Izrael
állam kikiáltásának 76. évfordulóján Budapesten tartott szemináriumot a német
keresztények által alapított Menetelés az életért mozgalom. A nemzetközi
találkozót a Mazsihisz támogatásával rendezték meg a Rumbach Sebestyén utcai
zsinagógában.
Ez
már a sokadik alkalom volt, hogy a tübingeni Jobst Bittner által alapított, a
holokauszt elkövetőinek leszármazottjait soraiban tudó csapat magyarországi
partnerével együtt rendezett lényegében bűnbánati ünnepséget. A szervezet
ugyanis a történelmi felelősséggel
való szembenézés, az antiszemitizmus elleni fellépés és Izrael melletti kiállás
civil, keresztény ihletésű mozgalma, amit 2007-ben alapítottak azok az utódok,
akik apáik, nagyapáik náci bűneiért vállalják a felelősséget. Az október
7- i, elemeiben éppen a holokausztra emlékeztető terrortámadás után ennek
különösen nagy jelentősége van.
Bevezető
előadásában Balázs Gábor, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE)
megbízott rektorhelyettese is erre utalt, amikor az élet kultúrájáról beszélt.
– Menetelés az Életért. Önmagában ez a kifejezés alkalmas arra, ami szerintem az egyik legfontosabb feladatunk napjainkban: emlékeztetni a nyugati civilizációt, hogy ez a civilizáció a zsidó és a keresztény kultúrából nőtt ki, és ez az élet kultúrája. Az európai történelem évezredein keresztül erre, a közös zsidó-keresztény tanításra épült. Nincs idegenebb a zsidó-keresztény értékrendtől, mint a halál dicsőítése, mint a pusztítás dicsőítése.
Ezzel
is utalt arra, hogy a világszerte felkorbácsolt antiszemitizmust és Izrael-ellenességet
képviselő tüntetők a palesztin-arab terrorizmus, azaz a halál kultúrája mellett
foglalnak állást, ami egyben éppen úgy a nyugati civilizáció elleni támadás,
mint amilyen a nácizmus volt. E
gondolatot Balázs Gábor így folytatta:
– Épp ezért rendkívüli módon értékes a Menetelés az életért. Különösen ma, amikor körülöttünk háborúk zajlanak fontos az életmenetelés, hogy vigyen minket tovább, és tartson távol minket a halál útjától.
Simonyi
Andrea, a Menetelés az életért magyarországi csoportjának vezetője elsősorban
azt emelte ki, hogy meg kell tudnunk szólítani a holokauszt utáni másod- és harmadgeneráció
tagjait. A haláltáborokat túlélők történetei mellől azonban hiányoznak a
holokausztot végrehajtók, az abban közreműködők utódainak történetei, éppen ezt
igyekszik pótolni ez a mozgalom. Az elhallgatás ugyanis megbetegíti az embert
és nem csak az érintettet, de a környezetét is. Meg is osztotta személyes emlékét
arról, hogy miért csatlakozott a mozgalomhoz.
– Egy süteményes tál történetét fogom elmesélni. Tizenöt éve, amikor meglátgattam édesanyámat az otthonában, egy nagyon szép tortástálra figyeltem föl a vitrinben, amire rá is kérdeztem. Akkor édesanyám annyit mondott, hogy hát annak története van. Megtudtam, hogy az Alföldön élő nagyszüleim anno beköltöztek egy olyan házba, ami elhurcolt zsidóké volt. Annak idején megszépített verzióban hallottam ezt a történetet, hogy csak azért tették ezt, hogy egy másik szomszédra vigyázzanak. Édesanyám fogalmazta meg később a lényeget: azt a lakást ki kellett igényelni. Én nem tudom, hogy ez az ő szándékos döntésük volt, vagy hogy tudták-e, hogy mi történt azzal a családdal, de nekem egyértelmű a felelősségünk, ezért itt a helyem ebben a mozgalomban.
Simonyi
Andrea kiemelte még, hogy minden érintettet csak az őszinte párbeszéd segítheti
a traumák feldolgozásában. Radikálisan őszintének kell lenni ahhoz, hogy
kibeszéljük az időnként szörnyű családi múltat, legyen az az áldozat vagy az
elkövető családja.
