Napi Talmud - Szánhedrin 4: "A magánhangzók a kulcs."

A Dáf Jomi cikksorozatot folytatva, most továbblépünk a Bavat Batráról a Szánhedrin traktátusra. A korábbi írásokat itt találják meg. 

A múltkori dáfban azt tanultuk, hogy míg a legtöbb rabbi szerint a pénzügyi ügyeket három bíróból álló testületnek kell tárgyalnia, addg Rabbi Jehuda HaNászi öt bírót követel meg. A Gemara megmagyarázza a nézeteltérésüket:

Ez a rabbi (Jehuda HaNászi) érvelése: a vers kimondja: „Akit a bíróság elítél” (2Mózes 22:8), és az »elítél« ige többes számban van, ami arra utal, hogy legalább két bírónak kell lennie. Továbbá, a „bíróság” szó mind az előző, mind az ezt követő versben szerepel. Ahogyan az előző versben két bírót jelent, úgy itt is ennyit, tehát összesen négyre utal. Mivel azonban egy bíróság nem lehet páros számú (hogy ne alakuljon ki döntetlen helyzet), hozzáadnak még egyet, így végül öt bíró lesz.

És hogyan érvelnek ezzel szemben a rabbik? Ők azt mondják, hogy az „elítél” szó olyan módon van írva, hogy egyes számként is olvasható.

Mi történik itt? Az eredeti bibliai szövegben nem voltak magánhangzók – vagyis nem volt pontozva –, ezért sok szó, különösen a szokatlan helyesírásúak, többféleképpen is érthetők attól függően, hogy hogyan ejtik őket. Ez a rugalmasság sok gyönyörű midrás alapját adja, de egyúttal bizonytalanságot is okoz, amikor következetes törvényeket próbálunk levezetni.

A rabbinikus korban már kialakult egy hagyomány a szöveg helyes kiejtéséről. Így a vita lényege: ha egy szöveg hagyományos kiejtése egyértelmű jelentést ad, de egy szó másként is olvasható lenne a magánhangzók módosításával, akkor vajon a hagyományos kiejtés az egyetlen meghatározó tényező? Vajon a l'mikrá (a hagyományos kiejtés szerinti) vagy a l'mászoret (a szöveg írásmódja szerinti) az irányadó?

Ebben az esetben Rabbi Jehuda HaNászi úgy véli, hogy a hagyományos kiejtés az irányadó. Mivel az „elítél” szót ebben a kontextusban hagyományosan többes számban ejtik, így azt a következtetést vonja le, hogy a szöveg legalább két bíróra utal. A rabbik viszont, akik szerint a szöveg mássalhangzóinak írásmódja a mérvadó, azt állítják, hogy a szó nem a szokásos többes számú alakban van írva (hiányzik belőle egy váv), így magánhangzók nélkül egyes számban is olvasható, és ezért egyetlen bíróra is utalhat.

A dáf később további rabbikat említ, akik Rabbi Jehuda HaNászihoz hasonlóan a hagyományos kiejtést tartják mérvadónak, és bemutatja azokat a halahikus vitákat, ahol ez a nézet megjelenik. Ebből az következik, hogy bár ezek a rabbik (Rabbi Jehuda ben Roetz, Bét Samáj, Rabbi Simon és Rabbi Akiva) a hagyományos kiejtést részesítik előnyben, kollégáik többsége (mint például a „rabbik” a szöveg elején) nem ezt az álláspontot képviseli.

Nem mindenki ért azonban egyet azzal, hogy ezek a viták kizárólag a kiejtés és az írásmód közötti elsőbbségről szólnak:

Ráv Aha bár Jáákov tiltakozik: Létezik egyáltalán olyan bölcs, aki nem fogadja el azt az elvet, hogy a Tóra kiejtése az irányadó? Hiszen egy bráitában azt tanítják: Az Írás mondja: „Ne főzz gödölyét anyja tejében (haláv)” (2Mózes 23:19). Lehetne azt gondolni, hogy a szó „zsírban” (hélév) formában is olvasható. Ezért válaszoljuk: a Tóra kiejtése az irányadó.

A Tóra híresen megtiltja egy gödölye anyatejben való megfőzését. Azonban a „tej” (haláv) szó, ha más magánhangzókkal ejtjük, „zsír” (hélév) is lehetne. Ráv Aha bár Jáákov rámutat arra, hogy minden rabbi egyetért abban, hogy a vers a tejben való főzést tiltja, és senki sem javasolja a kásrut törvényeinek megváltoztatását egy másik olvasat alapján. Ez erősen azt sugallja, hogy valójában a rabbik többsége szerint a kiejtés az irányadó! Innen kiindulva Ráv Aha elmagyarázza, hogy az összes korábbi vita (beleértve Rabbi Jehuda HaNászi és a rabbik vitáját a bírók számáról) teljesen más kérdéseken alapul.

A My Jewish Learning alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla
Szánhedrin 4.