Egységben a kétség – az első zsidó kongresszus, 1868

Riba István / Forrás: HVG

140 év után rendeznek - a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) kezdeményezésére - a hétvégén újra zsidó kongresszust. Az előző, 1868-as a felekezet kettészakadásához vezetett.

Az állam tért nyit önök előtt, hogy összes hitfelekezeti ügyeikben is teljesen önmaguk rendelkezzenek, s midőn önökre bízza, hogy önkormányzatuknak szervezetét is saját elveik és belátásuk szerint önmaguk állapítsák meg, azáltal oly szabadságot ad, minőt más államokban nem élveztek hitsorsosaik" - fordult 1868. december 14-én Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter az első Izraelita Egyetemes Gyűléshez. Hamar kiderült azonban, hogy a miniszter illúziókat kerget: a gyűlés küldöttei nem tudtak egységes önkormányzatban megállapodni, ezért a magyar zsidó hitközségek két vallási irányzatra - a neológokéra és az ortodoxokéra - szakadtak. A megosztottságot azóta sem sikerült orvosolni.

A hazai zsidóság kettészakadásának vallási és társadalmi okai egyaránt voltak, az 1868-as kongresszus egy hosszú folyamatnak volt a betetőzése. A reformkorban vált nyilvánvalóvá, hogy Magyarországon is létezik egy polgári, zsidó vallású réteg, amely részt kíván venni a közéletben is, ám ehhez nincsenek meg sem a polgári, sem a politikai jogai. De vallásuk is akadályozta őket a részvételben. A zsidó vallás ugyanis számos, kötelező érvényű előírással szabályozza a mindennapi életet. Az értelmiségi vagy kereskedelmi foglalkozást választó zsidó vallásúak így állandó szabályszegésre kényszerültek, nehezen tudtak például munkájuk mellett a szombat parancsának is megfelelni.

Ezért is váltottak ki nagy hatást Magyarországon a Németországból, Moses Mendelssohn filozófus (a romantikus zeneszerző, Felix Mendelssohn nagyapja) nyomán a 18. században elindult zsidó felvilágosodás eszméi. Széles körben hódítottak a vallási életet érintő modernizációs elképzelések, amelyek ugyanakkor kiváltották a valláshoz és az ahhoz szorosan hozzátartozó életvitelhez ragaszkodó zsidók ellenállását. A reformerek - a későbbi neológ irányzat hívei - a vallási életben is újításokat szorgalmaztak: változtattak a zsinagógák hagyományos formáján, átértékelték a rabbik szerepét a közösség életében, s a nemzeti nyelvet kezdték használni az imaházakban.

Az ortodoxnak nevezett hagyományőrzők szerint viszont csak a jiddis és a héber nyelv használható a zsinagógában, és nemet mondtak a többi újításra is. A két tábor szembenállása a pesti Dohány utcai zsinagóga 1859-es átadását követően mélyült el igazán. A gyönyörű építmény ugyanis minden elemében szemben áll a hagyománnyal: tornya van, orgonát és kórust használnak benne, s a nők sincsenek előírásszerűen elkülönítve. Az ortodoxok ráadásul nem értettek egyet az újítók asszimilációs céljával sem, vagyis hogy ne magyarországi zsidók, hanem zsidó vallású magyarok legyenek. Tény, hogy a magyar politikusok - cserébe a polgári és politikai jogokért - Kossuth Lajostól kezdve ez utóbbit várták el a zsidóságtól. Az ortodoxok szerint azonban, ha valaki kiválik a hagyományos közösségből, vagy akár csak a ruházatán változtat, az elvész a zsidóság számára. E vélemény fő szószólója a nagy tekintélyű pozsonyi rabbi, Hátám Szófér volt, aki ugyan még a reformkorban elhunyt, ám követői és tanítványai következetesen, a szakításig képviselték álláspontját. Egyebek mellett ellenezték a keresztényekkel kötött házasságot is, hiszen az vallási előírások megsértésével is járhatott.

Ezek az ellentétek már a 19. század közepére a szakadás közelébe juttatták a hazai zsidóságot. Az ortodoxok annyira veszélyesnek látták a helyzetet, hogy 1865-ben rabbijaik egy része összegyűlt Nagymihályiban, ahol kilenc pontban foglalták össze határozatukat, mely szerint - egyebek közt - tilos a gyülekezet házában "a világ népeinek nyelvén" beszédet tartani, de még azt meghallgatni is. Az áldatlan állapotokon kívánt változtatni az országgyűlés 1867-ben, amikor - fél évvel a kiegyezés után - elfogadta a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát kimondó törvényt. A szöveg mindössze két mondatból állt: "Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik."

