Nyolcvan éve ürítették ki a veszprémi
gettókat és hurcolták el a zsidó származású ártatlan embereket a
haláltáborokba, ahonnan csak töredékük érkezett haza. A XX. század
legtragikusabb eseményére vasárnap délelőtt emlékeztek Veszprémben, az egykori
„zsidó udvar” bejáratánál található holokauszt emlékműnél. A mai kockaépület
egykor, az átalakítása előtt a polgárosodó veszprémi zsidóság szellemi és
vallási központja volt. Itt egészen a 30-as évekig, az első zsidótörvényekig
aktívan formálták, gyarapították ők is Veszprém kulturális életét, majd jött a
gettók korszaka, 1944. június 19-én pedig azokat kiürítve ezer zsidót hurcoltak
el Auschwitz-ba, ahonnan alig néhány százan jöttek haza.
A megemlékezésen Veszprém város képviseletében
Brányi Mária alpolgármester, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz)
képviseltében dr. Grósz Andor elnök mondott emlékező beszédet. A kegyeletteljes
megemlékezésen számos megemlékező között a Hit Gyülekezetének tagjai is részt
vettek, közülük négy fiatal zenés előadásával emelte az esemény rangját. A
megemlékezés után a város zsidó temetőjében gyászistentiszteltre került sor dr. Nógrádi Gergely főkántor vezetésével, dr. Verő Tamás főrabbi üzenetét Nógrádi Gergely olvasta fel.
Dr. Nógrádi Gergely, Dr. Grósz Andor
Brányi Mária alpolgármester beszédében egy
idős zsidó asszony, Kató néni történetét elevenítette fel, akit gyerekként
vittek el a haláltáborba, amit csodával határos módon túlélt, majd
visszailleszkedett a társadalomba. Csupán a kezére tetovált számsor jelezte egy
idő után, hogy valaha megjárta a földi poklot. Amikor kérdezték a
tetoválásáról, nem válaszolt, csak annyit mondott, hogy „régen volt.”
Brányi Mária
Brányi Mária aláhúzta, hogy a mai kor
emberének viszont beszélni kell a szörnyűségekről, emlékezni és emlékeztetni rá
az utókort is, hogy soha többé ne történhessen meg hasonló sem.
Nyolcvan évvel ezelőtt, ezekben a napokban
már hatodik hete teljes erővel folyt a vidéki zsidóság deportálása.
Az SS
Eichmann kommandó a magyar államapparátus hatékony együttműködésével, a
többségi lakosság közönye és egy kisebbség lelkes támogatása mellett 440 ezer
embert szállított az auschwitzi haláltáborba. Ebben a sorsban osztozott
Veszprém zsidósága is, akiket a deportálások kormányzói leállítása után egy
nappal, 1944. július 7-én szállítottak el a sárvári gyűjtőtáborból, hogy néhány
napos gyötrelmes utazás után túlessenek egy gyors szelekción, ahonnan
legtöbbjük útja egyenesen a gázkamrába vezetett – fogalmazott bestédében dr. Grósz
Andor, a Mazsihisz elnöke.
Az alábbiakban a Mazsihisz elnökének az
eseményen elhangzott beszédéből közlünk részletet.
Dr. Grósz Andor
Nehéz szívvel állok itt Önök előtt, amikor
a 80 éve elhurcolt veszprémi mártírjainkra emlékezünk. A megemlékezések
szomorúsága, a meggyilkolt ártatlanok hiánya, a soha meg nem ismert rokonaim
elvesztése miatt érzett fájdalom végigkísért egész életemben. Emlékszem, amint
gyerekkoromban álltam szüleim mellett a Győr-szigeti temetőben lévő piramis
előtt és éreztem azt a mély szomorúságot, amely mindegyik jelenlévő, elsősorban
a Holokausztot túlélt édesanyáink, édesapáink, rokonaink arcán látszott.
Meggyőződésem, hogy mindannyian, akik azokban az években – a háború után
született első, második generáció tagjaiként részesei voltunk az akkori
megemlékezéseknek ugyanígy éreztünk.
