Bóka János: Sötét teherként nehezedik rám mártírjaink halála

Magyar vagyok. Az én nemzetem a mártírok, hősök és igazak nemzete, de a bűnösök, cinkosok, haszonélvezők és a fejüket elfordítók nemzete is. Magyar vagyok. Én nemzeti örökségünk egészét hordozom. Sötét teherként nehezedik rám mártírjaink halála. Büszkén hordozom hőseink és igazaink emlékét. És intő jelként áll előttem a cinkosok, haszonélvezők és fejüket elfordítók erkölcsi bukása. De legnehezebb talán a szembenézés a bűnökkel – fogalmazott megemlékező beszédében dr. Bóka János, európai ügyekért felelős miniszter ma délelőtt a Kozma utcai zsidótemetőben. A megemlékezésen közreműködött Fekete László főkántor és a Dohány utcai zsinagóga férfikara Lázár Zsigmond vezényletével.

Vasárnap reggel tartotta mártír megemlékezését a Budapesti Zsidó Hitközség a Kozma utcai temetőben, amely hagyományosan a ros hásána előtti utolsó vasárnap kerül megrendezésre. De a mostani rendezvényünk különös jelentőséggel bír amiatt, mert idén éppen 80 éve, hogy megtörtént a magyar holokauszt és szerte az országban zajlanak szívszorító megemlékezések az emlékév keretében. Az elhunytakra való emlékezés a zsidó hagyomány elválaszthatatlan része. Mártírhalált halt őseink emlékének őrzése azonban nem csak emlékezés, de fontos mementó is: ami a vészkorszakban történt, nem fordulhat elő még egyszer.

A megemlékezésen mások mellett jelen volt Prof. dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke és a szervezet ügyvezető igazgatója dr. Kunos Péter, a rabbitestület tagjai, a zsidó közösség vezetői, holokauszt-túlélők, a Scheiber Sándor iskola diákjai és az Élet Menete Alapítvány önkéntesei.

A megemlékezés dr. Verő Tamás főrabbinak a ros hásánái, az 5785. zsidó új évet köszöntő sófár hangjával vette kezdetét.

Elsőként Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) elnöke beszédében úgy fogalmazott, hogy a szlicheszi vallási előírás nyomán alakult ki az a szokás, hogy a vészkorszak tragédiája óta minden esztendő szeptemberében a fővárosi zsidóság színe-java elzarándokol ide, a központi mártíremlékműhöz, hogy emlékezzen a náci-nyilas rezsim által embertelen módon lemészárolt hatszázezer magyar zsidóra. Sokak nevét őrzi e emlékmű, akik abban a végtisztességben sem részesülhettek, hogy az zsidó vallás előírásai szerint kapjanak illő temetést. A Budapesti Zsidó Hitközség elnöke beszédét ezekkel a gondolatokkal zárta: A szlichesz és az azt követő nagyünnepek lelki magasságaiból nyerjünk erőt, és a hatnapos arab-izraeli háborút követő első év egyik visszaemlékezésének gondolatiságát ide hívva: Elesett, mártírhalált halt hittestvéreink hamvain új zsidó élet támad fel, az örökké élő Izráel és a zsidóság megújhodott élete. A történelem nem hátrafelé, hanem mindig előre halad.

A mi szavaink nem adhatják vissza mártírjaink életét. Nem enyhíthetik a gyászt és a fájdalmat. Nem gyógyíthatják be a sebeket. A mi szavaink nem tehetik újra egésszé, ami eltörött. Nem tehetik éppé, amit megcsonkítottunk. De a mi szavaink is lehetnek tisztességesek, egyenesek és becsületesek. Akkor, ha nem mentjük a menthetetlent. Ha nem magyarázzuk a magyarázhatatlant. Akkor, ha sem az erényt, sem a bűnt nem relativizáljuk: az igazakat igaznak a bűnösöket pedig bűnösnek nevezzük. A vészkorszak nem természeti csapás volt. Emberek követtek el bűnöket emberekkel szemben. Minden áldozatnak volt neve, arca, családja. De a bűnösöknek is van nevük. De ma gyászolunk és emlékezünk. Én nagyapámra emlékezem, aki csodával határos módon élve tért haza a munkaszolgálatból. Szűkebb családjából egyedül élte túl a vészkorszakot. Ő sohasem felejtett és sohasem lépett túl a tragédián. Kérem a Mindenhatót, hogy adjon bölcsességet, hogy mi se feledjünk, adjon bátorságot, hogy szembenézhessünk a múlttal; és adjon erőt, hogy múltunkkal a vállunkon alakíthassuk jövőnket – fogalmazott beszédében dr. Bóka János, európai ügyekért felelős miniszter.

