Nem sátorba, hanem az évezredes hagyományba lépünk be – jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 17 óra 47 perckor köszönt be, a királynő holnap este 18 óra 49 perckor távozik körünkből. Ezalatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. Mindenkinek jó szombatot kívánunk! Chag szukot számea!

Az egyiptomi kivonulás után az izraeliták négy évtizeden át vándoroltak, és közben maguk eszkábálta sátrakban laktak, erre utal szukot ünnepe – de miért éppen sátorral? Miért éppen a sátrak kerültek bele az ünnepnek a szimbólumai közé? 

Hiszen a negyven évig tartó pusztai, sivatagi vándorlás időszakából más olyan motívumot is kiemelhettek volna bölcseink, amely méltó az emlékezetre – elvégre a tözsek vándorlását nemcsak a sátrak határozták meg, a vándorlás nemcsak abból állt, hogy sátrat vertek, majd sátrat bontottak. 

Meghatározta például az is, hogy esténként a sátrak előtt tüzet gyújtottak; vagy a vándorlást meghatározta a menetelés maga; meghatározta a folyamatos csoda az égből származó eledellel – ezeknek a jellemzőknek szintén meg lehetett volna találni a rituális megfelelőit. Miért éppen a sátrak őrzik a pusztában lakozás emlékét?

Erre több magyarázat is kínálkozik, most hadd emeljünk ki kettőt, amelyek kifejezik a szukoti ünnep mély tartalmait.

Az egyik magyarázattal a XX. században kialakult szociálpszichológia tudománya, közelebbről a csoportkohézióval kapcsolatos kutatások eredménye szolgál. Leon Festinger, Stanley Schachter és Kurt Back végzett el ma már széles körben ismert, klasszikusnak számító kísérleteket arról, hogy mi alapján határozza meg magát emberek bizonyos csoportja. Ebben játszik szerepet a kohézió, amelynek erejét több tényező határozza meg. Ilyen a közös cél: az a feladatunk, hogy együtt érjünk el valamit, amire magunkban nem lennénk képesek; ilyen az interperszonális vonzalom, ami kevésbé tudományos megfogalmazásban azt jelenti, hogy a csoport tagjait összefűzi egymás kölcsönös elfogadása, jobb esetben szeretete; a fenti kettőből következik a „mi”-tudat kialakulása a sok-sok „én”-tudatból, ami elvezet a közös identitás megteremtéséhez. 

Ha mindezek rendelkezésre állnak, akkor ezek a tényezők képesek többé-kevésbé egységes csoporttá kovácsolni a korábban széttartó tagokat. Voltaképpen ezt a folyamatot – azaz a szociálpszichológiai értelemben vett csoportképződést – „játsszuk el” minden szukot előtt a sátrak közös felállításával. 

S ennek eredménye, hogy a szukot vége felé már összetartó, egységes kis csoportként tekinthetünk magunkra az ünnepi sátor alatt. Talán nem is tehetnénk másképp, mert az emberi agyat kutató tudósok vizsgálatai alapján tudjuk: a közösen végzett rítusok hatására aktiválódnak a közös emlékekért felelős agyi területek. Ennek pedig az a következménye, hogy a csoport tagjaiban növekszik az empatikus érzés – ami nélkül nem emberi közösség volnánk, hanem primitív, lélektelen horda.

De a sátraknak mint ünnepi szimbólumoknak a kiválasztása nemcsak tudományos kísérletekkel, hanem ezeknél mélyebb, spirituális tartalmakkal is magyarázható – márpedig a Tóra a gazdag szimbolikájával éppen az ilyen olvasatokra irányítja a figyelmünket.

Gondoljunk csak arra, hogy soha nem vagyunk képesek minden tekintetben ugyanolyan sátrat készíteni, mint amilyen a tavalyi, a tavalyelőtti vagy a negyven évvel ezelőtti volt – még akkor sem, ha az alapanyagok ugyanazok. Hiszen mi sem vagyunk ugyanazok, mint tavaly, tavalyelőtt vagy éppen negyven évvel ezelőtt voltunk. A kezünk, amivel a sátrak állítjuk, ugyanaz, de a kéznek parancsot adó elme közel sem. 

Első látásra a sátor is ugyanaz, és ugyanaz a neki helyet adó kert, ugyanaz fölötte az ég, alatta a föld – de az időközben bennünk bekövetkezett változással a sátrunk azt üzeni nekünk: bármilyen egyszerű szerkezet is, nem csupán egy tárgy, hanem időbeli történés. Habár az idei sátorban még benne vannak a tavalyi alkatrészek, de a mai jelenlétével már a holnapot előlegezi meg: azok, akik ma a sátor alatt összegyűlnek, olyan kapcsolatot teremtenek egymás között, ami a jövőben tovább szilárdulhat. 

Az évente újra felépített sátor tehát egyszerre egyedi és kollektív: egyedi, mert mindegyikünk saját keze munkája benne van, de kollektív, hiszen közösen építettük. Mindannyian egyénként, individuumként lépünk be a „sátor” alá, de közösségben jövünk ki – és imént azért tettük idézőjelbe a szót, hogy felhívjuk a figyelmet arra: nem egyszerűen egy sátorba, hanem egy több ezer éves hagyományba lépünk be. 

De a több ezer éves hagyományt miképpen jelképezheti egy ideiglenes szállás? 

Ennek is meg lehet adni a maga szép szimbolikáját: minden szukotkor immár rajtunk a sor, hogy továbbépítsük az őseink által ránk hagyományozott világot. S közben tudatában kell lennünk annak, hogy amit tavaly esetleg elbontottunk a zsidó világ gyönyörűséges építményéből, azt ma vagy holnap már teljesen új értékekkel vagyunk képesek helyettesíteni a rögzült szabályok, szokások megsértése nélkül.

Tehát az ember, aki a holnap zsidó világát építi, talán újra ugyanazt a „lécet” fogja meg, mint tavaly, de a keze már másképp szorítja: az idő közben elvett valamit, és adott valami mást. A fa kiszáradt, a vászon megkopott, és a gyermek, aki tavaly ilyenkor még a játékaival foglalkozott, ma már a kötözőanyagot kéri, hogy ő is részt vegyen a rituáléban, azaz: bekötődjön a zsidó életbe.

Jó szombatot!