Novák Attila a Szombatban: Egy tömeghangulat ellen

– Nem helyénvaló a földrajzi távolság ilyetén felszámolása, az intenzív azonosulás egy többezer kilométerre lévő konfliktus által kiváltott (amúgy ott érthető és jogos) érzelmi túlfűtöttséggel. Ebből a szempontból is nagyon felelőtlennek tartom egyes budapesti influenszerek érzelmi túltengését, uszítását, valamint az állandó függést a meggyilkolt (és/vagy fogságban lévő) túszok mediatizált figuráin – írja Novák Attila történész, a Goldziher Intézet munkatársa, a NKE oktatója a Szombatban.

A rendkívül brutális gázai-izraeli háború és ennek hatásai messze túlmennek Izrael és a Közel-Kelet határain, és a világ zsidósága szempontjából perifériális magyar zsidóság egyes csoportjain is éreztetik hatásukat.

Novák Attila

Ezek a csoportok az elmúlt években – talán a világban tapasztalható általános jobbratolódás és erősödő erőszak-kultusz miatt – jelentős átalakulásokon mentek keresztül: most már az (általam) „Izrael-vallásnak” nevezett tünetegyüttes jeleit mutatják fel. Ennek lényege az, hogy (a zsidóság szempontjából szekularizálódott) Magyarországon a zsidó állam küzdelmei és a világban tapasztalható, az arab-izraeli konfliktusra is „reagáló” erős antiszemitizmus, illetve Izrael-ellenesség tudata sokak számára a zsidó identitás fő elemeivé kezdtek válni. 

Bár a világban terjedő zsidóellenesség jelenlegi kontextusa valóban okot szolgáltat ennek egységes egészként való kezelésére, ez a fajta gondolkodásmód azért is terjedt el, mert a magyar zsidóság olyan gyengének érzi magát, annyira bizonytalan az önfelfogása és gyér a saját magáról való tudása, hogy az öngyarmatosítás különféle formái hamar utat törtek. A magyar zsidó hagyományt a többség nem ismeri, az Izraellel való azonosulás, valamint a globális antiszemitizmusra való reakció viszont nem kíván előzetes tudást és elmélyedést, kizárólag érzelmek mozgósítását. 

Ennek a szemléletnek a még inkább való elterjedésével az Izraelhez való viszony vett fel szakrális jelleget, az antiszemitizmus elleni harc pedig az izraeli kormányok iránti maradéktalan lojalitásban nyilvánul meg. Ez a jelenség együtt jár az izraeli társadalom nem-háborús és nem konfliktusközpontú vonásainak, így kulturális aktivitásának negligálásával is. Hiszen kizárólag az erőszak és az ellenerőszak az „érdekes” e diaszpóra számára, 

úgy érzi, kizárólag ebből képes magának identitást építeni. 

Azért is nagyon bizarr ez a felfogás, mert bár a nyugati világban valóban tapasztalhatók Izrael-ellenes hangok és gyűlöletcselekmények, de Magyarországon (bár a legutóbbi antiszemitizmus-felmérésen az ország előkelő helyezést ért el) ilyenek nem tapasztalhatók, a parlamenti kétharmadot adó kormányzat kifejezetten jó viszonyt ápol Izraellel, nagy muszlim bevándorló tömegek pedig sohasem voltak az országban.

Az új magyar zsidó tömeghangulat azonban forrásait nem az itthoni állapotokból eredezteti, érzületét egy az egyben importálja (onlájn) Izraelből, miközben az arab–zsidó konfliktus természetét mélyebben nem ismeri. Jellemző vonásait nem nehéz egymástól elkülönítenünk: a folyamatos áldozati kultusz mellett (velünk, zsidókkal „mindig Holokauszt” történik, mindig és mindenben áldozatok vagyunk, sohasem lehetünk tettesek) a permanens agresszió, valamint a revans vágya is megjelenik. 

Donald Trump elnökhöz hasonlóan, aki maga jelentette ki, hogy nem akar többé ép gázai házakat látni (nyitott kapukat dönget, a becslések szerint az ottani épületeknek majdnem 70 százaléka sérült/lakhatatlan) ez a fajta agresszív-militarista szemlélet kezd eluralkodni a magyar zsidó térfélen. Segít ebben a folyamatban az, hogy a magyar-zsidó történelem pozitív korszakai, a liberális jogegyenlőség világa, ennek emléke a háttérbe szorult. Ami megmaradt, az a Holokauszt öröksége, és az erre reakcióként létrejött Izrael állam háborúi, harcai. Bár egy bizonyos generációban legalábbis érzelmileg érthető ez az álláspont, a fiatalabb korosztályokban való megjelenése anakronisztikus és káros. 

