Július tizennegyedike: A zsidóság és az 1789-es francia forradalom

Ma van a nagy francia forradalom évfordulója: az 1789. július 14-i dátum világszerte ismert, világtörténeti jelentőségű nap, amelynek hatása máig érződik. Az évforduló alkalmából felidézzük, hogy mit köszönhetett a zsidóság a forradalom polgári egyenjogúsító törekvéseinek: idézetek következnek Csehi Gyulának a Korunk című folyóiratban megjelent tanulmányából.

Az 1910-ben Szatmáron született és 1976-ban Kolozsváron meghalt Csehi Gyula baloldali irodalomesztéta és kritikus a felvilágosodás korának egyik hazai szakértője és elméleti kutatója volt. Mivel Párizsban (is) járt egyetemre, kiválóan beszélt franciául, és eredetiben olvasta a XVIII. század nagy francia gondolkodóinak műveit. 

Csehi Gyula az 1789. július 14-i nagy francia forradalom 150. évfordulója alkalmából közölt egy tanulmányt a Korunk című folyóirat 1939. július 8-i számában 1789 és a „zsidókérdés” címmel. A Franciaországban nemzeti ünnepnek számító július 14-e alkalmából ebből az írásból közlünk részleteket.

Csehi Gyula: 1789 és a „zsidókérdés”

A metzi akadémia pályadíjat tűzött ki 1785-ben a kérdésre: „Van-e mód arra, hogy a franciaországi zsidókat boldogabbakká és hasznosabbakká tegyük?". A pályadíjat három író: Adolphe Thierry, Grégoire abbé és Salkind Hurvitz között osztották meg. Az utóbbi zsidó volt és mint a keleti nyelvek tolmácsa működött a párizsi királyi könyvtár mellett. Grégoire abbé, aki később mint a Nemzetgyűlés és a Konvent tagja játszott fontos szerepet, azt fejtegette tanulmányában, hogy a zsidók hibái üldöztetésükből származnak: „megvetették őket, hát megvetendők lettek". A megoldás szerinte csak a zsidók teljes egyenjogúsítása és a produktív pályákra való irányítása lehet.

Abban a korban, amely a nevelés mindenható erejéről annyira meg volt győződve és amely olyan fontosságot tulajdonított a társadalmi tényezők jellem- és emberalakító befolyásának, meggyőző volt ez az érvelés, amelyet két év múlva a „zsidó Plátó" tanulmányozásán fellelkesedett Mirabeau az őt jellemző hévvel és erővel ismételt meg berlini utazása után írott Sur Moses Mendelssohn et la réforme politique des juifs cimű könyvében: 

„Azt akarjátok, hogy a zsidók jobb emberekké és hasznosabb polgárokká legyenek! Úgy száműzzétek a társadalmi életből az összes lealacsonyító megkülönböztetéseket, nyissátok meg a zsidók előtt a kereset és a jómód összes kapuit. Ahelyett, hogy visszatartsátok őket a földműveléssel és iparral való foglalkozástól, buzdítsátok őket erre!" 

„Il faut finir des juifs le honteux esclavage – Véget kell vetni a zsidók szégyenletes rabságának" – ez a Racine-idézet volt az egyik pályadíjnyertes mű mottója. Pár évvel ezután sor is került ennek a követelésnek a teljesítésére. A Nemzetgyűlés heves vita után kinyilatkoztatta az „emberi jogokat". 

A deklaráció megszövegezése körüli összecsapásokban Rabaud de Saint Étienne, aki mint kálvinista lelkész a protestáns érdekeket védelmezte, hitsorsosai mellett a zsidók számára is a legteljesebb vallási egyenlőséget és szabadságot követelte: „Nincsen jogunk szemrehányással illetni ezt a népet azokért a hibákért, amikbe a mi barbárságunk taszította". 

Az emberi jogok nyilatkozatának tizedik pontja végül is kimondta, hogy „senkit sem szabad akár vallásos, akár más meggyőződései miatt megszorításoknak alávetni, feltéve, ha azok megnyilvánulása nem sérti a törvényesen megállapított rendet". Ez a szakasz a francia zsidók egyenjogúsítását jelentette. Illetve módot adott nekik egyenjogúsításuk kivívására. 

Az első idők általános lelkesedésének mámorából hamar kijózanódott klerikális és hűbéri jobboldal mindent elkövetett, hogy a deklaráció következetes alkalmazását megakadályozza és a gyakorlati törvénykezésben a zsidókat meg akarta fosztani az aktív és passzív választójogtól, vagyis az állampolgári jogok leglényegesebbikétől. Majd odamódosította kivánságát, hogy ezt a jogot csak a már franciául beszélő asszimilált „portugál" zsidóknak, vagyis a Bordeaux-ban és környékén letelepedett marranus ivadékoknak adják meg. 

A számra nézve jelentősebb elzászi és lotharingiai zsidóság erőteljes mozgalomba kezdett ez ellen a jogfosztás ellen. Küldöttségeket menesztett Párizsba, amelyek egyikét maga Grégoire abbé vezette a Nemzetgyűlés elé; megnyerte ügyének a forradalomban mind nagyobb szerepet játszó párizsi szekciókat, amelyek a nemzeti gárda zsidó tagjainak bátor viselkedését és az egyes párizsi negyedekben szétszórva élő zsidók „polgári erényét" méltányolva maguk is nyomást gyakoroltak a Nemzetgyűlésre.

A reakció – különösen Maury abbé és Revbell személyében – azzal érvelt, hogy a zsidókat ugyan védelmezni kell, mint embereket, de tekintve, hogy maguk sem akarnak franciák lenni, hanem kitartanak ősi vallásuk mellett és Jeruzsálembe vágyakoznak, nem lehet polgári jogokban részesíteni. 

Ezekben a vitákban hangzott el az asszimilációs törekvéseket annyira elősegítő, híres nyilatkozat Clermont-Tonnerre szájából: „A zsidóknak, mint nemzetnek, semmit, a zsidóknak, mint embernek – mindent." 

Két év kemény küzdelmeinek árán hozta végül meg a Nemzetgyűlés a francia zsidókat véglegesen egyenjogúsító határozatát 1791. szeptember 28-án, amely hatályon kívül helyezte mindazokat a megszorító intézkedéseket, amik a zsidók jogait csorbították és amelyek megakadályozták őket a teljesen egyenjogú polgárok összes kötelességeinek teljesítésében és összes jogainak birtoklásában.

Csehi Gyula (1910–1976) erdélyi magyar irodalomesztéta, kritikus. Középiskoláit Nagyváradon, Szatmáron és Kolozsvárt járta, 1928-ban érettségizett. 1930-ig a párizsi Sorbonne, 1931-ben a bécsi egyetem, 1933-34-ben a kolozsvári Regele Ferdinand I. Egyetem hallgatója volt. Francia-német szakos tanári képesítést szerzett, Nagyváradon kapott gimnáziumi tanári állást. 1943-44-ben munkaszolgálatra hívták be, családját Nagyváradról deportálták és megölték. A második világháború után fontos szerepet vállalt a romániai magyar kulturális élet feltámasztásában, később a Babeș-Bolyai Egyetem magyar irodalomtudományi tanszékén az esztétika és irodalomelmélet professzora lett. 1976-ban Kolozsváron hunyt el.