Mai születésnapos: Bächer Iván, az utolsó magyar hírlapíró

A hírlapíró olyan ember, akiről tudjuk, melyik nap, hányadik oldalon jelenik meg, és miatta vesszük meg a még nyomdaszagú sajtóterméket. Ő tesz egy nyomdaterméket lappá, hozzátartozik a hazánkhoz, az otthonosságunkhoz. A hírfogyasztás és tartalomelőállítás korszakában nincsenek már többé hírlapírók. Bächer Iván volt az utolsó: ma lenne 60 éves.

„Író, újságíró, publicista, tanár” – így jellemzi a Wikipédia. Tökéletes meghatározás. Ez volt mindig, egyszerre, minden sorában. Olyan újságíró, aki nem a „hírekre” figyelt, hogy mit mondott éppen a miniszter, és mit felelt az ellenzék vezetője, ki mit és kivel gorombáskodott a tévéhíradóban, melyik „háttérember” hogyan „tematizálta a közbeszédet”. Az ilyen után az ügyeletes hírszerkesztők futkároznak, őt ez nem érdekelte. Őt az újlipótvárosi kiskocsmák érdekelték, a részegek és a fáradtan hazaballagó, sokcekkeres napközis tanárok, a tavasszal kinyíló fiatal életek találkozása, hogy hogyan mutatkoznak meg egy-egy figyelmetlen, rutinos mozdulatban végleg elrontott életek néma tragédiái. Az, amire Szép Ernő távozása óta senkinek nem volt már szeme, ideje Pesten. Mi érdekeltük, akiket lelki testvéreinek tartott, mert szerette „a bús pesti népet”, éppen úgy szerette, mint másik nagy előde, Kosztolányi Dezső. Éppen úgy, csak sokkal elkeseredettebben. Azt figyelte, ami a pillanatban, nyomorult, veszendő életünkben mégis váratlanul felragyog, ami kínlódásainkban örök, ami öntudatlan gesztusainkban nagyanyáinkat-nagyapáinkat idézi. És megmutatta nekünk, a Népszabadság Hétvége-mellékletének utolsó előtti oldalán: a hétvége kezdetéhez járt nekünk, nem sok mindent „járt” az életben, de a hétvégi nyugodt, családi vagy magányos reggelekhez járt Bächer Iván. Rá lehetett számítani, ha összedőlt is a világ (össze is dőlt). Író volt, újságíró, publicista és tanár.

Az író-újságíró hőskorba tudta visszavezetni családtörténetét: dédapja a századelő Nyugatot előlegző hírlapi hőse, színműírója volt, Thury Zoltán.

Töritanár volt a Móriczban a ’80-as években és a rendszerváltás megújult Népszabadságánál tetőzött tárcaírói karrierje. De azért, tegyük hozzá, Benedek István Gábor figyelt fel, ő hívta a Magyarországhoz, ő csinált belőle hivatásos újságírót.

Főmunkatárs volt. Olyan ember, aki ráér figyelni, vagyis a mai újságíró ellentéte. Olyan ember, aki ismeri a mindennapok ritmusát, mert neki is vannak mindennapjai, napok, amelyeknek szerkezete, íve van. Olyan ember, aki nem csinál egyszerre két dolgot, mert tiszteli az élet minden pillanatát. Ilyen újságírók ma már nincsenek, mások se nagyon. És neki magának is elkezdett fogyni a türelme. Ismerte az országot, a történetét is, és végül nem tudott nem reménytelenül kétségbeesni. Egyszercsak elkezdte nem érdekelni az egész. Egyszercsak elkezdte nem érdekelni semmi már. A zongorázás, a múlt, a régmúlt, a mesélés a Spinoza Házban, az még érdekelte, a távoli múltba merült zsidó Budapest, egyik legsajátabb családi öröksége. Tudta, hogy ő már mindenestől a múlthoz tartozik, hiába volt népszerű, hiába voltak fiatal barátai és követői, hiába szerették, és hiába, hogy még csak az 50-es éveiben járt. Eljött az idő, hogy az utolsó magyar tárcista elengedje a világot. A tárcaíró, akit nem érdekel a világ, aki nem hisz már benne, hogy a megfigyeléseivel jobbá tehet minket anélkül, hogy kioktatna, az ilyen tárcista meghal. Meghalt hát ő is. És meghalt vele a magyar hírlapírás egy bő száz éves hagyománya is. A tartalomszolgáltatás él, vannak ragyogóan író, jól informált, bátor sajtómunkások, nagyon sokan vannak ilyenek.

De a magyar hírlapírás halott 2013 december 2. óta. Az, akivel a sírba költözött, Bacher Iván ma volna 60 éves. Legyen áldás az emléke.