Rabbiként az ember egy pilóta felelősségével vezet egy repülőt, hogy a gépen ülők felemelkedjenek és elérjék a céljukat – mondja Szerdócz Ervin, aki különleges utat járt be: máramarosszigeti fogászból lett a budapesti zsidó óvoda gondnoka, majd az újpesti körzet rabbija. Schőner Alfréd főrabbi tanítását vallja: „Auschwitz után más világban élünk, és ebben a világban az a rabbi feladata, hogy fényt és örömöt vigyen a zsidók lelkébe”.
Milyen emlékei vannak a máramarosszigeti rabbikról?
Romániában az én időmben már csak két rabbi volt: a román nyelvű zsidó közösségek vezetője, a bukaresti főrabbi Mose Rosen, valamint a temesvári főrabbi, Neumann Ernő, akit csak Ernő bácsinak hívtam. Az ő felesége ugyanis az apai nagymamámnak volt az unokatestvére. Ha rabbira gondoltam, nekem elsősorban Ernő bácsi jutott eszembe, mert amikor Máramarosszigeten járt, mindig meglátogatta a nagymamámat. Olyankor én is ott voltam, és különösen megfogott emberi tartása, a habitusa, a külleme, a modora és eleganciája. Barátságos és kedves ember volt, a nagymamám pedig különleges. Talán azért vonzották egymást. Nagymamám volt a maga színes egyéniségével a család legérdekesebb tagja. Misztikus légkört árasztott. Olyan lehetett mások szemében, mint régen a javasasszonyok. Sokan jártak hozzá tanácsért. Ez egyébként nem volt idegen a máramarosszigeti zsidóságtól, ahol az egykori rabbik kámeát adtak a segítséget kérő „rászorultaknak”. Azt hozzá kell tennem, hogy én relatíve későn kerültem kapcsolatba a zsidósággal, többek között azért, mert – más zsidó családhoz hasonlóan – nálunk sem volt szokás erről beszélni. A szüleim – mint annyian mások – azonosultak a kommunizmus eszméivel. Ennek az lehetett az alapja, hogy a kommunizmus egyenlőségeszményébe nem fér bele az antiszemitizmus, tehát a kommunizmusban a zsidóknak nem kell félniük az egyenlőtlenségtől. A kérdésére visszatérve, meghatározó élményem volt, amikor Hanuka idején nálunk járt a bukaresti főrabbi. Mi szülők, a gyerekeinkkel együtt felsorakozva vártuk. Mikor elhaladt a két lányom előtt, egyszerre csak visszafordult, megsimogatta az arcomat és azt mondta jiddisül: Scheine Jid! Ami ebben a kontextusban olyasmit jelent, hogy te jóravaló, okos zsidó! Ez a jelenet beleégett az agyamba, mert akkor voltam 35 éves, és komolyabban nem nagyon foglalkoztam a vallással, a zsidósággal.
A vallásnak nem csak a családban, de a tágabb környezetében sem volt jelentősége?
Máramarosszigeten a vallási élet 1975 után rendeződött, szerveződött újjá. A nyolcvanas évek elejére megcsappant a zsidók száma Máramarosszigeten, ezért akkoriban a kevésbé érdeklődőket is kezdték bevonni a közösségbe. Ott volt például Klein Oszkár, a közösség elnöke. Egyszer azt mondta: ha tíz évvel ezelőtt valaki azt mondja rám, hogy zsidó vagyok, akkor leköpöm, mert elsősorban kommunista vagyok és csak utána zsidó, vagy román, vagy magyar. Ennek megértéséhez ne felejtsük el, hogy akkor Auschwitz után voltunk negyven évvel. Márpedig Auschwitz a következő száz-kétszáz évben is meg fogja határozni a gondolkodásunkat és föl fogja tenni a maga morális, vallási, történelmi kérdéseit. A nyolcvanas években a papámat is – aki, mint említettem, a kommunizmus híve volt – próbálták megnyerni a zsidó közösségnek. Emlékszem egy esetre, amikor Purimra hívták, és betelefonált a fogászatra, ahol akkoriban dolgoztam, hogy nincs-e kedvem elmenni vele Megila olvasásra. Örültem neki, hogy vele lehetek, úgyhogy elmentünk együtt. Ekkoriban Szigeten Drimer Miku (Rachmiel ben Jánkef, legyen emlékén áldás) hihetetlen személyiség volt az előimádkozó, Tóra-olvasó, Hájderben gyerekeket tanító. Második apám volt. Neki igazán sokat köszönhetek, felkarolt, bátorított, támogatott és tanított, szóval amikor Drimer úr meglátott minket, szinte letámadott és kérdőre vont. Azt kérdezte: miért nem hozod a lányaidat is a Hájderbe, a közösségbe, olyan bűnös, vallástalan ember akarsz lenni, mint az apád?
