1939-ben, az első két
zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési
Egyesület) – a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben – a
fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára
létrehozta a Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március
19-ig 550 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott
lehetőséghez és szó szerint éltető levegőhöz.
E hasábokon korábban
időről-időre bemutattam egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító
szereplők közül. Újra felveszem a fonalat, mert még sok nevet érdemes megőrizni
az emlékezetnek.
Bartos Gyula, született
Prinz Sámuel (Szeged, 1872. április 7. – Budapest, 1954. május 21.)
Kossuth-díjas magyar színész, érdemes művész, a Nemzeti Színház örökös tagja.
1939. november 11-én vette
kezdetét az OMIKE Művészakciója. A nyitó irodalmi esten fellépők között ott
volt – nagy sikert aratva – egy 67 éves, nagy ívű pályát magának mondható
színművész: Bartos Gyula.
A szegedi születésű fiú
egy családi veszekedés lezárásaként, 14 évesen elszökött hazulról, és minthogy
idősebbnek látszott koránál, gond nélkül el tudott helyezkedni színészként.
Erről a korszakáról kevés híradás található, az elsők közé tartozik a Szegedi
Híradó 1891. szeptemberi híre egy jótékonysági hangversenyről, ahol „Bartos
Gyula úr” humoros szavalatot adott elő. Ezt követték azok az ismertetések,
amelyek a Budapesten lévő hódmezővásárhelyi ifjúsági köri fellépéseiről
szóltak.
Bartos visszakerült az
iskolapadba, majd 1895-ben elvégezte a Színművészeti Akadémiát, ahol többek
között Jászai Mari is tanította. Ezt követően 12 éven keresztül játszott
vidéken.
„...első szerződésem Kövessy Albert társulatához kötött. Sátoraljaújhely, Nyitra és Eperjes voltak állomásaink. Nagyobb sikerem a Scwartz ezredes szerepe volt. Fél év után már a kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződtem” – emlékezett vissza az első évekre.
Kolozsvár igazi iskola
volt, mivel Bartost sokat foglalkoztatták, és így rengeteget tanulhatott.
Amikor felkerült Budapestre, a neve az Országos Magyar Királyi Színművészeti
Akadémia bemutatóin olyan növendékek nevei mellett jelent meg, mint Paulay Ede
és Beregi Oszkár. Még egy darabig Krecsányi társulatának tagjaként lépett
színpadra a Budai Színkörben.
1906 júniusában a
Budapesti Hírlap adta hírül, hogy a Nemzeti Színházban a Bánk bán kerül színre,
amelyben „Tiborc szerepét Bartos Gyula, a budai színkör tagja játssza”. Egy
színpadon játszott volt tanárával Jászai Marival.
Alapvetően 1908-tól
tartozott igazán a Nemzeti Színház kötelékébe. Még egy idézet a
visszaemlékezésből:
„1907. május 1-jétől Somló
Sándor szerződtetett ugyan a Nemzeti Színház szolgálatára, de Majovszky
államtitkár úr nem engedte...”
Nem sokkal a nemzeti
színházbeli tagság megkapása után megnősült, de ez a házassága nem tartott
sokáig, és az e házasságából született gyermek betegségben meghalt. Újra
nősülve (ismét) keresztény lányt vett feleségül, akitől egy leánygyermekük is
született, ám az idő előrehaladtával a nej családja összeütközésbe került
Bartos zsidó származásával, mert sógora jelentős politikai karriert futott be,
fajvédőként. A rossz családi viszony végül is váláshoz vezetett. (Bartos, hogy
a házassága(i) létre jöhessenek 1907-ben vallásos zsidó létére kitért, majd
1920-ban, a vad zsidóellenes kampány idején hivatalosan is visszatért a zsidó
hitre.)
„A Nemzetiben rendre nagy kihívásnak kellett eleget tennie, ám mindegyik feladatát kitűnően teljesítette. „A vadkacsa” öreg Ekdaljában Bartos jelentős mélységeket bont ki a szerepből, ráadásul fűszerezte egyéni mondanivalójával is. „A bor” Mihály bácsiját könnyedén és hamisítatlan realizmussal rajzolta meg. A „Liliomfi” Kányaijában is remekel. A „Kísértetek” Engstrandjében felülmúlta valamennyi elődjét - ahogy ezt rendezője, Csathó Kálmán visszaemlékezésében említette. „A fekete lovas” öreg svábjának paraszti figurája merőben más alakot formált, mint a „Te csak pipálj, Ladányi”-jában a Pókai Péter parasztembere Bartos interpretálásában. Emlékezetes sikere Moliere „A fösvény”-ében színpadra vitt Harpagon-alakítása, amely a korabeli kritika szerint is „megrázóan igaz Harpagon”.
