Nem szabad hallgatni, sem pedig megalkudni

Lebovits Imrével Sebes György beszélgetett / Forrás: Népszava

A holokausztra mindig emlékezni kell, pontosan azért, hogy ne ismétlődhessen meg. Erről is beszélt lapunknak Lebovits Imre, aki a közelmúltban tanúskodott a németországi Lüneburgban folyó perben.

lebovitsimre_interju.jpeg
Fotó: Vajda József / Népszava

Mint mondta, ez a per is tükrözi, hogy a mai Németország valóban szembe tud nézni a nácik bűneivel. Magyarországon eközben még sokan próbálják meghamisítani a történelmet. Lebovits – akinek szűkebb családjából sokan Auschwitzban pusztultak el – fontosnak tartja, hogy a holokausztról egyértelműen fogalmazzanak, ez ügyben sem hallgatni, sem pedig megalkudni nem szabad.

Önt tanúként hallgatták meg abban a perben, amely "Auschwitz könyvelője" ellen folyik Lüneburgban. Nagyon lehangoló volt találkozni egy olyan emberrel, aki – a vád szerint – bűnrészes volt a gyilkosságokban?

Már csak amiatt is megrázó egy ilyen perben részt venni, mert nekünk, túlélőknek óhatatlanul eszünkbe jut, min mentünk keresztül, és természetesen eszünkbe jutnak szeretteink, akiket elveszítettünk. Nagyon érdekes volt látni a közönség reakcióit. Hiszen a padsorokban nem csupán az én korosztályom tagjai – a nyolcvan-kilencven évesek – ültek, hanem középkorúak, sőt egészen fiatalok is. Látszott rajtuk, hogy megdöbbentek mindattól, amit hallottak. Én pedig felidéztem egy sok-sok évvel ezelőtti magyarországi pert, amelyben olyan egykori csendőröket állítottak bíróság elé, akik a "hideg napok" tettesei voltak, a Délvidéken kegyetlenkedtek és gyilkoltak. De ezt akkor nem vizsgálták, a bíró pedig felmentette őket, mire a közönség óriási tapsviharban tört ki. Lüneburgban egészen más hangulat uralkodott a tárgyalóteremben.

Olyan fiatalok is végighallgatták a tárgyalást, akik évtizedekkel a náci uralom után születtek?

Nagyon fontosnak tartom, hogy eljött a tárgyalásra egy egész középiskolai osztály a tanáruk vezetésével. Ez jellemzi a mai Németországot, amely valóban szembe akar nézni az elődök bűneivel. Ez kitűnik ebből a perből éppúgy, mint abból, ahogy a II. világháborúhoz, az áldozatokhoz és a holokauszt túlélőihez viszonyulnak. Németország igazán demokratikus ország. Miközben Magyarországon még mindig vannak, akik megkérdőjelezik a holokausztot és arról vitáznak, hány zsidó áldozata is volt a II. világháborúnak. A Jobbik elnöke, Vona Gábor még azt is kifogásolja, hogy a zsidók állandóan ezzel foglalkoznak. Miközben nem törődik azzal, hogy a hitleri gépezet egy teljes népcsoportot akart elpusztítani és a magyar vezetés ebben partnere volt. A történteket nem lehet egyszerűen ad acta tenni és rábízni az időre, hogy majd megoldja. A holokausztra mindig emlékezni kell, pontosan azért, hogy ne ismétlődhessen meg. Akkor is emlékezni kell rá, ha mi, a túlélők, akik egyre kevesebben vagyunk, már egyáltalán nem leszünk.

Mit lehet egyáltalán vitatni a számokon, a tényeken?

Például azt, hogy valóban volt-e a II. világháborúnak 600 ezer magyar zsidó áldozata. A História című folyóiratban évekkel ezelőtt megjelent egy cikk, amely szerint Magyarország egész területéről 1944 áprilisi és júniusa között több mint 150 vonatszerelvénnyel 450 ezer embert vittek a haláltáborokba. Ebben a számban azonban nincsenek benne a katonaköteles zsidók, akik akkor már régen munkaszolgálatosok voltak. Nincsenek benne azok, akik korábban a keleti fronton pusztultak el és azok sem, akiket Budapesten a csillagos házakból vittek ki a Duna-partra és lőttek a folyóba. A magyar zsidóság 80 százalékát elpusztították. Olyanokat is, akikre csak ráfogták, hogy zsidók. Jól emlékszem egy közszeretetnek örvendő állatorvosra, aki egy Tiszafüred melletti kis településen, Tiszaörvényben praktizált. Ő már sok évvel a II. világháború előtt áttért, mégis elvitték. Ez az ember annyira szívére vette a tragédiát, hogy úton a haláltáborba, a vagonban megőrült. Sok hasonló történet van abból az időből. A tényekkel nem érdemes vitázni.

Mindezt felidézte a perben elhangzott tanúvallomásában is?

Elsősorban a családomról beszéltem, hiszen én nem voltam Auschwitzban. Engem megmentett vitéz Horváth Kálmán magyar királyi százados – áldassék a neve! –, miután a tiszafüredi gettó felszámolása előtt mintegy ötven emberrel együtt besorozott munkaszolgálatra. Az igazsághoz tartozik, hogy akkor még sem ő, sem mi nem tudtunk a haláltáborokról. A keleti frontra kerültem és a megmenekülésemet egy súlyos betegségnek köszönhetem. Donnerskirchenben – amely Mauthausen egyik melléktáborának számított – kitört a flekktífusz, 42 fokos lázzal feküdtem, nem is nagyon tudtam magamról, de a falusiak letakartak és így engem nem vittek el, mint a többi szerencsétlent, akiket egyszerűen letettek a hóra, hogy ott fagyjanak meg. A hétszáz munkaszolgálatosból százötven-kétszázan maradtunk életben.

A családja Auschwitzban pusztult el?

A szűkebb családom mintegy nyolcvan emberből állt, közülük tíz-tizenöten jöttek vissza. Édesapámék öten voltak testvérek, anyámék tízen. Apámról nem is tudom, hol halt meg. Az egyik bátyám úgy maradt életben, hogy Budapesten dolgozott és ott bújtatták a felszabadulásig. Édesanyám Auschwitzba került. Előtte azonban még megmentett engem. Mintha működött volna a hatodik érzéke. Együtt voltam vele a tiszafüredi gettóban és amikor a már említett Horváth százados jött, és én vele akartam menni, ő egy szóval sem tartott vissza. Az életemet köszönhetem annak, hogy elengedett maga mellől. Volt egy jó ismerősünk, aki Auschwitzból visszajőve szemrehányást tett nekünk, hogy az ő fiát miért nem vittük el magunkkal a munkaszolgálatra. Csakhogy az igazság az, hogy ő nem engedte el a fiát, akit később megöltek Auschwitzban. A hazatérők azt mondták, édesanyámat és több rokonomat a megérkezés után egyből a gázkamrába küldték. Az áldozatok között nagyon sok tiszafüredi volt, válogatás nélkül gyilkoltak asszonyokat, gyerekeket, csecsemőket.

Az interjú ide kattintva folytatódik!