Sikeres magyar zsidók a nagyvilágban: Margit Patrícia Eszter

Margit Patrícia Eszter nevét A zsidó menyasszony című regénye révén ismerhette meg a magyar olvasóközönség, míg New Yorkban egy másik oldaláról ismert: megalapította az Art Kibbutz nevű zsidó alkotóházat, amely a világ 28 országból fogadott már vendégeket. A korábban 15 évig újságíróként tevékenykedő Margit Patrícia Eszterrel – aki a családjával immár 12 éve él New Yorkban – az életéről, a zsidóságáról, és az életcéljairól beszélgettünk.

Hol született, s milyen családban? Ebben a tekintetben mennyire azonos a regénye hősével, Dallos Sacival?

Regényem főhőse, Dallos Saci a képzeletem terméke, egyfajta zeitgeist történetet szerettem volna írni a mi generációnkról, a holokauszt túlélők harmadik nemzedékéről. Én egy vegyes családban, erős zsidó hovatartozás érzéssel, ám annál üresebb identitással nőttem fel. Már felnőtt voltam és alijázni szerettem volna, amikor kiderült, hogy a családi történeteknek több féle verziójuk volt. Majd megőrültem, amikor az igazságot megpróbáltam kideríteni. Időközben rájöttem, nekem nem számít a múlt: megtaláltam a helyem, ezért betértem. Hét évig tartott ez a nagyon nehéz folyamat, de egy percig sem bántam meg. Azt mondják, a kommunizmus még a nácizmusnál is nagyobb pusztítást végzett a magyar zsidóságon. Van két teljes generáció, melynek az életéből teljesen kimaradt egy dimenzió. A nagyszüleink a terrort hordozzák magukkal. A szüleinket a nagy titkok és az elbeszéletlen történetek nyomasztják. A mai fiatalok számára már semmi, de semmi nem maradt a zsidó hagyományokból, talán csak egyfajta affinitás, érzés, hovatartozás… egy meghatározhatatlan hiányérzés és a sóvárgás valami más iránt.

A honlapján azt olvastam, hogy sokfelé élt a világban. Miért ment külföldre? Családi okok, tanulmányi okok miatt, vagy vitte a szíve és a kíváncsisága?

Éltem Izraelben, Hollandiában, Franciaországban, és tizenkét éve pedig New Yorkban lakom. Középiskolai cserediák programmal kezdtem, majd egyetemi ösztöndíjakkal és nemzetközi tudósítói munkával folytattam. Imádok utazni és mindenféle érdekes embert megismerni. Én világéletemben az új élményeket, az új tanulási lehetőségeket és új spirituális kihívásokat kerestem – mert az a célom, hogy a legjobb önmagammá válhassak és a világot jobb hellyé tegyem. Spirituális szempontból azért kezdtem el utazni, mert sokszor úgy éreztem, nem a megfelelő helyen, a megfelelő emberekkel vagyok, és nem a megfelelő dolgot teszem. Az, hogy mi lenne, amit tennem kellene sokáig nem volt egyértelmű számomra. Sokan a keleti vallásokban találják meg az utat, pszicho-drámával, vagy családállítással foglalkoznak. Én egyetemista koromban éreztem magam először a helyemen: akkor, amikor Cfáton voltam egy vallásos családnál sábátolni. Egyáltalán nem voltak vallásos családtagjaim, barátaim, de még ismerőseim sem, ezért eltartott vagy öt évig, mire eldöntöttem, hogy belevágok ebbe a kalandba és kipróbálom az akkori életformámtól drasztikusan eltérő életet. Bár „A Zsidó Menyasszony”-t azért kezdtem el írni, hogy megmagyarázzam őrültségnek tűnő döntéseimet: hogy miért is hagytam magam mögött nem egy sikeres Népszabadságos újságírói karriert, egy BBC londoni tudósítói állásajánlatot, majd később egy miniszterelnöki hivatali és egy ENSZ Nőszervezetében végzett igazgatói állást is azért, hogy Tórát tanulhassak, Ábrahám nyomdokán magam mögött hagyjam az eredeti környezetemet és valami teljesen újat kipróbáljak. Célom, mint a regényem főhősének, hogy megtaláljam a belső békémet, a boldogságomat, egyfajta megvilágosodást. Ezt szeretném másoknak is tovább adni, mert ez a legfontosabb érték az egész világon. A Népszabadság junior izraeli tudósítójaként kezdtem el írni a regény magját képező történeteket. Én magam két forróbb helyzetet is éppen, hogy túléltem, és rendszeresen tudósítottam a háborús övezetből. A riportjaim olvasottsága jelezte számomra, hogy mekkora az érdeklődés a mondanivalóm iránt. A regényt végül öt évig írtam munka mellett, amikor volt időm, immár New Yorkban. A már szinte kész kézirattal kerültem a Columbia Egyetem és a New School író szakjára, ahol az én angol fordításomban workshopokon dolgoztuk át a könyv egy-egy részét.

Nem szeretett volna inkább Izraelben letelepedni?

