05.23. 20:05, kimenete: 05.24. 21:23 
Deutsch Gábor / Új Élet
A holtakért a madár énekel (Kányádi Sándor)
Tizennégy év kutatása, gyűjtése előzte meg Halmos Sándor tanár legújabb munkáját. Folytatva azt a sort, melyben Debrecen, majd Hajdú-Bihar megye mártírjainak és megszűnt közösségeinek állított emléket, ezúttal Szatmár vármegye zsidóságáról írt részletes tanulmányt.
A téma köteteket is elbírna. Szatmár megye alatt az első világháború előtti állapotot érti a szerző. Ezért szerepel a könyvben például Mátészalka és Csenger, illetve Szatmárnémeti, Nagykároly stb. Az egykori megye legkisebb községe is helyt kap a kötetben. Először meglepett minket a hosszabb történelmi bevezető, de így érthető, hogyan alakult ki a jelenlegi térkép.
Barmicvó, 1880-as évek, Moritz Daniel Oppenheim festménye
A magyar zsidóságot két nagy trauma érte a huszadik században. Az első Trianon, amikor olyan városok és községek kerültek a határon túlra, ahol nagyszámú és meghatározó jellegű zsidó közösségek léteztek, mint például Munkács, Huszt, Dés, Máramarossziget vagy esetünkben Nagykároly, Szatmárnémeti. Világhírű iskolák váltak megközelíthetetlenné, nagy rabbik munkássága szűkült be, sok ember egzisztencia nélkül maradt, üzleti kapcsolatok megszakadtak. Számosan jöttek át Magyarországra szerencsét próbálni, és kis imaszobákban, stíbülökben a hazai szellemiséget, dallam- és szokásvilágot igyekeztek megőrizni. A másik trauma a vészkorszak volt a maga szörnyűségeivel. A magunk példájánál maradva, a települések a különböző döntések nyomán visszakerültek az anyaországhoz, ez örvendetes is lehetett volna, de együtt járt a hazai zsidótörvényekkel, melyek következtében számos nem tisztázott származású zsidót vittek Kamenyec-Podolszkba. A német megszállás utáni gettósítással, elhurcolással az ott élő zsidóság több mint háromnegyed része pusztult el.
A szerző leírja, hogy a román fennhatóság alatt is voltak zsidótörvények, atrocitások, munkaszolgálat, vasgárdisták garázdálkodása, de Románia nem adta ki állampolgárait a németeknek.
A könyv részletesen beszámol a zsidók letelepedésének történetéről. A városok nem fogadták be a zsidókat. 1793-ban Markovics Mátyás gazdag batizi zsidónak háza volt Szatmárnémetiben és a határon sok földje, mégsem költözhetett be a városba. 1840-ig ezt szigorúan is vették. 1825-ben a megyében 7305 személy élt, a nemesi családok jóvoltából. Teleki, Károlyi, Eördögh, Ibrányi, Mándy, Wesselényi, Korniss birtokain nyertek védelmet. II. József engedélyének nem volt különösebb hatása. Viszont az 1840-es XXIX. c. törvény megnyitotta a városkapukat. Ingatlanvásárlásra, gyárüzem alapítására és a fiatalok mesterségtanulására is nyílt lehetőség. Bányavárosokban továbbra is tilos volt a letelepedés. II. József a katonaságba való sorozást is előírta, gyakorlatilag erre nem került sor. A szabadságharcban mint honvédek és nemzetőrök is részt vettek, amikor erre már lehetőség volt. A nagykárolyi lovas nemzetőrség zászlótartójának zsidó legényt bíztak meg.
Az 1958-ban elbontott csengeri zsinagóga
A történeti áttekintés után néhány város vallási, gazdasági és kulturális életét bővebben tárgyalja Halmos Sándor könyve. A részletes leírást Szatmárnémetivel, vagy röviden, ahogy a zsidók írták: Szatmárral kezdi a szerző. Az első dokumentum 1849-ben készült, a Chevra Kadisa temetéssel és szociális ügyekkel foglalkozó egylet első alapszabályzatát bizonyítja. 1858-ban átadták az első imaházat. 1892-ben Bach Nándor által tervezett 846 ülőhelyes zsinagógát, építője Jenik Béla volt. 1815 és 1897 között az askenáz imarend szerint fohászkodott híveivel a rabbi. Grünwald Jehuda a chászid irányzatot igyekezett megvalósítani a városban. Ez többeknek nem tetszett és megalakították a Status Quo Ante Hitközséget. Klein Ignác rabbi lett a vallási vezető, majd dr. Jordán Tamás töltötte be e tisztet. 1905-ben működése alatt készült el ezen irányzathoz tartozó zsinagóga, majd nyílt meg Magyarországon az első héber nyelvű óvoda. Épült zsidó kórház és aggok háza. A városban zsidó tanonciskola is üzemelt. Fénykorában a városban három templom és 25 imaház funkcionált. A kötet felsorolja az utcákat, ahol imádkoztak. Grünwald rabbi nagy jesivát működtetett, amelyet halála után fia vezetett. Ezt fejlesztette tovább Joel Teitelbaum (Jajlis). A szerző megjegyzi, hogy vitatják azon cselekedetét, mely szerint a Kasztner-vonattal közösségét elhagyva távozott. Mások szerint ez pozitív cselekedet volt, így tudott külföldön széles táború mozgalmat alapítani. Természetesen munkásságának más vitatható momentumai is léteztek, de az is tény, hogy tömegek álltak mögötte. Aggódva figyelte, mi történik a kelet-európai országokban, például Magyarországon. Mojse Weisz budapesti ortodox főrabbival állandó levelezésben állt, az ő szavára maradt Pesten és nem ment külföldre a tekintélyes egyéniség, amelynek döntései engedélyeit (hechserjét) senki nem vonta kétségbe. A vészkorszak után a deportálásból visszatértek Halfert főrabbi vezetésével megkísérelték a talpra állást. A keleti blokkhoz való csatlakozás nem kedvezett a vallási életnek. Ezért a nagyon szigorú rendeletek ellenére elkezdődött 1950-től az ország elhagyása. A Ceausescu-rezsim 1960-ban igen nagy anyagi követelés ellenében engedte a kivándorlást Romániából. Ekkor kb. 100 ezernyi zsidó hagyta el az országot.
