Szerdócz Ervin főrabbi: Az ötös szám rejtélye

Az aktuális hetiszakaszunk ( הַדְּבָרִים Devárim – 5Mózes 1:1–3:22.) kapcsán Szerdócz Ervin újpesti főrabbi először azt a kérdést járja körül, hogy miért öt különálló részben kapunk Tórát, miért nem egyetlen könyvben. Majd egy történetet oszt meg velünk Rabbi Móse Lébről, az óriási termetű, de folyton betegeskedő szaszovi rabbiról.

Rabbi Mose ben Joszef Tirani (Mabit) kérdezi: miért öt különálló részben kapunk Tórát, miért nem lehet egyetlen könyvben megírni az egész tanítást? 

A Mabit szerint az öt könyv öt olyan, a Tóraadás előtti szereplőre emlékeztet, akik a kinyilatkozás előtt tettek meg mindent annak érdekében, hogy I-ten szellemiségét megőrizzék. Ezek: Ádám, az első ember; Noé, aki az ún. noahida törvényeket (7) kapta; Ábrahám a brit milá micváját; Izsák volt az első ember, akit nyolcnaposan metéltek körül; végül Jákob, aki a szökőín fogyasztásának parancsát kapta személyesen.

Egy más magyarázat szerint Mózes családjának emlékét őrzi az öt könyv (a szülők: Ámrám és Joheved, illetve a három testvér: Áron, Mirjám és Mózes).

A harmadik magyarázat alapján az öt könyv arra az öt helyre emlékeztet, ahol a Tórát kaptuk: Egyiptomra, Márá-ra, a Szináj-hegyre, a Találkozás Sátrára és Moáb síkságára. 

A Talmud szerint (Szanhedrin 99a) „ha valaki tagadja, hogy a Tóra minden szava I-tentől van, akkor bűnös eretnekségben”. Értsd: eretnekségnek számít a Tóra isteni eredetének megkérdőjelezése. A Vájikrá (26. fejezet) és Dvárim (28. fejezet) könyvében található feddések kapcsán tanuljuk, hogy a harmadik könyv olvasásakor nem szabad az olvasónak megállni a szöveg közepén, míg a másik feddést fel lehet osztani a két felhívásra. Ennek indoklásaként „Ábájé mondta: ezek (Vájikrá – többes számban) Mózes által, I-ten szájából lettek leírva, míg ezek (Dvárim – egyes számban) Mózes által magától lettek leírva”. Ábájé tanítása azt a polémiát hordozza, hogy a Tórának nem csak I-ten a szerzője, hanem másik szerzőként Mózest említi. 

Az ötödik könyv első fejezetei, tehát a דְּבָרִים feddései mintegy előkészítik legnagyobb gyásznapunkat. A böjtnapot megelőző sábesz neve „sábát házon”, a „látomás szombatja”, amely Jesája próféta könyvében (1:1-27) található próféciáról kapta a nevét. 

Említést tesz az egyik olyan eseményről, amely a Talmud szerint Áv hónap 9-edikén történt. Az Országról negatívan nyilatkozó kémek bűne miatt született meg I-ten szigorú rendelkezése, mely szerint nem juthattak be Kánaán földjére. Bölcseink úgy tanítják, hogy a  וַיִּבְכּוּ הָעָם, בַּלַּיְלָה הַהוּא.  „sírt a nép azon az éjjelen” vers (IV.M.14/1) Tisa BeÁv éjszakájának eseményeiről szól. „Így szólt Kádos Báruh Hu Izraelhez: Feleslegesen sírtatok (ekkor a kémek jelentése okán), ezzel megmutattátok, hogy nem hisztek az Ö-kkévalóban, gondoskodom arról, hogy nemzedékeken át okkal sírjatok” (Táánit 29a alapján). 

A Talmud Kiddusin 38a-ban olvassuk, hogy az V. könyv Mózes életének utolsó 36 napját beszéli el. Az אלה „ezek” szó számértéke 36.  Ez utalás arra, hogy minden nemzedékben van harminchat igaz ember, akik miatt a Világ fennmarad. Talmud Szotá 45-ben olvassuk: „a világon nem kevesebb, mint harminchat cádik van, akik fogadják a Sehina színét minden nap”.

 אֵיכָה אֶשָּׂא, לְבַדִּי, טָרְחֲכֶם 
„Hogyan viseljem egymagam nehéz súlyotokat…” (V.M. 1/12.)

Rabbi Móse Léb, a szaszovi rabbi óriási termete ellenére súlyosan beteg volt egész életében. Alig bírt mozogni, még az is nehezére esett, hogy székét az asztal alól kihúzza. Nem bírta egyedül felvenni kaftánját, nem tudott lehajolni, hogy befűzze cipőjét. Mégis – ha fájdalmai ki is merítették minden erejét – éjfélkor felkelt fekhelyéből, összeszedte minden erejét, kiment hálószobájából és elimádkozta a siralmat Jeruzsálem felett. 

Hívei suttogták, hogy az Énekek Éneke szavai: „Hadd kelek csak föl, hadd járok körül” (Ének éneke 3/2.) adtak erőt neki. A  „szerelmesem hangját hallom” (uo. 2/8.) benne nyilatkozott meg, mert a gyászoló I-en dicsősége nyilvánvalóan felhangzott benne és felébresztette őt. 

Rabbi Hirsch hallott a szaszovi rabbi éjféli foglalatosságáról. Mikor egyszer a rabbi házában tartózkodott, elrejtőzött, hogy kilesse őt. Éjféltájt látta, hogy a jámbor rabbi parasztruhába öltözködik, kimegy a hófedte udvarra, egy nagy rakomány fát hoz fel a pincéből, összekötözi és vállára teszi. Aztán elhagyta az udvart…

Rabbi Hirsch követte őt a téli éjszaka kopogó fagyában a város széléig, ahol rabbi Móse Léb egy nyomorúságos kunyhónál megállott és a fát leemelte válláról. A tanítvány a kunyhó hátsó ablakához osont, ahonnan belátott a szobába. A kályhában kialudt a tűz, és az ágyon egy kétségbeesett tekintetű asszony szorította csecsemőjét melléhez. Rabbi Hirsch egyszer csak látja, hogy a rabbi odalép az asszonyhoz, majd ruténul szólítja meg: „Egy teher fám van eladó, nincsen már kedvem tovább cipelni, olcsón eladom. Nem vennéd meg?”. 

Az asszony pedig szól: „Nincsen egy kopejka a háznál”. De a rabbi nem tágít: „A pénzért majd eljövök máskor, csak vedd meg a fát”. Az asszony még ellenkezik: „Minek nekem a fa? Hiszen nem tudom apróra hasogatni, baltám sincs hozzá”. Mire a rabbi: „Azt csak bízd rám”, s már ment az ajtó elé, vesz egy baltát és apróra hasogatja a fát. 

Miközben hasogat, hangokat hall rabbi Hirsch: a szaszovi rabbi az éjféli siralmat suttogja, egy-egy mondat hangosabban csendül: „Ébredj hát fel a porból rab-Jeruzsálem!”. Aztán, hogy az alacsony ajtón beférjen, mélyen meghajolva behordja a fát a szobába, s begyújt a kályhába. Míg rakja a tüzet, halkan mormolja az éjféli siralom második részét, majd befejezi: „Te könyörülsz Izraelen, megépíted Jeruzsálem falait”. 

Aztán sietve elhagyja a szobát és gyors léptekkel hazaindul…