Jente mindent tud: az érzelmekről, amelyek nem is olyan fontosak (majd megszokjátok egymást), a világról, amelyben semmi sem számít, csak a pénz és a biztonság, a zsidóságról, hogy nehéz sors, de ezt mérte ránk a Jóisten, úgyhogy csendes hűséggel el kell viselni. Jente nem érti ezt a mai világot, ahol azt hiszik, hogy ezek az igazságok megváltozhatnak, pedig így volt ez mindig és így is lesz.
Mind hallják Fónay Márta hangját, ugye?
Hogy mindegyik, az összes férfi a földön „egy ékszer, egy gyöngyszem”. Hát még a lányok. Jente tulajdonképpen azonos a sosem változó Anatevkával, az örök Kelet-Európai stetllel és az élet változhatatlan törvényeivel. Ő már csak tudja, kihez ki illik, mikor mit illik és lehet, ezt csinálja 40 vagy talán több száz éve. Minden stetlbe kell egy házasságközvetítő a maga egykedvű bölcsességével, amely lényegében úgy summázható, hogy akárhogy is, de élni kell. Ahogy lehet. Egyszerű dolog: mindig van egy fiú meg egy lány, jönnek majd rájuk csőstül a gondok, maguk alá temetik őket és viszik majd az egészet a vállukon, felnevelik a saját fiaikat és lányaikat, hogy minden folyjon majd tovább Isten örök törvénye szerint. Együtt vannak. És az élet végén, ha eszükbe jut, ki tudja, hány évtizednyi néma, közös nyomorúságból hirtelen feleszmélve megkérdezik majd egymást. Te, Golde, te szeretsz engem? És Golde először nem egészen látja át, hogy mit akar most megint ez a szentimentális vén marha, ez a teve, mit jön most ezzel, de aztán csak végiggondolja, hogy mellette múlt el az élet és nem lesz már több belőle, hát mi ez a közös történet, ha nem szerelem? És akkor Jente, a világ minden Jentéje megdicsőül. Hát nem megmondta ő előre?
Ez a csalhatatlan bölcsesség, ez az imádnivaló korlátoltság jellemzi Fónay Márta nagyhangú házasságközvetítőjét, aki nem is személy, inkább típus már. Nevetünk rajta és néha mégis elbizonytalanít a kérdés, hogy mi van, ha mégis neki van igaza. Ha az ő szeme lát jobban és nem a fiatal szerelmeseké. Hiszen joggal mondhatja, hogy látott már egy-két házasságot és amit az ő fifikája összekötött, az sokkal ritkábban bomlik fel, mint amit a meggondolatlan gyerekek a szerelemre, erre a friss hóbortra építettek. De tudja már azt is, hogy a szerelem győz majd, hogy a modernitás a zsidóságban is érvényre jut és a stetl világa eltűnik majd, igaz, hogy Kelet-Európa zsidóival együtt tűnik el nemsokára. Tudja, hogy mennie kell, ezért kárál olyan szívmelengetően. Ő a két lábon járó hagyomány és a Hegedűs a háztetőn az utolsó fellépése.
És ezt senki a világon nem értette úgy, mint szegény Fónay Márta, aki zsémbesen kedves falusi nagyságos asszonynak, drága jó Lajosom hitvesének vagy Jentének született eleve. Aki már a Mágnás Miskában, az Állami Áruházban is ott volt, akinek a legnagyobb szerepe természetesen az Isten hoztra, őrnagy úr és ezzel párhuzamosan Jente. Aki nélkül még Bud Spencer sem lenne az, aki Magyarországon vált belőle, ő volt ugyanis Mama, a Csendes-óceán szigetének uralkodónője, aki szerelembe esett a japán katonával és akit népével együtt megtalált Bud Spencer és Terence Hill a Kincs, ami nincs kockáin. Meglepő, hogy élete utolsó 15-20 évében alig foglalkoztatták, aki egyszer látta, annak az emlékeiben megmarad. Ő voltaképpen Jente és nekünk, magyaroknak soha nem lehet igazán senki más stetlben munkáló házasságközvetítő.
Igaza van Jentének, ha el is járt fölötte az idő. Igaza lehet abban, hogy mindegyik, hogy mindegyikünk egy ékszer, egy gyöngyszem. Van miért szeretnünk egymást és Ő végül is csak ezt akarta.
Legyen áldás Fónay Márta emléke!
