A gázkamrában: otthon és idegenül

2022. Május 23. / 13:08


A gázkamrában: otthon és idegenül

Szerző: Kácsor Zsolt

Ha eddig még nem tették volna meg, szaladjanak el gyorsan az első könyvesboltba, és vegyék meg Seres László Láger sztornó című könyvét, vagy ha már leszoktak a bolti vásárlásról, akkor rendeljék meg az interneten. És ha a futár meghozza a könyvet, feltétlenül strapabíró asztalra tegyék, mert a Láger sztornó alatt be fog szakadni. 

Seres László: Láger sztornó, Scolar Kiadó, 2022, 184 oldal, 2990 Ft.

Én az a fajta olvasó vagyok, aki nagyon tud lelkesedni könyvekért, ami együtt jár azzal, hogy képes vagyok könyveket egyenesen megvetni, ha dilettáns a szerző – most azonban az előbbi eset forog fenn, pontosabban forog kockán, mert a Láger sztornónak tétje van, igazi tétje. Nem sokkal ezelőtt mondta nekem valaki, hogy egy jó regény igazából nem kulturális, hanem egzisztenciális élmény, amit a magam plebejus nyelvére így fordítottam le: egy jó regény lét-élmény.

Nos hát, Seres László első regénye lét-élmény. Pedig… És most jön a gyűlölt pedig… Pedig ugye Seres Lászlót újságíróként, publicistaként ismerte meg a magyar olvasóközönség az 1990-es években. Az én fejemben is velőtrázóan szellemes publicistaként rögzült, afféle modern anarchista voltaire-iánus szabadgondolkodóként, akiről nem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer szépirodalomra adja a fejét.

Most arra adta, s milyen jól tette. A Láger sztornó az első regénye, és előre megmondom: egy ilyen színvonalú első regény után vagy abbahagyja az ember a prózaírást, mert képtelen az első regény színvonalát felülmúlni – vagy pedig rákap az ízére, és gyártja majd nekünk az olyan regényeket, amiktől eláll a szavunk. Nem tudom, melyik verzió volna jobb – mármint Seres Lászlónak. Merthogy nekünk, olvasóknak, a második verzió megvalósulásáért kell drukkolnunk.

De nem akarom a szerzőt íráskényszerrel frusztrálni. Azt akarom csak mondani, hogy az úgynevezett „lágerirodalomban” ilyen veszettül és tragikusan humoros könyvet még nem írtak, és itt mind a három szónak jelentősége van. 

A veszett szónak azért, mert a regény főhőse, egy András nevű férfi (akinek az édesanyja auschwitzi túlélő) mintha veszett volna, és a veszett szóhoz számos igekötőt lehet kapcsolni. Először is elveszett, mert nem találja a helyét. Másodszor mintha megveszett volna: mániákusan köröz a megörökölt lágertrauma körül. Harmadszor pedig az a fajta gondolkodás és világlátás, ami őt jellemzi, mintha kiveszett volna a világból: extrém individualista személyiség, aki irtózik a kollektivizálás minden aktusától. Negyedszer: összeveszett a világgal és az Istennel, akiben nem hisz. Ötödször: olyannyira beleveszett a végső probléma végső megoldásába, hogy elmegy Auschwitzba, beköltözik a volt rabkórház sebészeti osztályára, kopaszra borotválja a fejét, meztelenre vetkőzik, és így lép be a gázkamrába. 

– A gázkamrában egyszerre érzem magam otthon és idegenül – mondja ekkor a főhős, s mennyire jó ez a mondat, úgy értem, mottószerűen jó! 

S a szöveg tele van hasonlóan mottószerű, azaz önmagukban és a szövegkörnyezetükből kiragadva is érvényes, jelentéses, idézhető megállapításokkal. A holokauszttúlélő anyjáról  a főhős egy helyen például ezt mondja: 

„Huszonöt évig senkinek nem beszélt arról, hol volt, és mi történt vele. Ahhoz én kellettem. Velem együtt pedig megszülte azt a tábort is, amelyben el tudott helyezni”.

A tragikus szónak azért van jelentősége, mert minden humora, szellemessége és szarkazmusa ellenére ez a regény lényegében tragédia. Egy helyét kereső másodgenerációs túlélő tragédiája, aki igyekszik megérteni, amit nem lehet, s mivel tudja, hogy azt igyekszik megérteni, ami nem lehet, úgy dönt: megismeri inkább saját magát, talán így közelebb kerül a megismerhetetlenhez, márpedig (és ez András feloldhatatlan paradoxona) saját magát csak úgy ismerheti meg, ha feladja individualista meggyőződését és azonosul a kollektív módon halálra ítélt néppel. Éppen ő, aki csak az én fennhatóságát ismeri el a saját élete fölött. 

És végül a humorról: a szorongást a humor valamelyest oldja, ám azt is tudjuk, hogy a humor sokszor leplezett agresszió, amely vagy saját magunk vagy mások ellen irányul. A regénybéli András a humort illetően sem önmagát, sem a többi embert nem kíméli. Nagyon szellemes, amikor Auschwitzban udvariasan maga elé enged egy német nőt, mondván, hadd nézzék csak, mit csináltak. 

A regény nyelve a végletekig önreflexív: az olvasónak az az érzése, mintha a világ két részből állna össze: egyrészt az elbeszélőből, másrészt minden másból, ami az elbeszélő testén kívül van. Csakhogy a főhős természetesen eljut arra a felismerésre, hogy Auschwitz nem rajta kívül van, hanem benne – ami ugyancsak feloldhatatlan zavart okoz számára, hiszen miképpen is egyeztethető össze az ő individualista énje és tudata a népirtás kollektív rettenetével, amelynek végtére ő maga is az egyik áldozata? Egyikről vagy másikról le kell mondania, mert hiszen miképpen lehet individuális egyén az, akinek a gondolkodását minden ízében egy kollektív aktus határozza meg? De nem mondhat le a kollektív összetartozás élményéről sem (hiszen ő is egyike a „bizonyos származásúaknak”), mert ha lemondana a „bizonyos származásúakhoz” való összetartozásról, tehát ha megtagadná a származását, akkor azzal a saját individualista énjét tagadná meg, ami ugyancsak a személyiség patologikus széteséséhez vezet.

Nem fogom elárulni, hogy milyen döntésre jut András a regény végén, bár szerintem az érzékenyebb radarral rendelkező olvasók bizonyára kitalálták, hogy egy klasszikus tragédia mibe szokott torkollni. Egzisztenciális kis(nagy)regény ez a javából, úgyhogy tessenek megvenni, és sokat tűnődni rajta két nevetés között. Kötelezően ajánlott mű!

(A kötet bemutatójáról közölt írásunkat itt olvashatják.)

(Címlapkép: a szerző portréja a kötetből. Fotó: Reviczky Zsolt)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Zsidó világ
Közeledik Zájin Ádár ünnepe, el ne felejtsenek halat venni!
Kultúra
Borgula András: A zsidóságunkon dolgozni kell