Rákosi börtönéből Amerikába: Menachem Schmelzer, a szabadság fia

2020. Július 14. / 10:37


Rákosi börtönéből Amerikába: Menachem Schmelzer, a szabadság fia

Szerző: Kácsor Zsolt

A Szovjetunió cionista kirakatpereinek mintájára a Rákosi-diktatúrában is büntetőeljárás indult rendszerellenes cionistának bélyegzett zsidó fiatalok ellen. Egyikük az 1934-ben született Schmelzer Kornél volt, akit 1953. február 26-án vettek őrizetbe. A Menachem Schmelzer néven évtizedek óta New Yorkban élő professzorral, a Jewish Theological Seminary (JTS) könyvtárának volt vezetőjével annak kapcsán beszélgettünk, hogy perükről a közelmúltban fontos tanulmánykötet jelent meg Novák Attila tollából.


Ideológia és önazonosság – Az 1953-as budapesti cionista per címmel a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) kiadásában jelent meg Novák Attila történész kötete, amely a már elhunyt Engländer Tibor és társainak büntetőeljárásának körülményeit, történetét és politikai összefüggéseit tárgyalja. (A kötetről a Mazsihisz.hu is közölt ismertetőt.) 

A perben többek között letartóztatták az akkor még csak  18 éves, s mélyen vallásos Schmelzer Kornélt, aki – a többi vádlotthoz hasonlóan – voltaképpen semmiféle bűncselekményt nem követett el. Az volt a „bűne”, hogy 1951-ben, a zsidó gimnázium diákjaként csatlakozott egy baráti társasághoz, amelynek tagjait az Izrael iránti szeretet és elkötelezettség hozta össze. Hosszú hónapokat töltött börtönben ártatlanul, kiszabadulása után sokáig félelemben élt, majd az első adandó alkalommal – azaz 1956-ban – elhagyta Magyarországot. (Schmelzer Kornél szerepéről részletesebben a Szombat című lapban Novák Attila írt Kenyértörés címmel, ezt ide kattintva olvashatják.) 

Az Ideológia és önazonosság – Az 1953-as budapesti cionista per című kötet megjelenése adta az ötletet, hogy interjút készítsünk az Amerikai Egyesült Államokban Menachem Schmelzer néven fényes kutatói pályát befutott tudóssal, aki a New York-i konzervatív Jewish Theological Seminary könyvtárát vezette évtizedeken át, és jelentős középkorászként dolgozott. A magyarul  kiválóan, akcentus nélkül beszélő 86 éves tudóst telefonon kérdeztük.  

– Amikor ezt az interjút e-mailben előzetesen egyeztettem önnel, azt írta, hogy az ötvenes évek elején történtekre csak nagy vonalakban emlékszik. Holott én éppen fordítva gondoltam: feltételeztem, hogy ha az embert egy kommunista rezsim meghurcolja, azt nemigen lehet elfelejteni. Mi az oka annak, hogy ön mégis, miként fogalmazott, csak nagy vonalakban emlékszik az eseményekre?

– Nézze, én elmentem Magyarországról több mint hatvan éve. Azóta külföldön élek, itt él a családom, úgyhogy az egész beállítottságom és gondolkodásom arra koncentrálódik, ami itt történik velem külföldön. 

– Nem foglalkoztatja a magyarországi múltja?

– Igyekszem elkerülni.

– Miért?

– Elsősorban azért, mert az ottani élmények nem voltak kellemesek. Másodsorban azért, mert – mint említettem – több mint hatvan éve külföldön élek.

– Hogyan emlékszik vissza arra a 18 éves fiatalemberre, aki ön volt akkor, s akit 1953-ban a kommunista hatóság börtönbe vetett? 

– Engem akkor természetesen az a vágy mozgatott, hogy elhagyhassam Magyarországot, és az akkori terveim szerint elmehessek Izraelbe. Ez volt a legfőbb ideológiai ok: elmenni Magyarországról Izraelbe. 

– Ezt azt jelenti, hogy az a cionista csoport, amelynek ön is tagja volt, lényegében azzal az egyetlen céllal alakult meg, hogy szervezetten ki tudjanak menni Izraelbe és alijázhassanak?

– Nem volt célunk, hogy szervezetten kimenjünk Izraelbe, ez egyéni elhatározás volt. 

– Az 1950-es évek elején vagyunk, és adott egy fiatal magyar zsidókból álló társaság, amelyet a hatóság „illegális cionista csoportnak” minősít. Hogyan képzeljem el egy ilyen „illegális cionista csoport” működését? Hetente összejártak titokban? Végül is mit csináltak?