A miniszter beszéde után Máté Gábor Kossuth-és Jászai Mari díjas színművész: Esterházy Péter: a Bermuda háromszög című esszé részletével emlékezett.

Dr. Frölich Róbert országos főrabbi emlékező beszédében így fogalmazott – A zsidó vallás, az zsidó filozófia egyik alaptétele szabad akarat. Mert az embere szabad akaratával dönt jó és a rossz között. És csak akkor, ha az akarata szabad, akkor tudja vállalni a következményeket jót, s rosszat egyaránt. Így volt az eddig. Így volt megközelítőleg a huszadik százat derekáig. Mert hiszen mi történt a huszadik században? Megszaporodtak az ember által felállított szabályok. Rafináltan, gonoszul, gyilkos hátsó szándékkal. De szabályokat hoztak. És ami apáink, nagyapáink úgy gondolták, hogy hozzáedződtek 300 év zsidósága alatt, hogy a szabályokat meg kell tartani. Mert ha megtartjuk a szabályokat, akkor nem történhet semmi baj. És megtartották a szabályokat. Le kellett adni a rádiót leadták a rádiót. Le kellett adni a biciklit, leadták a biciklit. Csak ettől eddig lehet kimenni az utcára, hát ettől eddig mentek ki az utcára. El kell hagyni a lakásunkat, hát elhagyták a lakásukat. Össze kell pakolni és úgy kell felszállni a vonatra, hát összepakoltak és úgy szálltak fel a vonatra. Meg kell jelenni három nap múlva a munkaszolgálatra, megjelentek három nap múlva a munkaszolgálatra. Mert ez ivódott beléjük, hogy a szabályoknak engedelmeskedni kell és ha az ember engedelmeskedik a szabályoknak, akkor nem történhet semmi bajuk. Halálosan tévedtek. Mert ezeket a szabályokat nem azért hozták, mert jó. Ezeket a szabályokat nem azért hozták, mert valamiféle rendet akartak, ezeket a szabályokat csak és kizárólag azért hozták, hogy amire megérkezik az utolsó rendelet, – a jelenjen meg három nap múlva – addigra az már természetes legyen. Az első perctől kezdve erre mutatott minden. Nem volt szabad akaratuk. Apáinknak és nagyapáinknak nem adatott meg a választás szabadsága. Nem dönthették el, hogy a jót vagy a rosszat választják. Nem dönthették el, hogy az áldás kell, vagy az átok. Ők választották volna az életet, de nem volt választás. Most nyolcvan esztendő múltán, persze mi könnyen ítélkezünk, nyolcvan esztendő múltán történelmi tapasztalattal a hátunk mögött könnyen mondjuk azt, hogy – hogy, hogy nem látták – úgy, hogy nekik 3000 év tapasztalata volt a hátuk mögött. Nyolcvan esztendő múltán nem értjük, hogy miért mentek, úgy ahogy mentek a vágóhídra? Miért mentek úgy ahogy mentek a halálba? (…) Azért mentek és azért hitték azt, hogy választanak, még akkor is, amikor nem volt választás. Mert ott élt bennük az a nagyon pici remény, ha megtarom a törvényt, ha engedelmeskedem a szabályoknak, hát akkor nem lehet semmi bajom. És ez a remény élt egészen addig, amíg be nem záródott a gázkamra ajtaja (…)