Ezekben az években tehát
nagy szerepek, állandó színpadi jelenlét jellemezte pályáját. Így vallott ezek
egy részéről a Délibáb 1932. januári számában:
„Kedves szerepeim Lear, Shylock a klasszikusokban, a Borban Mihály bácsi, a Három testőrben Latorka, a Rang és módban Tannay, de a modernek közül is ki győzné felsorolni?”
1932-ben lett a Nemzeti
Színház örökös tagja.
1939 júliusában írták meg
az újságok, hogy – már nyugdíjasként – a zsidótörvények miatt elbocsátották a
Nemzeti Színházból, holott a Színészkamarába felvették. (Kamarai tagsága
1944-ben szűnt csak meg, amikor minden zsidó származású színészt eltiltottak a
pályáról.) Ezekre a hírekre reagált A Magyar Zsidók Lapjában Bartos Gyula:
„Én egyszerűen nem hiszem el az egészet, mert nem lehet, hogy harminckét éves szolgálat után az újságokból tudjam meg: nem vagyok már tagja a Nemzeti Színháznak.”
Az elbocsátás egyébként a
szerződése lejárta után, fokozatosan ment végbe. Közben fellépett az OMIKE
Művészakcióban, és erősen jelen volt a különböző zsidó és nem zsidó
egyesületek, intézmények rendezvényein is. A jelenlétnek az egyik sajátos
megnyilvánulása volt az is, hogy 1941-ben a Pesti Izraelita Hitközség új
közgyűlésének „tiszteleti” tagjává választották. A Művészakcióban
színdarabokban már nem lépett fel, de 1939 és 1943 között több rendezvényen
verseket mondott.
Az 1944-45-ös időkről
idekívánkozik egy jegyzet része, amelyet Mátrai Betegh Béla írt Bartos Gyuláról
a Film Színház Muzsika egyik 1970 júliusi számában:
„ … ha fölidézem magamban
az alakját, ezt az alacsony, tömör, rendkívüli testi erőt, szinte a római
arénák birkózójának bronz-izmait sejtető termetet, az első kép róla nem a
színpadról tekint rám. Hanem az utcáról. Nyár eleji, gőzös hőségben, borult ég
alatt, kézikocsit húz végig a Rákóczi úton, hetvenegynéhány évesen. Ez a kép
nem közvetlen emlékem róla. Egy nemzeti színházi pályatársnője könnyeiben úszik
elém. Negyvennégy kora nyarán találkoztam ezzel a pályatársnőjével. Sírt az
utcán, és elcsukló hangon mesélte el nekem, az első útjába akadónak egy iménti
élményét: - Tíz perccel ezelőtt láttam szegény Bimbit. - (Furcsán csendült ez a
játékos becenév, ahogyan őt mindenki hívta azokban a komor, játéktalan
időkben.) - Kézikocsit húzott a kis cókmókjával. Most költözik. Segíteni
akartam, de nem engedte. „Magának kellemetlensége lehet belőle, ha nekem segít,
és valaki azok közül meglátja. Menjen, menjen és hagyjon egyedül!” - mondta,
szomorúan rám nézett, és tekintetével elbúcsúzott. S húzta a kocsit tovább, mintha
a keresztjét vinné...” Nem lehet ezt elviselni - s a színésznő szemét újra
elfutották a könnyek... ...
1945-től haláláig újból a
Nemzeti Színház művésze lett. Legparádésabb szerepével, a Lear királlyal tért
vissza, és még játszott olyan főszerepeket, mint Tiborc, Harpagon és Shylock.
Az Új Élet híradásai szerint aktívan jelen volt, fellépett a zsidó közélet
rendezvényein.
Díszsírhelye a Kozma-utcai
zsidó temetőben található.
Képek:
1.) Portré. hangosfilm.hu
2.) A fösvény. Színházi Élet,
1918. 19.
3.) Shylock, A velencei
kalmár. Tolnai Világlapja, 1926. 4.
4.) Színházi Élet, 1933. 49.
5.) Műsorközlő lap, 1941.
december
6.) Színház és Mozi, 1954.
május