– Volt három-négy barát, aki egyformám gondolkodott, hétvégenként találkozott egymással és és jól érezte magát együtt, mert hasonló céljaik voltak.

– Hogyan lehetett ezt az egyszerű baráti társaságot megvádolni illegális rendszerellenes cionista összeesküvéssel?

– Nézze, az Engländer Tibor csoportja más volt, mint a miénk. Ahogy én most a Novák Attila könyvéből is látom, az Engländer féle csoportnak voltak szervezeti céljai, a mi csoportunk inkább csak egy baráti társaság volt. Mi nem mozgalmi vagy szervezeti keretek között működtünk. A probléma az volt, hogy bejártunk az izraeli konzulátusra. Ha nem jártunk volna be oda, akkor soha nem mondták volna ránk, hogy mi egy szervezet vagyunk. Az az ember, aki bejelentett minket az ÁVO-nak, úgy jelentett be minket, mintha egy szervezet lennénk.

– Emlékszik rá, hogy milyen körülmények között történt a letartóztatása?

– Otthon tartóztattak le, a szüleim lakásában. Egy este jöttek értem, hogy pontosan hányan, arra nem emlékszem. Hárman vagy négyen voltak. Házkutatást tartottak és elvittek.

– Hová?

– A Belgrád rakparton volt egy ÁVO-épület, annak a börtönébe vittek. Ott voltam 1953 februártól áprilisig vagy májusig, amikor átvittek a Markó utcába. Onnan 1953 augusztusban elvittek Oroszlányba, ahonnan 1954 januárjában szabadultam.

– Egyedül volt a cellában?

– A Belgrád rakparton először egyedül, később valaki mást is betettek oda. A Markó utcában már többen voltunk egy zárkában.

– Hogyan viselte lelkileg a börtön körülményeit?

– Az igazság az, hogy nem tudom magának megmondani, hogy milyen hatással volt. Olyan nagy volt az örömöm, amikor 1956-ban elhagyhattam Magyarországot, hogy ezekre a napokra nem gondoltam. Ezután igyekeztem élni az életemet normális körülmények között. De ötvenhat előtt – még Magyarországon – nagyon féltem, hogy valami történhet velem és újra elkapnak. Ez borzalmas félelem volt. 1954 januárjában szabadultam ki, és a szabadulásom után egészen 1956 októberig állandó félelemben, rettegésben éltem, hogy újra elvihetnek. A szüleimet nagyon megviselte a dolog, az apám rendkívül bátran és hősiesen harcolt értem, leveleket írt Rákosi Mátyásnak, ezek benne vannak Novák könyvében.

– Önök ismertek személyesen akkori kommunista vezetőket?

– Nem. Apám, aki jánoshalmi születésű volt, csak Rákosinak egy testvérét ismerte, aki a háború előtt szintén Jánoshalmán lakott, és akit Auschwitzba deportáltak. Erre az emberre hivatkozott apám, amikor írt Rákosinak. 

– Tehát ha jól értem, akkor ön 1956-ban, amikor elhagyta Magyarországot, igyekezett mindent elfelejteni, ami önnel történt?

– Nem kellett igyekeznem. Az új élet, amit külföldön kezdtem, automatikusan felülírta a magyarországi emlékeket. 

– Kapcsolatban maradt az egykori barátaival az említett baráti társaságból?

– Igen, mind a mai napig kapcsolatban vagyok azokkal, akik még életben vannak. Két baráttal levelezek, szóval az egykori társaságból összesen hárman vagyunk. De ők nem voltak letartóztatva, csak én.

– Annak mi volt az oka, hogy a csoportjukból csak önt tartóztatták le?

– Nem tudom. Valószínű, hogy az izraeli követséggel való kapcsolatom volt az oka. 

– Novák Attila azt írja, hogy önt tartották a csoport vezetőjének, mert kiválóan beszélt héberül.

– Igen, ez igaz, beszéltem héberül és én beszéltem a konzulátussal.

– A zsidó hitében, a vallásosságában okozott változást a meghurcoltatása? 

– Úgy gondolom, hogy nem. Nem változott meg a vallási beállítottságom, ugyanolyan, mint volt a letartóztatásom előtt. Vallásos életet élek, amíg tudtam, jártam zsinagógába szombaton és hétköznap is, de mióta tolókocsiba kényszerültem, nagyon korlátolt a mozgási lehetőségem. Ha a fiam eltol egy templomba szombaton, akkor megyek, de különben nem.