Mit szólt erre az apja?
Az történt, hogy ezután nem csak én, hanem a papám is sűrűbben kezdett járni a közösségbe, és sokkal több érdeklődést mutatott a zsidóság iránt, mint korábban. És évekkel később, amikor már Magyarországon éltem, és megírtam ráv Drimernek, hogy felvettek a rabbiképzőbe, felolvasta levelemet a zsinagógában. Bevallása szerint az emberek elsírták magukat örömükben, hogy Máramarosszigetről talán kikerül még egy rabbi. Egyébként a szigeti zsidó közösségi élet olyan integráló, hogy manapság, amikor már alig vannak zsidók Máramarosszigeten, Pészachkor szédert tartanak. Régi helyi szokás, hogy a következő hetekben mindenki ebédet kap, zsidó és nem zsidó. Ez azért is fontos, mert a nem zsidó világ számára a zsidóság, misztikus, különleges életforma: igazi kuriózum. Nem is beszélve arról, hogy a történelem során negatív sztereotípia mentén ítélték meg a zsidókat. Tehát elképzelhetjük, milyen hatással volt az, hogy a nem zsidók ott ünnepi ebédet kaphattak.
Utóbb, Magyarországon élve találkozott olyan rabbival, aki hatással volt további életére?
Itt Pesten Deutsch Róbert rabbi zsinagógájában imádkozom 28 éve. Ott, amikor Ő előimádkozott, hallottam embert Istennel beszélni. Ő tanított és lettem előimádkozó a reggeli istentiszteleteken. Schőner Alfréd főrabbi úrtól kaptam egy különlegesen, emlékezetes útravalót, ami később a hivatásom mottójává lett: „Auschwitz után más világban élünk, és ebben a világban az a rabbi feladata, hogy fényt és örömöt vigyen a zsidók lelkébe”. Ez az én hitvallásom, ez az eszményképem.
Az életrajzában olvastam, hogy eléggé későn végezte el a rabbiképzőt. Nem volt furcsa huszonévesekkel együtt tanulni?
Az igaz, hogy relatív idős ember voltam hozzájuk képest, hiszen 48 évesen iratkoztam be az egyetemre, elvégeztem a művelődéstörténet, a liturgia történeti szakot (mindkettőt Suma cum Laude), majd kántor szakot is. Majd 52 évesen iratkoztam be a rabbi szakra 2002-ben. Ami a diákokat illeti: nekem nem furcsa, hanem izgalmas volt együtt készülni, együtt szorongatni a vizsgák előtt. Hozzá kell tegyem, hogy a rabbihelyettes szakot húszan kezdtük el. Sajnos, csak én végeztem el egyedül, pedig rendkívül intelligens és jó adottságú diáktársaim voltak. A rabbiképzőben nagyon sokat jelentett nekem a rabbik bátorítása – máig jó szívvel emlékszem Domán István, Slomovits Eliezer, Weisberger Pichasz rabbi urakra –, mert nem csak az életkorom lehetett különös, de az is, hogy nekem komoly nyelvproblémáim voltak. Odahaza ugyanis románul beszéltem, a családban pedig magyarul. Szüleim egymás között a jiddist használták.
Tucatnyi rabbival készítettem interjút, s úgy látom, nem egy átlagos pályafutás az öné.
Az bizonyos, hogy a világon az óvodai gondnokok közül én vagyok az egyetlen, aki rabbi lett. Romániában fogász létemre régiségeket gyűjtöttem, művészettörténettel foglalkoztam. Magyarországon tíz évig voltam gondnok a zsidó óvodában. Voltak magánéleti és anyagi válságaim, sajnos elmondhatom magamról, hogy a „gödör” alján éreztem magam. Azóta tudatosodott, hogy gödörből csak felfelé lehet nézni! Ahogy a zsoltár mondja: „Segítségem az Örökkévalótól, ki alkotója az égnek és a földnek!” A „gödör” mélyén bizonyítási vágy hajtott. Végül is csodaként élem meg, hogy rabbi lehettem. Hiszen Akiba rabbi 40 évesen kezdett tanulni, én pedig 52 évesen!
Milyen körülmények között került éppen Újpestre?
Még nem voltam végzett rabbi, amikor Újpestre kerültem. Deutsch László helyét vettem át, akit áthelyeztek a Hegedűs Gyula utcai zsinagógába. Akkoriban rabbihelyettesként és kántorként szolgáltam Csepelen, Soroksáron és Pesterzsébeten. Emlékszem, hogy Kármán György születésnapi megemlékezésére készülve egy produkciót próbáltunk a kántorokkal. Körülöttem a többiek arról beszélgettek, hogy ki lesz Deutsch László után az újpesti rabbi. Több mindenki szóba került, s miközben én félreállva hallgattam, hogy mit beszélnek, egyszerre csak megcsörrent a telefonom. Láttam, hogy Zoltai Gusztáv keres. Jól meg is ijedtem, az volt az első gondolatom, hogy valami baj lehet az óvodában, ahol dolgoztam. Felvettem a telefont, és akkor Zoltai azt mondta: „Szervusz, Szerdócz, te vagy az újpesti rabbi.” Majdnem elájultam a meglepetéstől.
Amikor átvette az újpesti körzet vezetését, mennyiben kapott egy kész közösséget, s azt azóta mennyiben formálta a maga elképzelései szerint?
Nem éreztem magam felkészülve a feladathoz. Deutsch László igen tapasztalt rabbiként működött ebben a körzetben. De újra elővettem a bevált eszközöm: az akaratot. Igyekeztem és igyekszem a lehető legkönnyebb, leglazább hangot megtalálni a közösség tagjaival. Különleges közösség ez, hiszen relatíve kevesen jönnek más kerületből. Törzstagjaink az itteni idősek, valamint az Israel Sela lakói, fogyatékosok, szellemi sérültek is.
Hogyan találja meg a hangot ez utóbiakkal?
Úgy tekintek rájuk, hogy ők nem ebben a zűrös világban, hanem egy, a miénkkel párhuzamos világban élnek. Az üvegfal túloldalán. Minden alkalom maga a csoda, az üvegfalon kezek nyúlnak át, egy más kommunikációban, amit meg lehet tanulni, ha az embernek van érzéke hozzá. Nagyon szeretem, ha kérdezgetnek, mert ilyenkor úgy érzem: az üvegfalon túlról átnyújtott kezüket meg tudom fogni, és az érzelmek szerepe érvényesül. Speciális helyzet az enyém, hiszen nálunk nincsen külön kántor, nincsen Tóra-olvasó, mindent én csinálok egyedül. Sokan meg is kérdezik, hogy nem túl fárasztó-e 67 évesen az újpesti körzetben ezt a különleges, összetett feladatot munkát elvégezni? Amire csak azt tudom válaszolni, hogy számomra ez nem is munkavégzés, hanem hihetetlen örömforrás. Amikor „dolgozom”, akkor egy másik világban élek, mert azt tapasztalom, hogy a munkámban a legnagyobb öröm örömöt adni. Rabbiként az ember egy pilóta felelősségével vezet egy repülőt, hogy a gépen ülők felemelkedjenek és elérjék a céljukat. Föl szokták tenni nekem azt a kérdést is, hogy szerintem mi kell a sikerhez? Tehetség vagy akarat?
Szerintem tehetség.
Én tudom, hogy az akarat a meghatározó. Akármilyen tehetséges ember vagy, ha a tehetséged nem párosul akarattal, akkor az olyan, mintha nem is létezne. Ha akaratod van akaratod tárgyához, az alkalom is társul. Tudom, hogy mit beszélek. Volt idő, amikor semmim sem maradt, csak az akarat. Az akarat lehetővé tette, hogy tanulhassak, az akarat megtalálta a lehetőség helyét is. Igen, megtaláltam a helyem. És csak azt kérem a Gondviselő Egytől, hogy még sokáig szolgálhassak!
Kácsor Zsolt
| Részlet Szerdócz Ervin A varázs emelvényétől az emelvény varázsáig című írásából: Szülővárosom Máramarossziget. „Sziget” – a név önmagában misztikus. Az erdők rengetegében megbújt sziget. Számomra az eszmélés és a mélységek örvényének dichotómiája. A Jeruzsálemi Szentély idején a Főpap ruhájának két misztikus kellékét, az Urimot és a Tumimot a Talmud szintén két szigettel azonosítja. A várost három folyó határolja: a Tisza, az Iza és a Mára teszi szigetté. Máramaros névadója a Mára folyócska. A Máramaros névben a Mára eredetileg „mori” volt a „maros” pedig „mors”. Ősi indoeurópai nyelven a „mori” tengert, állóvizet jelent. A „mors” jelentése: „holt”. Egy ismeretlen így határozta meg a várost: „Sziget… egykor-volt, édes vásárhely”. 1951-ben az „egykor-volt” Sziget, az akkor már zsidók nélküli város légüressé vált állapotába születtem. Akkorra a hajdan volt „élő tenger” már holt állóvízzé lett. Minden utca, minden ház, minden sarok még őrizte zsidó múltját, titkait. Az „egykor-volt” zsidó sziget emlékeivel, titkaival végleg bezárult. Négy-ötéves koromban a felgyújtott és felrobbantott „Nagy” Zsinagógával szemben laktunk a szüleimmel, a szigeti főrabbi házához tartozó melléképületben, amely a „magán” imaháza volt. Talán az sem véletlen, hogy az akkori kisfiú egy imaházban kezdte életét, majd hatvan év múlva belőle is imaház „gazdája”: rabbi lett. Az utcában, amely jelenleg a Gh. Sinchai nevet viseli, állt rabbi Gross háza is. Ha séta közben a háza elé értünk, édesapám mindig átment a másik oldalra. Nem tudom, miért, ahogy azt sem, miért nem kérdeztem meg. Talán azért, mert, mint a viccben, a „másik” zsinagóga rabbija volt, amelybe nem tette volna be lábát. Lehet, csupán azért, mert szemben emelkedett dr. Smuel Danzig, a szefárd zsinagóga rabbijának nagy, elegáns háza. Danzig rabbi a pszichológia doktora volt, a Román Akadémia tagja. Pszichológiai könyveiből a mai napig tanítanak a román és más európai egyetemeken. Nagyszüleim a Cigány utcából a Kígyó utcába költöztek. Az utca másik végében volt Elie Wiesel író szüleinek háza. Szemben lakott rabbi Slomo Dov Heller, a vallási bíróság feje. Sokan jártak hozzá, ráimádkozást kérve. Máleáki prófétára hivatkozva ilyenkor hívatott egy kisfiút, s maga mellé ültette: „…s szólnak istenfélők, és az Örökkévaló figyelmesen hallgatja őket, és feljegyeztetik az Emlékezés könyvébe.” Így szólt imatársához: „Ketten vagyunk: Te még túl fiatal vagy, hogy ne mondj igazat. Én már túl öreg, hogy hazudnom kelljen… így a Kegyelem Istene, Máleáki próféta szerint, biztosan meghallgatja imánkat.” (Szombat, 2015. április 6.) Részlet Szerdócz Ervin beszédéből, amelyet rabbiavatásakor mondott 2014-ben: „Álmodó vagyok, mint József, és álmaim nem hagytak el akkor sem, mikor életem mélypontjára jutott. Gödörbe kerültem. Márpedig a gödörben az embernek nem sok kilátása marad. A gödörmen csak azálmodozónak van kilátása. Tulajdonképpen EGY perspektívája marad. Amint olvassuk a 121. zsoltárban: »Szemeimet a magasságokba emelem, honnan jöhet segítségem?« A Gödör kilátása egyedül az ég. Megragadtam a kilátást és az égbe tekintettem.” |