Minden Izraelt bíráló álláspontot antiszemitizmusnak dekódol a nagyközönség, és követeli a még maradék magyar független sajtó megzabolázását, mondván, hogy körükben előfordul Izrael-kritika (sőt néha tendenciózusságok és elfogultságok is tetten érhetők), ám ez jócskán az elviselhetőség, a szólásszabadság határain belül marad. Bár az ún. anticionizmust a Vészkorszak óta az antiszemiták ténylegesen zsidóellenes indulatok leplezésére is használják, még ebben az értelemben sem minden anticionista antiszemita.

Mindenféle Izrael-kritikának kizárólag antiszemitizmusként való kategorizálása éppúgy szolgálhat zsidó identitásépítést és/vagy izraeli és egyéb politikai érdekeket is. A Magyarországon alig létező anticionizmus főleg a baloldali térfélen létezik már, ugyanakkor az ezeknek hangot adó egyes orgánumok és újságírók/bloggerek elleni küzdelem nem a demokráciát, hanem a média kontrollálását követelő politikát szolgálja. 

 A Holokausztot túlélt magyar zsidóság utódai részéről különösen felelőtlennek és felháborítónak tartok bármiféle azonosulást Donald Trump amerikai elnök immorális és embertelen gázai kitelepítési elképzelésével. Természetesen nem a Hamasz terrorszervezet gyilkosságait, terrorját védeném ezzel, ám arra rámutatnék, hogy a történelem során külső hatalmak hányszor űztek ki, hányszor távolítottak el lakhelyükről zsidókat. 

Aki ezzel a történelmi örökséggel tisztában van, annak a felmerülő erkölcsi és politikai szempont mellett, zsidó történelmi szempontból is elleneznie kell népek kitelepítését szülőföldjükről. 

 A gázai helyzet pedig bonyolultabb, mint gondolnánk, azon kívül, hogy az ottani palesztinok is emberek. Az Egyiptom és Izrael által szinte hermetikusan lezárt terület évtizedek óta fő a radikális iszlamizmus kigőzölgésében, ennek a feszültségnek a levezetése nem nagyon volt lehetséges. Nincs szabad mozgás, míg a magyar zsidók oda utaznak, ahová akarnak, és akkor hagyhatják el lakóhelyüket, országukat, amikor csak kívánják. A Gázai-övezet lakóinak mozgása korlátozott, csak különleges engedélyekkel hagyhatták (és hagyhatják) el a 45 négyzetkilométer nagyságú területet. A Hamasz támadása és gyilkosságai óta az enkláve jelentős része – az izraeli támadások következtében – lakhatatlan, soktízezren haltak meg; a nemzetközi segélyszállítmányok nélkül éhínség lenne a területen. 

 Természetesen az izraeliektől nem lehet elvárni, hogy ezt a borzalmas helyzetet most – a Hamasz gyilkos terrorizmusa, a gyilkosságok és a túszejtések után – a maga komplexitásában érzékeljék, vagy hogy empatizáljanak a gázai lakossággal. 

Ugyanakkor a földrajzilag távolabb lévő (magyar) zsidó diaszpóra teljes és kritikátlan azonosulása ezzel az izraeli érzésvilággal túlmegy az Izraellel való természetes zsidó szolidaritás érzésén. 

Nem helyénvaló a földrajzi távolság ilyetén felszámolása, az intenzív azonosulás egy többezer kilométerre lévő konfliktus által kiváltott (amúgy ott érthető és jogos) érzelmi túlfűtöttséggel. Ebből a szempontból is nagyon felelőtlennek tartom egyes budapesti influenszerek érzelmi túltengését, uszítását, valamint az állandó függést a meggyilkolt (és/vagy fogságban lévő) túszok mediatizált figuráin. Természetesen nem az ártatlanul meggyilkolt és elhurcolt izraeliek méltóságát szeretném megsérteni, borzalmas gyilkosságok történtek, és még mindig vannak élő és holt izraeliek a Hamasz fogságában, akiket ki kell szabadítani, vissza kell hozni. 

Ugyanakkor ez a fajta, a kontextusából kiragadott, mediatizált függés egyfajta függőség is, a magyar zsidó ügyekkel való törődés helyett minden „Izraelről” szól, ez pedig megerősíti az örök áldozatiság kultuszát.

Novák Attila cikkét teljes terjedelmében a Szombatban olvashatják.