– Ha eljátszanánk a gondolattal, hogy találkozhatna azzal a 18-19 éves fiatalemberrel, aki ön volt 1953-ban, mit tanácsolna neki? Mit csináljon másképp?

– Hogy ne menjen be az izraeli követségre.

– Visszamenőleg megbánta?

– A baráti találkozókat nem bántam meg. De nem volt óvatos dolog az izraeli követségre bejárni. Az hiba volt.

– Pontosabban akkor számított hibának. Hiszen normális országban nem hiba bemenni egy követségre.

– Igen, de az akkor nem volt normális ország.

– Említette, hogy a barátaival együtt Izraelbe vágytak. Mi az oka annak, hogy végül mégis az Egyesült Államokban telepedett le?

– 1956-ban először Izraelbe kerültem, ott éltem 1960-ig. Akkor kaptam egy meghívást egy évre a New York-i Jewish Theological Seminarytól mint research fellow (tudományos munkatárs – KZS). Nagy megtiszteltetés volt ez számomra. Eljöttem ide 1961-be mint research fellow, és itt ragadtam, mert az egy év letelte után felajánlottak a JTS-ben egy állást. Ez tartott itt.

– 1956 után mikor jött először vissza Magyarországra?

– Az 1970-es években pár napot töltöttem Pesten, hogy meglátogassan Scheiber Sándort, ő ugyanis régen a tanárom volt, és állandó levelezési kapcsolatban álltam vele. Természetesen Amerikában is találkoztunk, amikor itt járt. 

– A hetvenes években milyen érzés volt először Pestre jönni több mint húsz év távollét után?

– Az első éjszakán, amit a szállodában töltöttem, nem tudtam aludni, mert féltem, hogy talán megint fog történni valami velem. Amikor a repülőn ültem, és a gép elhagyta Magyarországot, akkor megkönnyebbültem. Később, amikor már többször jártam ott, az az érzés elmúlt. Utoljára egyébként 2010-ben jártam Magyarországon.

scheiberdij_2.jpgMenachem Schmelzer 2010-ben Magyarországon (Fotó: MTI)

– Évekkel ezelőtt ön méltató sorokat írt Komoróczy Géza professzornak a Héber kútforrások című kötetéhez gratulálva. Ez azt jelenti, hogy miután elment innen, szorosan követte a hazai zsidó tudományos életet?

– Tulajdonképpen nem nagyon követtem. A Héber kútforrások miatt azért írtam Komoróczynak, mert ismerem személyesen. A lányával, Szonjával is találkoztam. 

– Van rálátása és véleménye a mai magyarországi zsidó életről? Azért kérdem, mert a rendszerváltás után itt eléggé megélénkült a zsidó élet. Ezt miképpen látja Amerikából?

– Nincs véleményem róla, mert jelenleg semmilyen kapcsolatom nincs Magyarországgal és a magyar zsidósággal. Nem tudom, hogy mi történik ott.

– A gyermekei tudnak magyarul?

– Három gyermekem van, a legidősebb tud magyarul, a másik kettő csak pár szót.

– Fontosak számukra a magyar gyökerek?

– Nem nagyon foglalkoznak ezzel.

– Elmesélte nekik, hogy mi történt önnel Magyarországon az 1950-es években?

– Nem nagyon beszéltem róla, de nem is titkoltam el. Ha valamilyen módon felmerült a téma, akkor elmondtam, amit tudtam, de nem nagyon meséltem róla. A legtöbb amerikai barátom vagy ismerősöm sem tud ezekről a dolgokról, vagy ha tud is róla, akkor nem foglalkozik vele. 

– Pedig szerintem jó lett volna beszélni az önnel történtekről, hiszen sokat lehetne tanulni belőle. Az új nemzedékek jobban értenék, hogy mi történik velük most, ha az idősebbektől megismernék azt, ami egyszer már megtörtént.

– Ebben igaza van. De az én természetem olyan, hogy nem szeretek erről sokat beszélni.

– És az Egyesült Államokban eltöltött hatvan év alatt mi volt az, ami leginkább megragadta az Újvilágban?

– A szabadság.

(Címlapkép: Menachem Schmelzer New Yorkban)

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Hírek, lapszemle
Ma átadták a felújított makói zsinagógát
Ünnepek
Tisá beÁv Balla Zsolt rabbival – online esemény

Kommentek