Ezután látta elérkezettnek az időt Eötvös, hogy a zsidóság saját, autonóm országos önkormányzatát is felállítsa. Az ez ügyben meglehetősen naiv liberális miniszter úgy képzelte ugyanis, hogy az országos gyűlésen - amelyen választott küldöttek vettek részt - nem vallási ügyekkel foglalkoznak, ezért a rabbiknak nem is kell jelen lenniük. Ez azonban elképzelhetetlen lett volna a hagyományos zsidó felfogás szerint, amit az ortodoxok Eötvös értésére is adtak, aki végül a rabbik küldötté választását is engedélyezte. A választások 1868 novemberében voltak, s még abban a hónapban mintegy kétszáz ortodox rabbi részvételével gyűlést tartott a konzervatívokat tömörítő Hitőr Egylet. A budai Császárfürdő épületében folytatott tanácskozáson - amelyen Hátám Szófér legidősebb, szintén pozsonyi rabbiként működő fia elnökölt - a kongresszusi részvétel feltételéül szabták, hogy a neológok fogadják el a Sulchan Aruchot (a zsidó életet több száz pontban szabályozó, a középkorban összeállított szabálygyűjteményt), amelynek előírásain az újítók éppen, hogy lazítani szerettek volna.

A baljós előjeleket követően december közepén több mint kétszáz küldött részvételével nyílt meg az országos kongresszus a pesti vármegyeházán (ma a Pest Megyei Önkormányzat székhelye). Nem sokáig maradtak azonban együtt: miután az ortodoxok nem tudták megakadályozni a pozsonyi születésű főrendiházi tagnak, a Pesti Izraelita Hitközség elnökének, Hirschler Ignác szemészorvosnak az országos szervezet elnökévé választását, átvonultak a Tigris Szállóba, ahol külön üléseztek. A csonka gyűlés 1869 februárjában azzal ért véget, hogy a neológok elfogadták a hitközségi szervezet alapszabályát, amit a király jóvá is hagyott, s megalakult a neológok csúcsszerve, az Országos Iroda.

Az alapszabály ugyan egységes országos szervezetről rendelkezett, s arról, hogy minden településen csak egy hitközség alakulhat, ám a tiltakozó ortodoxok már 1870-ben beadvánnyal fordultak az országgyűléshez. Ennek kapcsán parlamenti beszédében a nagy tekintélyű Deák Ferenc megállapította: a "Mózes-hitűek, úgy látszik, itt Magyarországon két különböző felekezetre oszlottak", s helyeselte, hogy külön felekezet legyenek. Az országgyűlés ezért 1871-ben határozatban engedélyezte az ortodox hitközségeknek az egységes szervezettől való távolmaradást. A hagyománykövetők pedig létrehozták az autonóm hitközségek életére semmiféle befolyással nem rendelkező országos szervezetüket, a Közvetítő Bizottságot. A mintegy félmilliós zsidóság nagyjából fele-fele arányban oszlott meg a két nagy tábor között, miközben egy elenyésző kisebbség a kongresszus előtti állapotot szerette volna megőrizni; ők az úgynevezett Statusquo Ante nevű csoportba tömörültek.

A neológ zsidóságot ezentúl az ortodoxia egy új vallás híveiként kezelte; hitehagyottaknak tartották őket, vagy elnézőbben: "protestánsoknak". Ez a viszony csak a 20. századi zsidótörvények idején változott valamelyest, igaz, akkor az ortodoxok a neológok szemére vetették, hogy homokra építették asszimilációs stratégiájukat, illúziót kergettek, amikor maguk mögött hagyták a hagyományt. A holokausztot a neológok élték túl nagyobb arányban, mivel a népirtás az ortodoxokhoz húzó vidéki zsidóság körében végzett nagyobb pusztítást.

Bár 1868-ban azt tervezték, hogy háromévente összehívják a zsidó országos kongresszust, erre azóta sem került sor. 1950-ben ugyan a kommunisták szerveztek egy országos gyűlést, ahol kényszer hatására megalakult a neológok és az ortodoxok közös szervezete, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete. Az ortodoxia tagjai közül ugyanakkor sokan Izraelbe települtek. Mára az ortodoxok kisebbségbe szorultak, mindössze két hitközségük van, Budapesten és Miskolcon. A 140 év után a hétvégén újra összehívott kongresszust a Mazsihisz kezdeményezte, és bár ott lesznek az ortodoxok is, vélhetően kevésbé a vallási elkülönülésről szól majd - bár a modern zsidó vallási irányzatok képviselete megoldásra vár a szervezeten belül. Ma inkább az a kérdés, vajon a zsidó kongresszus képes lesz-e valamennyi világi zsidó irányzatot, kulturális és ifjúsági szervezetet bevonni az együttműködésbe.