Ma lenne 70 éves Kocsis Zoltán, aki belezenélte magát a zsidó kultúra történetébe

Ma lenne hetvenéves Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett zongoraművész, karmester, zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar egykori főzeneigazgatója. 2021 óta a világhírű művész születésnapján rendezik meg A magyar klasszikus zene napja elnevezésű programsorozatot.

A magyar zenei élet egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb egyénisége 1952-ben született Budapesten. Ötévesen kezdett zongorázni, tizenegy évesen lett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zongora-zeneszerzés szakos növendéke. 1968-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kadosa Pál, Rados Ferenc és Kurtág György tanítványa volt, utóbb Kurtág több művét is ő mutatta be, tizennyolc évesen megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét.

A zenei életbe Ránki Dezsővel együtt robbantak be. 1973-ban egyszerre végeztek a főiskolán, és kezdtek itt tanítani. A két fiatal zongoraművész 1973-ban egyszerre kapott Liszt Ferenc-díjat, öt évvel később Kossuth-díjat, 1984-ben érdemes művész címet, 1988-ban Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjat, és 1990-ben ugyanabban az évben részesültek kiváló művész címben. Pályájuk párhuzamos szakaszában több ritkaságszámba menő közös lemezfelvételt készítettek, köztük Mozart összes zongoraszonátáját négy kézre vagy Mozart, Ravel és Brahms kétzongorás darabjait.

Kocsis Zoltán kivételesen sokoldalú géniuszát példázza, hogy a zsidóságához visszatérő Arnold Schönberg operájának, azért, hogy a zenekara végig elő tudja adni, autentikus módon megkomponálta a harmadik felvonását.

Arnold Schönberg élete utolsó részében visszatért a kereszténységből a reformzsidóságba, ekkoriban komponálta bibliai tárgyú operáját, a Mózes és Áront is. Megírta a harmadik, záró felvonás szövegét is, de zenét nem komponált hozzá.

Egy ilyen, egészen különösen rendhagyó munkára, egy másik zeneszerző, ráadásul egy kivételes jelentőségű zenei forradalmár munkájának befejezésére pusztán a hátrahagyott vázlatok segítségével, nem sokan lettek volna képesek, Kocsisban azonban a felmérhetetlen tudáson kívül még a zenei iránti elementáris szenvedély is megvolt. A Népszavának nyilatkozva 2010-ben felidézte, amikor 2009 nyarán, a Miskolci Operafesztiválon vezényelte a művet: „Röhejesnek tartottam, hogy prózában elmondták a szereplők a harmadik felvonás szövegét.” Illúzió- és katarzisromboló volt a tömény Schönberg muzsika után a puszta szöveg, különösen azért, mert Mózes korábban is prózában, míg Áron énekben beszélt, s ennek a különbségnek fontos esztétikai és tartalmi oka van. (…) Ekkor határoztam el, hogy megkomponálom a hiányzó részt. Hiányzott neki a világból ez a felvonás, nélküle egyszerűen félbehagyottnak érezte volna a Teremtést: meg kellett szólaltatnia, úgyhogy megírta.

Kárpáti János zenetörténész ugyanebben a cikkben úgy értékelte ezt a teljesítményt, hogy Kocsis „a dodekafon technika gyakorlatának elsajátításával Schönberg szellemiségét és munkamódszerét is átvette, de óhatatlanul hozzátette a magáét is”. Belezenélte-belekomponálta tehát önmagát a zsidó művészet történetébe: számunkra külön is halhatatlanná vált.

Kocsis Zoltán azt vallotta: Úgy vélte, a szavak elvesztették súlyukat, csak tettekkel lehet példát mutatni, hogy azután erőnktől és tehetségünktől függően icipicit igazíthassunk a világon.

Nagyon sokat végzett elviselhetetlenül kevés idő alatt. Legyen áldás az emléke. 

(Mazsihisz / MTI)