„Leckét” kaptak zsidóságból és emberségből a Dohány utcai zsinagóga meggyalázói

A BRFK által csoportosan elkövetett garázdasággal gyanúsított négy fiatalemberből, akik múlt hónap elején kívülről levizelték, s ezzel meggyalázták a Dohány utcai zsinagóga-komplexum épületét, tegnap hárman ellátogattak a Dohány utcai zsinagógába, ahol nem mindennapi „leckét” kaptak zsidóságból, történelemből és emberségből. Úgy tűnt, valóban megbánhatták, amit csináltak, mert meglehetősen szégyenkezve hallgatták végig az előadásokat.

Országos hír lett belőle, hogy egy Facebook-csoportban megjelent, éjszaka készített videó kapcsán a Budapesti Rendőr-főkapitányság múlt hónap elején hivatalból rendelt el nyomozást csoportosan elkövetett garázdaság miatt ismeretlen tettesek ellen. 

Mint annak idején beszámoltunk róla: az említett videón az volt látható, hogy négy fiatal kívülről megdobálja, majd levizeli a Dohány utcai zsinagóga-komplexumot, sőt, egyikük náci karlendítést is bemutatott. A rendőrség két napon belül azonosította a feltételezhető elkövetőket, akikről kiderült, hogy 16, 20, 21 és 22 éves fiatalok, s mindannyian budapestiek. A gyanúsítotti kihallgatásuk során a fiatalok a részeségségükkel magyarázták a tettüket, amelyet elmondásuk szerint megbántak.

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) az eset után közleményt adott ki, amelyben azt írtuk: a zsidóságban fontos alapelv a megtérés (tesuvá), amelynek feltétele, hogy ne csak szavak, hanem tettek is kísérjék. Ezért arra hívtuk fel az elkövetőket, hogy látogassák meg a Dohány utcai zsinagógát és az ahhoz kapcsolódó gettómúzeumot, nézzenek szembe azzal, hogy az általuk bemocskolt épület milyen jelentőséggel bír, és lássák meg, hogy a náci karlendítés milyen bűnökhöz társul.

Az elkövetők közül hárman úgy döntöttek: élnek a Mazsihisz meghívásával, s tegnap délután – az ügyvédjük és annak asszisztense kíséretében – megjelentek a Szövetség Síp utcai székházában, ahol Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója, Radnóti Zoltán főrabbi, a budapesti Rabbiság igazgatója, Halász Eszter múzeumpedagógus és Schwajda Gergő, a Mazsihisz-BZSH kommunikációs vezetője fogadta őket.

A fiatalok mind a hárman ünneplő ruhát öltöttek: fekete nadrágot és fehér inget viseltek, ami pedig a gesztusaikat és viselkedésüket illeti, úgy tűnt, mintha meglehetősen szégyellnék, amit csináltak. Elvörösödött arccal és olykor lesütött szemmel hallgatták végig, hogy mi is az a létesítmény, amelynek külső falánál náci jelszavakat kiabálva részegen randalíroztak. 

Pedig Toronyi Zsuzsanna és a többi előadó nem úgy beszélt velük, mint valamiféle garázda bűnözőkkel, nem kioktatták őket, s nem is ítélkeztek fölöttük, hanem nyugodt, emberi és barátságos hangnemben igyekeztek ráébreszteni őket, hogy voltaképpen mekkora barbárságot is követtek el. 

Toronyi Zsuzsanna lefegyverző kedvességel magyarázta el, hogy a Hősök temploma előtti nyílt terület, amelyet az építtetői annak idején közösségi térnek, zsidók és nem zsidók találkozási helyének szántak, a II. világháború óta valójában egy temető. 

Toronyi Zsuzsanna magyaráz

A fiatalemberek megtudhatták tőle, hogy sok-sok olyan mártír nyugszik itt, akiket annak idején a magyar társadalom kitagadott magából, majd gettóba zárták őket és az elpusztításukra törtek. A zsidó világban nem szokás zsinagóga mellé temetkezni, de ebben az esetben tragikus módon ez történt, hiszen itt húzódott a gettó határa, és annak idején itt ásták el tömegsírokban a gettóban meghalt vagy megölt embereket. A vészkorszak elmúltával exhumálták az elhunytakat, akiket igyekeztek azonosítani, majd különböző parcellákban helyezték őket örök nyugalomra.

Radnóti Zoltán főrabbi

Radnóti Zoltán főrabbi a zsidó történelemről, vallásról, hagyományról és Izrael államáról beszélt nekik, s elmagyarázta a fiatalembereknek, hogy Magyarországon a magyarság és a zsidóság az elmúlt évszázadokban olyan szimbiózisban élt, ami át- és átszövi a kultúránkat, s megjelenítődik még a mindennapi szóhasználatunkban is. (Hogy ez a tanítás ráfért a fiatalokra, az kiderült abból a tényből: a főrabbi kérdésére nem tudták megmondani, hogy mikor alapították meg a modern Izrael államát. Volt, aki azt mondta, hogy ezer éve, egy másikuk több száz évet mondott, azaz nemhogy az évszámot, de az évszázadot sem találták el.)

Schwajda Gergő arra hívta fel a figyelmüket, hogy az a létesítmény, ahol most vannak, nem valamiféle kihalt mauzóleum, amelyet úgy kell szemlélni, mint a múlt egy itt maradt, régi darabját, hanem a Dohány utcai zsinagóga falai között igenis élet van. Él és működik a Dohány utcai körzet közössége, rendszeresek itt az imák, istentiszteletek és szombatfogadások – ezzel is tisztában kell lennie azoknak, akik elmennek mellette.

A Dohány utcai zsinagógában: háttal az elkövetők közül hárman egymás mellett

Halász Eszter múzeumpedagógus pedig még arra is vállalkozott, hogy ha a fiatalok később még jobban meg szeretnének ismerkedni a zsidó kultúrával, akkor a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársai készségesen állnak rendelkezésükre. Akár csoportos foglalkozást is szerveznek számukra, ha a baráti körükkel szeretnének ide visszalátogatni. 

Nem tudni, hogy vajon visszajönnek-e még, s azt sem tudni, hogy milyen gondolatokat ébreszt majd bennük a zsinagógai látogatás, mindenesetre valóban bűnbánó arccal távoztak. 

Hogy valami nyomot mégis hagyhat bennük a „lecke”, azt jelzi az a különös jelenet, hogy a három fiúból ketten meglepő módon a fejükön hagyták a zsinagógában kapott papírkipát az utcán is. Így mentek végig a Síp utcán a Rákóczi út irányába, kipával a fejükön, mi pedig néztünk utánuk Radnóti főrabbival, aki nem mulasztotta el megjegyezni: az volna az igazi lecke az élettől, ha ezeket a fiúkat most lezsidózná az utcán valaki…

Az elkövetők egyike korábban írásban bocsánatot kért, és levelét az ügyvédje útján eljuttatta a Mazsihiszhez. A jogi képviselő ezután kereste meg hitközségünket azzal a kéréssel, hogy a fiatalok találkozni szeretnének a közösséggel és szembe akarnak nézni tetteikkel.