Azóta a megemlékezések sok tekintetben
változtak. Egyre kevesebben vannak közöttünk azok, akik valójában megélték az
akkori eseményeket. Ránk, a leszármazottaikra hárul az a kötelesség, hogy
emlékezzünk és emlékeztessünk. Mert emlékeznünk és emlékeztetnünk kell
mindenkit arra a gyalázatra, ami megtörténhetett e hazában a zsidósággal a 20.
század 30-as, 40-es éveiben, aminek következtében 80 éve felmenőinket gettóba
kényszerítették s deportálták.
Erre emlékezve jöttünk össze ma, hogy
lerójuk kegyeletünket a többszázezer – köztük a mintegy ezer, Veszprémből és
környékéről elhurcolt – áldozat emléke előtt. Megemlékezünk róluk, akik még a
gettósítás kezdetén is töretlenül hittek abban, hogy velük nem történhet meg
az, ami a többi, nácik által megszállt országban sorstársaikkal megtörtént.
A veszprémi közösség deportálása az utolsó
fejezete egy hosszú folyamatnak, amelynek első intézkedése két és fél
évtizeddel korábban egy ártatlannak tűnő döntés volt a zsidó hallgatók számának
korlátozásáról a hazai egyetemeken. Másfél évtizeddel később ezt követte a
zsidónak minősített emberek kiszorítása a gazdaságból, oktatásból,
államigazgatásból, tudományból, kultúrából, sportból, a vagyonuktól és
szabadságuktól történő megfosztásuk, hogy végül az életüket is elvegyék a
világtörténelem legszörnyűbb népirtásában.
Semmi sem befolyásolta a gyilkosok
kegyetlenségét.
Nem számított az évszázados virágzó együttélés. Nem számított az
1800-as évek végén a város lakosságának több, mint 13 százalékát kitevő
zsidóság hozzájárulása a város polgárosodásához. Nem számított az első világháborúban, többségükben
a magyar királyi 31-es (veszprémi) honvéd gyalogezred katonájaként elesett veszprémi
zsidó hősök véráldozata. Nem számított az a rengeteg munka és erőfeszítés, amit
a zsidó közösség a város fejlődésének érdekében fejtett ki. Mindent felülírt az
elvakult gyűlölet és a mohóság. Mohóság, amellyel el lehetett venni a zsidók
vagyonát, házaikat, amellyel el lehetett kobozni a város zsidó tulajdonú boltjait,
ipari vállalkozásait.
A Magyar Királyi Belügyminisztérium
utasítására júniusban két gettót is kialakítottak a városban, ahova 577 veszprémi
és további 437 környékbeli zsidót zsúfoltak össze. Innen Sárvárra, majd július
7-én marhavagonokban Auschwitzba szállították a szerencsétleneket. A
haláltáborban nagyrészük a szelekciót követően minden adminisztráció nélkül egyenesen
a gázkamrába került. Az SS nem is regisztrálta őket. „Ők még számok sem
voltak.”
Az elhurcoltak közül Veszprémbe alig, ha százan
tértek vissza.
Feltételezem, hogy Önök számára, akik ma
itt összegyűltek, ezek közismert tények. Nem egy újabb történelemórára jöttek
össze. Mégis, meg kell említeni ezeket a tényeket, amikor a vészkorszakról
beszélünk. A holokausztban ugyanis nem „csupán” több százezer élet veszett oda,
a vészkorszak tragédiája nemcsak az ő haláluk, nemcsak a szeretteik elvesztése
miatt megnyomorított életű túlélők szenvedése, nemcsak a mérhetetlen fájdalom
generációkon keresztül öröklődő rémülete. A holokauszt tragédiája az
emberéletekre alapozott jövő, gyarapodás, virágzás elvesztése is. A hiány, amit
a soá okozott és okoz ma is a magyarságnak, máig is érezhető, nem
számszerűsíthető, felmérhetetlen. Hiszen hogyan lehetne megszámolni, hogy
mennyi mindent, hány anyát és nagyanyát, hány apát és nagyapát, hány munkást és
parasztot, hány tanítót, hány alkotó művészt, mérnököt, orvost, Nobel-díjas
tudóst veszített Magyarország, melynek akkori politikai elitje és bürokratikus
gépezete gyermekeket és életerős embereket küldött a pusztulásba?
