér?". Hanem azon, hogy tudja-e együtt őrizni és napról napra újraértelmezni az ősi hagyományt! 

József és Jákob pontosan tudta, hogy a túléléshez még egy dolog feltétlenül szükséges: nem szabad túlságosan belefolyni a mindennapi politikai életbe. Mint a Hegedűs a háztetőn bölcs rabbija mondja: „Áldd meg Isten a cárt és tartsd meg őt minél tovább... És minél távolabb!"

Számomra ezekkel az alapelvekkel fejeződik be az első könyv, az ősatyák élettörténete és kezdődik majd el a jövő héten Mózes élettörténete.

Minden befejezés egyben új kezdet, szokták mondani, és pontosan ezért mondjuk el közösen minden tórai könyv végén, hogy az új úthoz nem kell más, mint: „házák, házák, venitházák!", azaz: „erősödj, erősödj, erősítsük egymást!". 

Ha azt akarom, hogy a saját 3 évezredes történelmem ott legyen az életemben, akkor ott tartom az életemben... És ez együtt sokkal, sokkal könnyebb...

Forrás:   Radnóti Zoltán főrabbi (Bét Sálom) hírlevelei

* * * 

Szerdócz Ervin: Az ősök alázattal néztek a halál elébe,

avagy a csodarabbi halála

„És közeledett az idő, midőn Izraelnek meg kellett halnia...”
(I.M. 47/29.)

Jákob ősapa érezte, hogy földi életének végső határára érkezett. Érdekes, hogy a mondatban Izrael név szerepel, amit utólag kapott, miután „tusakodott vele egy ember hajnalhasadtáig” (I.M.32/25.) 

Bachja ben Josef ibn Pekuda  (1050-1100) neves zsidó kommentátor és moralista magyarázata szerint a Jákob  név az anyagi dolgokra vonatkozik, az Izrael  név viszont a lelki, mennyei, szellemi javakra. Amikor Jákob Egyiptomba érkezett, táplálékra volt szüksége, hogy élhessen. De most, érezve halálának idejét, már az örök szellemi életre gondolt, ezért szerepel az Izrael név a mondatban. Az ősök megérezték a halál közeledtét. A Midrás elmondja, hogy megadással, alázattal néztek a halál elébe, talán a Kohelet  (Prédikátor könyve) szavaira gondoltak: „Az ember nem ura a léleknek, nem börtönözheti azt be, és nem tartóztathatja fel a halála napját.”

Jákob ősapa élete és halála is csodálatos volt. Szellemi örökösének tartotta magát a máramarosszigeti Jehuda Jekutiel Teitelbaum , aki szintén küzdött Istennel és emberekkel és győzött. Róla szól a következő legenda!

A csodarabbi halála

Máramarossziget a legendák édes-keserű földje. Égbenyúló hegyek, havas csúcsok, végtelen, ködös erdőrengetegek, zúgó patakok, hömpölygő, áradó folyók… És árvíz majd' minden tavasszal… Félelmetes hely!

Kolera tizedelt zsidót és nem zsidót. Nem volt gyógyszer a vészre. Csak a csodában bízhattak az emberek.

A szigeti zsidók pedig mindig hittek a csodákban, és hittek a csodára képes rabbikban. Mose Teitelbaum , a sátoraljaújhelyi rabbi messze földön híres volt arról, hogy járványok alatt egyetlen zsidó sem halt meg a környezetében. 1836-ban Szigetre küldte csodát tenni egyetlen fiát, Luzern Niszent . 

A negyvenes évei végén járó, zárkózott kabbalista tudós nem értett az emberek nyelvén, csak az ima nyelvét ismerte. Bemutatkozó beszédében már elrontott mindent.

   – A rabbinak az a hivatása ‒ mondta rabbi Niszen ‒, hogy tanácsot és vigasztalást nyújtson annak, aki hozzá fordul. De én csodatevő nem vagyok! Tőlem ne várjatok csodát!

Így a szigetiek nem fogadták el az új rabbit. Türelmetlenek voltak: nekik csoda kellett, nem tanács. Az évek alatt, amíg rabbi Niszen  Szigeten élt, nem bukkant fel kolera. Alkalma sem volt bizonyítani, hogy ő is csodákra képes.

Mindent elkövetett, hogy a máramarosi zsidókat kihozza az árnyékból a fénybe. Válaszul megkeserítették életét. Felesége visszaköltözött szüleihez, mert nem bírta elviselni az emberek magatartását, s azt sem, hogy a szó szoros értelmében nélkülözniük kellett. A falusi zsidók támogatták ugyan, de a városiak nagyobb része előbb közömbös volt, majd kimondottan ellenségesen bánt vele. 

Ima alatt levágták a ciceszt a táleszáról, szombati beszéde alatt kifütyülték, betörték házának ablakát. Rabbi Niszennek elege lett Szigetből. Egyre többen az elhalt rabbi vejét, Joszéf Sternt  akarták helyette főrabbinak. Reb Luzern  végül feladta a harcot. Örökre búcsút mondott Máramarosnak, ahol életének öt esztendeje csupa kín és keserűség volt. Összepakolta kevéske holmiját, és elutazott Drohobicsba , ahol sógorának, reb Lájbisnak  voltak hívei, és az ő kérésére megtették beszemedres rabbinak . Valóra vált életének nagy vágya! Távol a világ zajától és az anyagi problémáktól, hátralevő napjait a kabbalának szentelte.