Nagybánya látkép
Mi maradt mára? Egy kicsiny újra éledő közösség, amint azt olvassuk, Salamon Berkovitz támogat. Tegyük hozzá, az ORZSE küldöttei (legtöbbször Szerdócz Ervin vagy mások) látogatásokkal, imádkozással és tanulással igyekeznek a régi zsarátnok töredékét élesztgetni. Sok neves személyiséget említ meg a szerző, például Bródy Sándort (az anyja révén), Szép Ernőt, akik kötődtek a városhoz; szerintünk Kaczér Illést is e sorba tartozónak lehet tekinteni. Kitűnő könyvei e vidékről is szólnak.
Nagykároly: „a kereskedelem és ipar fellendítése érdekében gróf Károlyi Sándor 1715 után megkezdte a zsidók betelepítését, ahol számára hitközségi szervezetet engedélyezett és 1724-ben számukra rabbit is hozatott Pozsonyból” – tudósít a könyv. Majd felsorolja az első bérlők nevét és igen érdekesen, olvasmányosan leírja a zsidók ténykedését a városban, annak közéletében. A vallási életben kiemelkedő és ismert rabbi-egyéniségnek számított Méir Perles (1814–1894), aki a „végzetes szakadást” előidéző 1868-as kongresszus után nem csatlakozott egyik hitközséghez sem. Lényegében status quónak tekinthető. Halála után a város hitközsége az ortodox irányzathoz csatlakozott. A reprezentatív nagytemplomot 1866-ban kezdték építeni. 1900 körül felújították. Ismert szellemi vezetőjeként Joel (Jajlis) Teitelbaum a chászid irányzat felé mozdította el a közösséget. Szatmárra távozása után az ortodox közösség kettészakadt, Horovitz Ádám vezette a hagyományos vonalat és Grosz Sámuel a szefárd metódus szerinti irányzatot képviselte. A vészkorszak nem válogatott, a vitát lezárva mind a két rabbit elpusztította, közösségüket sem kímélve.
Mátészalka. 1772-ben Lengyelországból annak felosztása után, valamint az orosz pogromok elől menekültek, jöttek e területre. Nincs terünk, hogy ismertessük az igen részletes leírást a közösség munkásságáról. A kézművesség, az iparosság nem állt távol a kile számos tagjától, ezermesterségeket folytattak. A villanyfény Szalkán hamarabb gyulladt fel, világosságot árasztva, mint Pesten. Az írás felsorolja azok nevét, akik életük kockáztatásával segítséget, élelmet juttattak az üldözötteknek. A nagyon tartalmas fejezet ugyan kisbetűvel megemlíti Fixler Herman nevét, szerintünk ő jeles személyisége a településnek, tevékenységét erősebben lehetett volna hangsúlyozni, szombattartó szövetkezetet hozott létre, amely kenyeret adott nemcsak a településnek, de környékének, vallásra, származásra való tekintet nélkül és majd negyven évig az ortodox hitközség országos elnökeként vált ismertté.
Nagybánya. A bányászvárosokon, mint írtuk, tilos volt a zsidók letelepedése, ezért a környék falvaiban találtak otthont. 1860-ból maradt adat a hitközség megalapításáról. Az első rabbijuk neve Horovitz Hálévi Cvi Jehuda 40 évig szolgált a városban és környékén. A sok pozitív és negatív szereplők közül emeljük ki jeles példának Reviczky Imre (1896-1957) nevét. Az addig zsidóellenes sorozóközpont élére 1943. május elsején került. Az ezredes megtiltotta a fenyítő eszközök használatát, beszüntette a büntetőszázadban való sorozást, a gettóba internált férfiaknak behívót küldött munkaszolgálatra, kik elkerülték a deportálást. Emlékét tábla őrzi Nyíregyházán.
Első emeletes épület - a Jékey-ház (Csenger)
Csengeren már 1700 körül éltek zsidók, a környék kis faluinak zsidó lakói egy hitközséget alkottak. Közeli városokból és településekből jártak be a vásárra. 1831-ben épült fel a zsinagóga, ahol Jungreisz rabbi dinasztia hosszú ideig vezette a hitéletet. Csengerből 602 zsidót deportáltak, emléküket emlékmű őrzi.
A kötet gondolatát a szerző szavai foglalják össze. Idézzük:
„Arra gondolok, hogy adatgyűjtéseim során milyen sok és szívélyes segítséget kaptam emberektől, polgármesterektől, falusi tanítóktól, túlélőktől, meghurcoltaktól. Hiszek abban, hogy a holtakért nemcsak a madár énekel. Tegyük hozzá, a kövek a temetőben, az emléktáblák, az otthagyott zsinagógák maradékának falán őrzik, de némán őrzik az emlékeket. Az írás azonban megszólal.”
| (Halmos Sándor: Szatmár vármegye zsidósága. Nyíregyháza, 2008. Lektor: Nagy Ferenc. Készült Tóth Imre nyomdájában. A Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár kiadványa.) |