Megsemmisült az a virágzó zsidó vallási
élet is, amely oly gazdaggá tette a Kárpát-medencei zsidó szellemiséget.
Odalettek a különböző zsidó vallási irányzatok képviselői, kiürültek és
eltűntek az iskoláink, intézményeink, némaságba burkolództak a zsinagógáink, és
azokban az utcákban, ahol korábban az emberi élet ezernyi zsivajgó hangja
töltötte meg a levegőt, ott már csak a csend honolt. Ott, ahol hajdan
zsinagógák százait töltötték meg a hívek, a vidéki Magyarországon, alig maradt
közösség, amely egy imát elmondhatna az áldozatokért, és a több száz zsinagóga
többségét téglánkként hordták szét mohó kezek. Vagy építették át
felismerhetetlenre, mint ahogyan ez itt, Veszprémben is megtörtént, ahol ez a
kapu az egyetlen megmaradt darabja az egykori "Izraelita udvarnak", itt
állt kétemeletes iskola és a rabbilakás is.
Erre, az egész országot sújtó tragédiára
is gondolnunk kell ma, amikor a veszprémi mártírok emléke előtt rójuk le
kegyeletünket. De nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik az egész aljasságot
végrehajtották, a nácik elvetemült hazai kiszolgálóikról. Még akkor sem, ha 80
év elteltével már nincsenek itt azok, akik a tömeggyilkosságokat elkövették,
egyetlen ma élő magyar sem felelős ősei tetteiért. Szeretném, ha eljönne az a pillanat,
amikor az elkövetők leszármazottai előlépnének, színt vallanak és elítélnék
felmenőik tetteit. Ez is hozzájárulna ahhoz, hogy a rémségek soha, semmilyen
körülmények között se ismétlődhessenek meg.
Az egész magyar nemzet, minden ma élő veszprémi
is felelős azért, hogy tanuljon a történelmünkből, hogy felismerje milyen erők,
milyen lépések indították el és vittek végig a tragédiába torkolló úton.
Különösen fontos ez ma, amikor látjuk, hogy ismét magasra csapott a
zsidóellenesség lángja. Félő, hogy ha a zsidók és nem zsidók nem fognak össze a
gyűlölet megfékezésére, akkor újra lángba borulhat nemcsak a zsidó élet, hanem
az egész civilizációnk is. Most kell megmutatni, hogy a valóságban mennyit ér
az a jól hangzó kifejezés, miszerint: Soha többé. A társadalomnak most, az
antiszemitizmus erősödése idején kell bebizonyítania, hogy tudja, mit kell
tennie az ártatlanok méltóságának és életének megvédéséért. Most kell
bebizonyítania mindenkinek, hogy nem habozik megtenni minden szükségest a
kirekesztés és az antiszemitizmus ellen. Ezt kell felismernie minden felelősen
gondolkodó embernek.
Tisztelt Emlékezők!
A pusztulás mellett be kell mutatnunk az
életet, a zsidó élet, a zsidó hagyományok és kultúra minden gazdagságát.
Tudatosítanunk kell a helyi zsidó közösségek sokféleségét, lokális társadalmi
begyökerezettségét, a közösen létrehozott városképi és kulturális örökséget. Az
áldozatok és a túlélők leszármazottjaiként kötelességünk zsidóként megmaradni,
80 év után is tovább vinni az elődök által felépített helyi világból mindazt,
ami tovább vihető és magyarországi értékként felmutatható a következő nemzedékeknek.
Az ősök alkotásai itt körülöttünk, szerte az országban és Veszprémben is, az épített
emlékek és a Szél utcai temető évszázados sírjai adják mindennek a történelmi
mélységét, mutatják a közösségünk történelmi begyökerezettségét.
