Kántor voltam Északon, Göteborg 1. rész

Kardos Péter főrabbi

Motivációk

1986-ot írtunk, amikor – megelégelve az ÁEH „zsidóügyi” referensének egyre gyakoribbá váló intő szavait, valamint a másik Hivatal udvarias felkérését, no nem besúgásra, mindössze tájékoztatásra a Síp utcai belügyekről, esetleges megtagadásának esetére kilátásba helyezve gyermekeim közúti balesetben való elhunytát – úgy éreztem, ideje kipróbálni a kapitalizmust. (Átvilágításom – ezt be is mutattam egy jobboldali tévécsatorna velem készített interjújában – „eredménytelennek” bizonyult).

g__teborg_synagogue.jpg

Zsinagóga Göteborgban

A történet úgy kezdődik, hogy a szerkesztőségben kezembe akadt egy német zsidó újság, amelyben a göteborgi hitközség pályázatot hirdetett kántori állásra. Ennek egyik alapfeltétele a svéd nyelv ismerete volt, mivel talmud-tórán is kellett tanítani.

Hosszas kutatás után a „nyóckerben” találtam egy maszek nyelvtanfolyamot, amelyen, mint kiderült, a közeljövő disszidensei birkóztak a skandináv nyelv rejtelmeivel. Én, akárcsak a lengyelnek, most is alaposan nekifeküdtem a dolognak, persze ezúttal más volt a motiváció… Igaz, akkor már ötvenéves voltam, így elmaradtak „kötekedő” kérdéseim a tanárhoz, nem érdekelt, hogy mondják svédül: vasmacska.

Anno, a Lengyel Kultúra tanfolyamán, minden órát így kezdett Pista bácsi, azaz Varsányi István, az első nyelvkönyvek és szótárak szerzője: Kinek van kérdése? Csak nekem volt. De mindig. Egészen addig, míg a lengyel nyelv akkori itthoni legnagyobb tudósa az egyik óra előtt félrevont, és közölte: Péter! Ha megint lesz kérdésed, választás elé állítom a hallgatókat: én vagy te? Ártatlan vagyok, én tényleg tökéletesen el akartam sajátítani a nyelvet!

Tehát ott ülünk az akkori Makarenko utcai kicsiny lakás egyik szobájában, és svédül tanulunk. A módszer újnak hatott. Egy hajótörés után lakatlan szigetre vetődünk (mind a hatan, ennyien voltunk), és mindenféle kalandokat átélve tanulmányozgatjuk a „skandinávizmusokat”.

Alig vártam már, hogy berendezkedjünk, elkezdjük mindennapjainkat, mert mindenkinek más feladata volt. Nekem a zöldségek és gyümölcsök begyűjtése jutott – és a gond. Hogy fogom az itt tanultakat a talmud-tórán hasznosítani? Talán tu bisvátkor…A többi ünnepre semmi nem jött össze (böjtnapok sem voltak), viszont egy év után már nem lehetett volna svédül eladni (hogy megvett volna-e valaki, az más kérdés).

Próbaéneklés

Bejelentkeztem a Judiska Församlingenbe (a zsidó hitközségbe), ahol nagy meglepetésemre magyar nyelven nyugtázták pályázatomat, majd közölték, hogy miután több aspiráns is van, jöjjek egy sábbáti próbaéneklésre. A megfelelő előkészületek után (vízum stb.) felpattantam Skoda 105-ösömre (ma is borzadva gondolok vissza, hogy mertem), és nekivágtam a hosszú útnak. Egy tranzitszállás után kompra szálltunk, és mint a mondabeli falusi kislány, úgy bámultuk, ahogy a kocsit valamelyik emeletre irányítják.

Másnap érkezésünk előtt viszont meg kellett volna találnom… Hosszú időt vett igénybe. Végigböngészve az öt szintet, de különösen a márkákat, csak az nyugtatott meg, hogy nem fogják ellopni… Összegzésem a kompkalandhoz: eddig csak Nagymaros–Visegrád viszonylatban használtam, ennek tapasztalatait most nem tudtam hasznosítani. Meglett a kocsi. Kihajózás, útlevélvizsgálat – amikor is a határőr gyanakodva, bizalmatlanul forgatta útlevelünket, majd az iránt érdeklődött, miből fogunk itt élni…Gyanakvása, mint később kiderült, megalapozott volt, mivel akkor dívott a lengyelek között a turizmusnak az a formája, hogy miután kiszálltak a kompból, az első szembejövő egyenruhásnak lekentek két pofont, így elvitték és többnapi elzárásra ítélték őket. Hogy ez a 80-as években miért volt jobb nekik, mint otthon maradni, ahhoz ismerni kellett a svéd börtönviszonyokat, a többi kiderül előző cikksorozatomból…

Végül a göteborgi hitközségre való hivatkozásunk elterelte a gyanút felőlünk… meg hát a visszafogott viselkedésünk. Tudniillik több egyenruhás is elment mellettünk, és semmi bántódásuk nem történt…

És eljött a sábbát. És a kezdés előtt csak úgy, félhangosan odaszóltak: itt nem Sulzer, hanem Lewandowski a liturgia szerzője. És én persze tudásom legjavát adva úgy imádkoztam, mintha az életem függött volna tőle.

Vasárnap elköszöntünk, és abban maradtunk, hogy „majd értesítenek”. Hosszú hónapok, hosszú telefonok következtek, míg megjött a hír: engem választottak meg!

(Forrás: Új ÉLet)

(Hamarosan folytatjuk)