A díjnyertes izraeli filmrendező, Yariv Mozer dokumentumfilmje október 7. napjának borzalmait örökíti meg, túlélők sokkoló felvételeivel és terroristák testkameráiból származó képsorokkal.
Október 7-én Yariv Mozer Tel-Avivban, a lakásában tartózkodott, amikor a rakéták megtöltötték az eget. Azonnal megértette, hogy valami borzasztó és rémisztő dolog történik. Yariv rögtön feltette magának a kérdést: „Dokumentumfilmesként hogyan tudnék segíteni?” A Nova fesztivál környéke katonai zárt övezetté vált, ahová csak a rendőrség és újságírók férhettek hozzá. Yariv elmondta:
„Nem mehettem csak úgy kocsival délre. Engedélyt kellett szereznem. Mivel korábban az izraeli hadseregben és hírszerzésben szolgáltam, személyesen ismerem Hagari dandártábornokot, így felvettem vele a kapcsolatot.”
Míg az újságírók élveztek elsőbbséget, Yariv megpróbálta rávenni Danielt, hogy engedélyezze a dokumentumfilm készítését. „A dokumentumfilmeseknek fontos küldetése van. Filmjeink később jelennek meg, de a történelem részévé válnak.” Yariv néhány nappal később engedélyt kapott, hogy délre induljon. Amikor belépett a Nova mészárlás helyszínére, teljesen megdöbbent. Senki sem készíthette fel arra, amit látni fog.
„Az elsők között voltam, akik látták a mészárlás maradványait és következményeit. Olyan volt, mint semmi, amit valaha is láttam.”
Felvételek a túlélőkről.
Bár a testeket már elszállították, vérnyomok és személyes tárgyak maradtak mindenhol szétszórva. Az izraeli kormány óriási erőfeszítéseket tett a testek gyors eltávolítására, attól tartva, hogy a Hamász a holttesteket Gázába viheti.
„Igazi bűnügyi helyszín volt, de nem kezelték úgy, mert nem volt idő a szokásos bűnügyi esetekre vonatkozó előírások szerint eljárni."
A dokumentumfilm a Nova fesztivál képeivel kezdődik. A zene dübörög, és több ezer izraeli táncol együtt. Amikor az első rakéták megjelentek az égen, sok résztvevő pszichedelikus drogok hatása alatt állt, és azt hitték, hogy tűzijátékot látnak. Egy résztvevő megjegyezte: „Hú, idén tényleg mindent beleadtak!”
Amikor észrevették, hogy ezek nem tűzijátékok, hanem rakéták, még mindig táncoltak. Izraelben gyakran lőnek ki rakétákat. Amikor világossá vált, hogy vörös kód van, a zene hirtelen elhallgatott, és a tömeg elkezdte „fújolni” a DJ-t.
A hangosbemondón bejelentették, hogy a buli véget ért, és mindenki azonnal hagyja el a helyszínt. Senki sem értette igazán a helyzet súlyát. Sokan megijedtek, mások azonban képtelenek voltak időben felismerni a veszélyt. Míg néhányan elindultak haza, a tömeg egy része a fák alá bújva maradt a helyszínen. Amikor a terroristák behatoltak a területre és minden irányba lövöldözni kezdtek, mindenki pánikba esett.
Egy szelfi, amelyen Aner Shapira és Hersh Goldberg-Polin is szerepel a „We Will Dance Again” című filmben. (Halely Ben-Tzion/Paramount+)
Yariv egy kutatócsapatot állított fel, akik tömegesen interjúztatták és keresték meg a túlélőket.
„Több száz túlélő adatbázisát hoztuk létre. Kifejezetten azokat kutattuk, akiknek volt felvételük. Arra kérdeztem rá, kinek van olyan anyaga, amivel tudok dolgozni a vágószobában.”
Ezek közül a túlélők közül Yariv azokat választotta, akikben megvolt az erő, hogy kamera előtt mondják el történetüket.
Yariv a terepen meghalt terroristák testkameráiból és más elfogott felvételekből is megszerzett anyagokat.
„Szerettem volna, hogy az izraeli rendőrség együttműködjön velem, de ők visszautasították. Bizonyítékként akarták megtartani az anyagot a terroristák későbbi tárgyalásaihoz. Szerencsére a kapcsolataim és mások kapcsolatai által végül megszereztük a felvételeket.”
A terroristák kameráinak felvételei hosszúak voltak. Egy „go pro” kamerával készültek, ami a Gázából való indulásuktól kezdve folyamatosan rögzített.
Yariv gördülékenyen szőtte össze a valós idejű Hamász kamerák felvételeit a túlélők saját telefonjaikkal készített anyagaival, így egy teljes képet alkotva mindkét nézőpontból.
„A felvételek grafikusak és megrázóak, de fontos, hogy a világ lássa, mi is valójában a Hamász, és hogy mit képvisel.”
Az aish.com írása alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla
