Bemutatjuk a rabbijainkat: Kardos Péter

A rabbikat bemutató sorozatunk első írása Kardos Péter főrabbiról a Budapesti Rabbiság-Mazsihisz Rabbitestületének doyenjéről, az Új Élet főszerkesztőjéről szól, erről a ragyogó humorú, sokat látott emberről, akiből sugárzik az életbölcsesség és az életöröm.

Kardos Péter főrabbi személyiségének egyik legfőbb varázsa a humora, az a ragyogó, de belül, a lélek mélyén mégis fekete humor, amelynek fényét az ironikus életöröm adja, sötét mélységét pedig az élettapasztalat táplálja. Nem csak ritka szellemes társalgó, akinek nyolcvan fölött is úgy vág az esze, mint a borotva, de – éppen humora, életöröme és élettapasztalata miatt – egyúttal igen bölcs szellemi partner is, akinek süt minden mondatából, hogy őt már nemigen lehet zavarba hozni semmivel. Éppen ellenkezőleg: ő az, aki egy-egy jól eltalált szóval, kifordított-befordított szófordulattal képes meglepni a beszélgetőpartnerét.

Ha készen leszek, átküldöm az anyagot, hogy nézd át, jó? – mondom neki, amikor beszélgetésünk elején bekapcsolom a diktafont, mire megcsillan a szeme, s már érkezik is a szikrázó riposzt:

S hogyan küldöd át? Hanggal együtt? Vagy csak a szöveget? Mert az egyikhez szemüveg kell...

Hát hogyan lehet ilyen kezdés után komoly életútinterjút készíteni egy ősz hajú, pátriárka korú, mégis szálegyenes tartású főrabbival? Elárulom: sehogy. Amikor áhítatos képpel megkérdem tőle, hogy gyermekkorában miféle elhivatottság terelte őt a rabbiság felé, megint csak fölszikrázik a szeme, s jön a poén:

Még hogy gyerekkoromban? Akkor ez föl sem merült, mert ortodox családból származom, ahol nem nézték volna jó szemmel, hogy neológ rabbi akar lenni a gyerek. Ez nagyjából olyan megítélés alá esett volna, mintha pápának készülhettem volna a Vatikánba. Sőt. Azt talán még el is nézték volna. Na de hogy neológ rabbi legyek??? A Kazinczy és Dob utca környékén mozoghattam, nekem a neológ Síp utcai körzet már tiltott területnek számított.

A szűk családból édesapját érezte magához a legközelebb, s mint mondja, az édesapja hatása, majd elvesztése, és a mártíromsága miatt érzett fájdalom tette őt olyanná, amilyenné vált: élhetetlenné. A főrabbi az élhetetlenség alatt azt érti, hogy mindenkinek őszintén megmondta, amit gondolt – ami, lássuk be, nem éppen a legmegfelelőbb stratégia a karrierépítésben.

S hogyan lett az élhetetlen fiatalemberből mégis rabbi?

Ötvennégyben érettségiztem a zsidó gimnáziumban, de akkor még eszembe sem jutott a rabbiképző. Lengyelország felé orientálódtam, mert egy utazás során megismertem ott egy nagyon csinos lányt. Levelezni kezdtünk, s megtanultam miatta a nyelvet, mert a fordító irodában nagyon sokba került a fordítás. Mondhatom, hogy a lengyel nyelvet kitűnően elsajátítottam, de erre az a mentségem, hogy nem csak élhetetlen és önbizalomhiányos voltam, hanem maximalista is. Amibe belefogtam, azt igyekeztem a lehető legjobban csinálni. A nyelvtudásomnak köszönhetően tíz évig dolgoztam lengyel-magyar idegenvezetőként. De a rabbiságra visszatérve: röviden annyi történt, hogy behívtak katonának 1956. október 25-re. A bevonulásom az ismert forradalmi okok miatt meghiúsult, csakhogy ötvenhat után megállított az utcán Scheiber Sándor, s azt mondta, mindenki kiment Nyugatra, üres a rabbiképző, fel kellene tölteni. Hát én feltöltöttem, legalábbis magammal, mert a katonaság és a rabbiság közül inkább az utóbbihoz volt kedvem. Később rabbiként a zsinagógákban szerencsére kevéssé fenyegetett az a veszély, hogy összeveszem a kántorral, mint az gyakran megtörténik köztük, tekintettel arra, hogy én magam voltam a kántor is. Sőt hamarabb dolgoztam kántorként, mint rabbiként. Azt hiszem, hogy mint kántor és rabbi, eléggé jól megértettem egymást magammal. A munkám során később találkoztam egy másik kántorral is, akivel bizonyos családi okok miatt szintén jól kijövök: ő a fiam, aki szintén kántor lett.

Kardos Péter 1946-ban a Kazinczy utcai ortodox templom kórusában ismerkedett meg a liturgia alapelemeivel. Kamaszként – lírai tenorként – Gottschal Jakab énekmester, karmester és zeneszerző tanítványa volt, majd az ortodox stílust Fisch József mellett sajátította el, akit a huszadik század legkiválóbb magyar kántorának tart. A nála tanult dallamok nagy részét évtizedek óta énekli, s tudomása szerint utolsóként. Mint egy interjúban megjegyezte: „ha elmegyek, ezek a niszachok örökre elfelejtődnek", ám szerencsére a Kazinczy utcai ortodox zsinagóga liturgikus dalait egy, a közelmúltban megjelent CD-lemez őrzi. De nem csak hanglemeze, könyve is van: emlékeiről és munkásságáról könyvet írt Síp utcai kevert címmel (Gabbiano Print Nyomda és Kiadó Kft.), amely 2014-ben jelent meg.

kardospeter_cimlap.jpg

Az Új Élet szerkesztőségében 1973 óta dolgozik. Pályája elején sok-sok interjút készített holokauszt-túlélőkkel, mint mondja, újságírónak vették föl, de végzett rabbi létére inkább „kifutófiúnak" érezte magát.

Úgy ment a szerkesztés, hogy szóltak nekem, te Péter, itt lakik a Régi Posta utcában a paplanos Weisz bácsi, aki megjárta Auschwitzot, menj oda, és csinálj vele egy interjút. Odamentem, megcsináltam, leadtam. Később Szilágyi György, a humorista lett a főszerkesztő, s ugyanez a módszer ment az ő vezetése alatt is, azzal a különbséggel, hogy neki köszönhetően akkor már bohócokról is írt a lap. Tudom, profánul hangzik, hogy egy vallási újságba bekerülhettek bohócok is, de elárulom a kapcsolódási pontot: írtunk a híres Zoli bohócról, aki sajnos Mengelével is találkozott. Egyébként a szerkesztőségben nem egyedül voltam végzett rabbi. Az enyémhez hasonló, „kifutófiú" státuszban ott kezdett Domán István rabbi is, aki később főszerkesztő lett.

Mivel a beszélgetésünk során szóba került, hogy ötvenhatban sokan eltávoztak az országból, megkérdeztem a főrabbit róla, hogy neki vajon nem állt-e szándékában Nyugat-Európába, vagy Izraelbe költözni, mire Kardos Péter bólintott:

Dehogyisnem! A vágy megvolt bennem, de szerencsém volt, és itthon maradtam.

Egy pályázat révén egy évet tölthetett a jóléti Svédországban, de úgy elment a kedve tőle, hogy a kinti magyarok és svédek az akarata ellenére rögtön bevándorlóként kezelték, hogy dacból nemet mondott. Holott – maximalista lévén – kitűnően beszélt svédül.

Elvárták tőlem, hogy essek hasra a nyugati színvonaltól, s nem is képzelték, hogy a pályázati idő lejártával inkább hazajövök. Még szép, hogy hazajöttem. Ami pedig Izraelt illeti: amikor alijázni akartunk a feleségemmel, az egyik kibucban az ottani munkához öregnek ítéltek, holott még csak negyven éves voltam. Hazajöttünk, én pedig alig vártam, hogy tényleg megöregedjek végre. Így már elmondhatom magamról, hogy hiába is akarnék én már alijázni. Hiszen öreg vagyok hozzá!

Kardos Péter országszerte híres a kiváló stílusban megírt prédikációiról. Volt olyan eset, amikor egy prédikációjáért – amely a magyar kormány több tagjának jelenlétében hangzott el – olyan nyílt színi tapsot kapott, amilyet színházban hallani. Beszélgetésünk során akkor komolyodik el, amikor arról kérdezem, hogy rabbiként ki volt a példaképe.

Scheiber Sándornál nem született Magyarországon nagyobb rabbiegyéniség. Megkerülhetetlen alakja a magyar zsidó életnek és zsidó tudománynak. Nem az a fajta rabbi volt, aki a zsinagógában hatalmas pátosszal mondta a semmit. Ő az előre leírt beszédeit olvasta föl, de olyan írásokat ám, amelyekben minden egyes szónak, jelzőnek és ragnak helye volt. Csodálatos ember volt, és nagy tudós. Rabbiként olyan próbáltam lenni, mint ő, mert azt tanultam tőle, hogy a teátrális szónoklásnál többet ér a puszta beszéd. Főleg akkor, ha van mit mondani, és akad még, aki meghallgatja.

Szöveg és fotók: Kácsor Zsolt