–
E táren nagy az adósságunk. Ezt a szót, hogy kiengesztelődés, mind a két
közösség – a zsidóság és a kereszténység is – máshogy értelmezi, máshogy
gyakorolja, máshogy gondolkodik róla. De mégis, mind a két közösség legmélyebb
spirituális, legmélyebb vallásgyakorlatában ez a szó áll: engesztelés. Ezért
vagyunk ma itt – mondta.
Kardos
Péter főrabbi, az egyetlen holokauszt-túlélő rabbink arra emlékezetetett: évekkel
ezelőtt kifejezte már óhaját, hogy a magyarországi nyilas világ unokái,
leszármazottjai csinálják meg egyszer ugyanazt, amit a Menetelés az életért németországi
alapítói és követői. Most részben teljesült ez a vágya, ugyanis ezen a
rendezvényen Simonyi Andreán kívül még három asszony és egy férfi állt a
közönség elé. Bognár Erika, Riegler Ilona, Harkai Nóra és Weber Kristóf mesélte
el történetét. Azért csatlakoztak a csoporthoz, mert szembe akartak nézni valamelyik
hozzátartozójuknak a nyilas korszakban elkövetett kisebb-nagyobb bűneivel.
A
mozgalom alapítója, Jobst Bittner német lelkész elmondta, hogy az elmúlt
években több száz városban tartottak menetelést, éppen most Berlinből érkeztek,
ahol 800-an, előtte pedig Londonban 1500-an vettek részt a rendezvényükön.
Minden alkalommal felvázolja, hogy mi az a módszer, amivel fel lehet számolni a
családi, egyházi vagy a nemzeti történelem sötét részeit, hogy miként lehetséges
a hallgatás leplének szétszakítása – ami egyben a rendezvények alcíme
is.
Bittnert
– mint az előző alkalmakor is – elkísérte a Beersheva zenekar és az YC
táncegyüttes, aminek tagjai maguk is vállalják a nyilvánosság előtt dédapáik
náci bűneit.
Bittner
a hallgatás megtörésének példájaként beszélt a város történetének utóbbi
évtizedeiről. Tübingenben ugyanis, ahol a náci időkben az egyik SS kiképző
központ működött, és ebben a városban a született és élt Eichmann egyik
legközelebb munkatársa, egészen a 2000-es évekig nem beszéltek erről a sötét
múltról – sőt egyes náci jelképek is a helyükön matadtak. Bittner az odaköltözése után elkezdte
feltárni a fasiszta időszakot, megindult a beszélgetés a múltról.
A
kezdetekről azt mondta: amikor szembesültek a város náci múltjával,
elhatározták, hogy Hanuka ünnepet rendeznek az utcán.
– Nem voltunk sokan, talán százan. De úgy éreztem, hogy ki kell kiabálnom magunkból, hogy szeretettel fogadjuk a zsidó életet ebben a városban. Nem tudom magam másképp kifejezni, olyan érzés volt, mintha valamit összetörtem volna, mintha megnyílt volna az ég. Egy hajdani náci városban kikiabálni azt, hogy Isten hozta a zsidókat, a zsidó életet. Különleges dolog történt. Mintha elhúztak volna egy függönyt a családjainkban. Ahogy mondtam, az apák és a nagyapák nem beszéltek a náci időről. Így kizárták a tudatukból, eltemették magukban. Akkor hirtelen elkezdtek a nagypapák az unokákkal beszélni. Rettenetes dolgokat meséltek el. Olyanokat, amikről az unokák nem tudtak. Az egyik nagypapa elmesélte az unokájának, hogy ő Dachauban volt őr. A másik ott volt Babiarnál, amikor tömegeket lőttek a gödrökbe. Egy harmadik nagypapa arról beszélt, hogy ő ott volt a lengyelországi hadjáratban, amikor felégettek egy csomó lengyel falut. És a gyerekek, az unokák mélyen megrendültek, amikor hallották ezeket a történeteket. És hála istennek, nem azt mondták, hogy nekem ehhez semmi közöm. Hanem hála istennek megértették, hogy mennyire rajtuk hagyta nyomát ez a családi történet. Hiszen érzik, hogy a papa, a nagypapa bennük él tovább. Megrázta őket a családi múlt, és meghajoltak, és azt mondták, hogy ők nem akarnak így élni, hanem felelősséget akarnak vállalni, és ki akarnak állni Izrael mellett.
Ma
már zsidó múzeum is működik Tübingenben, emléktáblák emlékeztetnek a hitleri
idők szörnyűséges tetteire, és 16 éve zsidó polgármester van.
Rózsa Péter írása