Fia, Jehuda Jekutiel – civil nevén Zálmen Lejb – ezalatt rótta az országutakat, tanult és kereste helyét a világban. Végül a Sziget közeli falu, Brébfürdő rabbija lett. 

1855-ben meghalt Joszéf Stern és   Sziget főrabbi nélkül maradt. Jehuda Jekutiel elment a temetésre, ahol megismerkedett a Káháne  családdal. A család megkedvelte csendes, barátságos természetét. 1858-ban elköltözött az élők sorából Smil Zánvel Káháne , a máramarosi nábob. 

A Káháne család mindig haragban volt valakivel, így a szigeti „kis” rabbikkal is állt a brajgesz . Senki nem volt kéznél, aki Smil Zánvel Káháne  temetésén gyászbeszédet mondhatott volna. A legközelebbi „alkalmas” rabbi három-négy nap járásnyira lakott. Annyi ideig nem tarthatták a halottat. Borsot is akartak törni a szigeti Teitelbaum-ellenzők orra alá, akik miatt Luzern Niszennek el kellett menekülnie a városból. A Káháne család szekeret küldött Brébfürdőre és Zálmen Lejb rabbi még aznap Szigeten termett. A nyitott sír fölött olyan szép gyászbeszédet mondott, hogy egy csapásra megnyerte a szigetiek tetszését.

Néhány nappal később összehívták a választmányi gyűlést, és Zálmen Lejb – Jehuda Jekutiel Teitelbaum néven – egyhangú szavazással Máramarossziget főrabbija lett.

Nagy árvíz pusztított 1859-ben, utána pedig óriási kolerajárvány tört ki, amely kétezer-háromszázhatvanegy áldozatot követelt. Hogy az áldozatok között egyetlen zsidó sem volt, annak tudták be, hogy Zálmen Lejb örökölte nagyapja csodatevő képességét. Évről évre követték egymást a járványok. 1866-ban valóságos felzúdulást keltett a városban, hogy a járvány ezúttal sem érintette a zsidókat. Zálmen Lejb csodarabbi híre egyre nőtt. A zsidók nyugalomban éltek. Biztonságban voltak, abban a tudatban, hogy a rabbi imája megvédi őket.

1883 nyugodt évnek indult. Mose Árje Freund , a szigeti hitközségi elnök egy szép májusi estén idegesen kopogott Zálmen Lejb rabbi ajtaján. A rabbi bekísérte dolgozószobájába, leültette és megkérdezte:

   ‒ Mi van, reb Mose Árje?

   ‒ Baj van, rebbe! ‒ hebegte a vendég. ‒ Kolera van a környéken.

   ‒ Ugyan, ugyan ‒ nyugtatta az idős rabbi ‒, nincs ok aggodalomra. Tudod, barátom: „Isten az, ki felövez engem erővel, és teszi tökéletessé utamat”. (XVIII. Zsolt. 33)

   ‒ Tudom, rebbe! Nagyon jól tudom! ‒ csuklott el Móse Árje hangja. ‒ De ezúttal baj van! Nagyon nagy baj! Jápafalván az egész Frajmovics  családot elvitte a kolera!

A rabbi megborzongott. Sápadt arccal és remegő kézzel adta ki az utasítást:

   – Fogass be és azonnal megyünk Jápafalva felé az Akasztófadombon túli erdőbe!

Mose Árje befogatott és a lovas szekéren kihajtottak a rabbi utasítása szerint. Ott, az Akasztófadombon túl, a Kőhát alatt Zálmen Lejb rabbi keresztbe állíttatta a szekeret a sűrű erdőn át vezető úton. Meghagyta, hogy ha látnak jönni Kőhát felől egy hintót, benne egy magas, fényes arcú, lángoló tekintetű, vörös szakállú öreggel, még fenyegetés árán se engedjék tovább Sziget felé.

Alighogy befejezte, fekete hintó közeledett, benne a félelmetes, vörös szakállú ember. Előbb csak kérlelte, hogy továbbmehessen. Majd fényes kardjával fenyegetőzött, de nem álltak félre útjából. Végül az öreg kiszállt hintójából, odament a rabbihoz, és a kezében levő füzetben mutatott valamit. A rabbi beletekintett a füzetbe, súgott valamit az öreg fülébe, majd intett kísérőinek, hogy indulhatnak vissza Szigetre.

   ‒ Áruld el, kérlek, mi állt a füzetben? ‒ faggatta otthon reb Mose Árje Zálmen Lejb rabbit.

A rabbi mélyen a szemébe nézett, nagyot sóhajtott, és szomorúan felelt:

  ‒ Zsidóknak nevei voltak beleírva, akikre vészhalál vár. Tudod, reb Mose Árje, azt olvastam abban a füzetben, hogy sok zsidót elvisz a kolera! De látom, hogy imáim előtt bezáródtak az ég kapui! Nem maradt más választásom, felajánlottam saját életemet, hogy megmentsem az ő életüket!

Azon az éjjelen meghalt Jehuda Jekutiel Teitelbaum, Sziget főrabbija. 

Legyen emlékén áldás!

Forrás: Mazsihisz.hu