Lelkes cionistaként kétszer is próbáltam alijázni, ám Izrael állam mindkétszer elutasította a jelentkezésemet: bizalmatlanul fogadtak és még egy év próbaidőt javasoltak annak ellenére, hogy a konzervatív közösség elfogadta zsidónak a családomat, de biztos, ami biztos, hogy senki ne kérdőjelezze meg a hovatartozásomat, az izraeli ortodox főrabbinátuson hét év kínszenvedés után a legkóserebb módon betértem. Összesen két évig éltem Izraelben, még sem alijázhattam. Ezután a borzalmas arcul csapás után tényleg betelt a pohár: úgy döntöttem, nem teszem ki magam érzelmileg ennek a rendkívül igazságtalan folyamatnak. A zsidóság ma már nem egy exkluzív klub: a legtöbb zsidó nem is akar zsidó lenni, legtöbben azt sem tudják mit is jelent azt, hogy zsidó – és nagyon sokan már azt sem tudják, hogy zsidó származásúak. És itt nem csak Kelet-Európáról beszélek, hanem Amerikáról is, ahol a zsidók 60-70 százaléka vegyes házasságban él. Amerikában viszont már felismerték, hogy a zsidóság csak egy a sok választási lehetőség közül az identitások szupermarketjében, ezért a vezetők hálát adnak az Örökkévalónak, ha valaki, főként, ha egy értékes, igaz ember a zsidósághoz szeretne tartozni. Ezért választottam inkább New Yorkot, ahol valóban nagy szeretettel fogadtak: új barátokra, közösségre, és szerelemre találtam. A legkiemelkedőbb zsidó szervezeteknél töltöttem be vezető tisztségeket. Bár több évig tanultam kabbalát és haszidizmust, végül egy modernebb modern ortodox-neológ (konzervatív) közösségben telepedtünk le muzsikus férjemmel.

Hogyan jött az Art Kibbutz megalapításának ötlete? Egyáltalán: miért alapít az ember nemzetközi művésztelepet? Mi vonzotta ebben?

Az álmom az, hogy a művésztelepen egy gyönyörű környezetben tudjunk élni, folyton érkezzenek a jobbnál jobb fej művészek, rokon lelkek a világ minden részéről, megélhetést biztosítson a telep, és közben még az írásra is jusson időm. Remélem, hogy ezeket a művészeket közelebb tudom hozni zsidó gyökereikhez, ősi bölcsességek inspirációként szolgálhatnak értékes, új művek létrehozásában. Számomra az írás mindig hab volt a tortán: a családunkban nincsenek művészek, ezért soha nem gondoltam, hogy megengedhetném magamnak azt, hogy „csak” az írásnak éljek. Elegem lett abból, hogy hol pénzt keresek és nincs időm írni, hol írok végre, ám attól rettegek folyton, hogy mikor ürül ki a bankszámlám. Egy amerikai mondás szerint: Ne azért élj, hogy dolgozz, hanem azért dolgozz, hogy élhess! Nekem mostanság az élet az írás, a gyereknevelés, a tanulás, az utazás, a kirándulás, és főként a jó társaság.

Mit tekint a fő tevékenységének mára? A telep vezetését? Az újságírást? A regényírást? Miben leli a legtöbb örömét?

Már gyerekkoromban elkezdtem írni meséket, aztán újságíróként és szerkesztőként dolgoztam tizenöt évig. Az újságírás a véremben van, anyukám is újságíró volt, de úgy éreztem, a munkámnak nincs elég nagy hatása. Ezért átképeztem magam a Columbia Egyetemen nemzetközi kapcsolatok szakon policy szakértővé és non-profit menedzserré. New Yorkban új bevándorlóként nem könnyű, és az elmúlt pár évben napi négy óra alvás mellett apait-anyait beleadtam a művészeti menedzseri munkámba az Art Kibbutz nemzetközi zsidó művésztelep alapítójaként. Egy külföldinek sokkal keményebben kell New Yorkban dolgoznia a sikerekért, de minden ajtó nyitva áll: tavaly elnyertük a Slingshot díjat, vagyis Amerika 50 leginspirálóbb és innovatívabb amerikai zsidó szervezete közé választottak be. Az Art Kibbutz mellett még megszületett a kislányom, és a férjem nagyon beteg lett – így sajnos egyáltalán nem jutott időm az írásra – pedig a Librivel van egy új szerződésem „A Zsidó Menyasszony" folytatására. Minden nap úgy kelek fel, hogy ma írással fogom tölteni az időmet, de ez szinte soha sem sikerül: próbálok kíméletes lenni magammal, türelmesen és szeretettel próbálok magamra tekinteni.

Vissza tudna térni Magyarországra?

Amióta 17 évesen utazni kezdtem, úgy érzem, mindig úton vagyok. Jobb napjaimon mindenhol otthon érzem magam a világban. Mostanában változik a helyzet, hiszen a szüleim, nagyszüleim idősebbek lettek, és nincs aki gondozza őket, mert a testvérem is Amerikában él. Korábban önző voltam – arra nem is gondoltam, hogy milyen nehéz a szüleimnek lelkileg, és immár fizikailag is, míg én a világban repdesek. Mostanában állandó lelkiismeret furdalásom van, amiért először a kislányom első lépéseiről maradtak le, most pedig nem vagyok jelen, hogy gondoskodjak róluk. A gyerek, és beteggondozás után most valószínűleg az idősgondozás lesz a következő életfeladatom.

Kácsor Zsolt