04.19. 19:21, kimenete: 04.20. 20:30 
A jó szó is sokat jelent, de tudom, hogy egy beteg, idős embernek a legapróbb figyelmesség is számít – mondja a rabbijainkat bemutató interjúsorozatunkban Deutsch László, a budapesti Szeretetkórház zsinagógájának főrabbija.
Főrabbi úr milyen családi háttérrel rendelkezik?
Annak ellenére, hogy Budapesten élek hosszú ideje, eredendően Mádról, Tokaj-Hegyaljáról származom, vallásos ortodox családból jövök, és egy olyan zsidó közösségből, amely híres rabbikat adott a zsidóságnak. Mádon születtem 1953-ban, van két testvérem, s mind a hárman vallásos nevelést kaptunk. Jól emlékszem egy Drexler Béla nevű zsidó vándortanítóra, aki járta a vidéket, ment faluról falura, s mindenütt tanította a zsidógyerekeket.
S milyen volt az ottani vidéki zsidó élet az ötvenes években, a holokauszt után?
Sokan pusztultak el mártírként, de akik visszatértek, tartották a vallásos zsidó hagyományokat. Amikor 1947-ben apám hazatért a hadifogságból, elhatározta, hogy ortodox családot alapít, így hát vallásos életet láttam otthon, sokat tanultunk, én például előbb ismertem a héber betűket, mint a magyar ábécét. 1967-ben sajnos az apám váratlanul meghalt, ekkor kerültem föl Budapestre az Anna Frank Gimnáziumba.
Nem volt nehéz a váltás? Nem viselte meg, hogy egy faluból hirtelen a fővárosba csöppent?
Nem, mert a Délibáb utcai zsidó árvaházban helyeztek el, és én nagyon szerettem ott lakni. Nagyon megkedveltem a társaimat, egyszóval jó közösségre találtam. Máig emlékezetes számomra, hogy a Thököly úti zsinagógában tizenhat évesen jom kippurkor egész nap én voltam az előimádkozó. 1971-ben érettségiztem le, majd kitanultam a rádió- és televízió műszerész szakmát, s 1973-ban kerültem a Rabbiképzőbe.
Honnan jött az indíttatás, hogy elvégezze a Rabbiképzőt?
Scheiber Sándor professzor úr beszélt rá, hogy próbáljam meg, de nem volt nehéz dolga, hiszen fogékony voltam a tanulásra, s erre a hivatásra. Édesanyámat is megkérdeztem erről, aki azt mondta: ő lesz a legboldogabb ember, ha a fiából rabbi lesz. Hamar elkezdtem dolgozni, a professzor úr már az első évben megbízott szertartások végzésével, öt év tanulás után így érkezett el az 1980-as év, amikor rabbivá avattak.
Hová került a Rabbiképző elvégzése után?
Az első hónapokban kellemetlen meglepetésként ért, hogy úgynevezett ejtőernyős rabbinak használtak, vagyis küldtek ide-oda az országban Szolnoktól Sopronig, minden hétvégét más településen töltöttem. Reménykedtem benne, hogy mihamarabb kapok egy rabbiszéket, s így is történt, mert 1980 decemberében Pécsre kerültem Schweitzer főrabbi úr mellé, majd a helyére, ő ugyanis akkor jött föl Budapestre. Hanukakor mutatkoztam be a közösségnek, s nagyon szépen indult az ottani életem. Ha időközben édesanyám nem betegszik meg súlyosan, akkor talán az egész pályámat Pécsen töltöttem volna. Édesanyám betegségét az Egyesült Államokban kellett kezelni, emiatt én magam is Amerikába költöztem 1983-ban, ahol végül kilenc évet éltem, s megszereztem az amerikai állampolgárságot.
Rabbinikus tevékenységet folytatott az Egyesült Államokban is?
Nem, a sógorom ékszerüzemében dolgoztam New Jerseyben, és nagyon élveztem az ottani zsidó életet. Édesanyám halála után kitöltöttem a gyászévet, majd hazatértem Magyarországra. Igaz, az Egyesült Államoktól nem szakadtam el teljesen, minden évben visszajárok. A mai napig ott szoktam tölteni az éves szabadságomat. Hazatérve Magyarországra Debrecenből kaptam egy megkeresést azzal kapcsolatban, hogy ismernek engem, tudják, hogy vallásos vagyok, még ha neológ rabbi is, s szeretnék, ha odamennék rabbinak. Így kerültem 1992. szeptemberében Debrecenbe.
Hogy érezte ott magát, milyen volt a cívisváros zsidó élete?
Debrecen nagyon tetszett, s örültem neki, hogy adottak voltak a feltételek a vallásos életre: volt kóser pékség, kóser húsbolt, reggel-este imádkozás, mikve, szóval minden, ami a zsidó élethez szükséges. Mivel szeretek tanítani, örömmel töltött el az is, hogy talmud tórára több mint húsz gyerek járt. Két évet töltöttem ott, majd Újpestre kerültem az újpesti zsidó hitközségbe. Segítettem a szeretetotthonban élő idős zsidó emberek, és a szellemi fogyatékos gyerekek életét is. Szerveztem a vallásos életet: Újpesten sok-sok családot kerestem föl személyesen, s elértem, hogy minden héten megvolt a minyen, mindig meg tudtuk tartani az istentiszteleteket. Olyan szédereste nem volt, hogy ne lettünk volna legalább százan a terített asztaloknál. Otthonosan éreztem magam Újpesten, egy tanulmányban földolgoztam az újpesti zsidóság történetét, s a helyi zsidóság múltjáról, életéről is megjelent egy írásom abban a szép kiállítású kötetben, amelyet Újpest várossá nyilvánításának századik évfordulója alkalmából adtak ki 2007-ben. Hatékony volt Újpesten a munkám, szerettem az ottani zsidó közösséget, és ők is engem, a város vezetőivel pedig jó kapcsolatot létesítettem. Amikor kaptam egy felkérést, hogy legyek a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga rabbija, akkor nem tudtam nemet mondani. Holott semmi okom nem volt rá. Újpesti tevékenységem során kaptam meg a főrabbi címet, és a tizenhárom évi papi szolgálatom után az újpesti önkormányzattól az Újpestért címet is.
Jelenleg a Szeretetkórház zsinagógájának a főrabbija. Milyen speciális feladatok adódnak abból, hogy egy egészségügyi létesítményben végez rabbinikus tevékenységet?
Már akkor is gyakran jártam ide, amikor nem itt voltam rabbi, és soha nem jöttem üres kézzel, mert a jó szó is sokat jelent, de tudom, hogy egy beteg, idős embernek a legapróbb figyelmesség is számít. A kórház zsinagógájában megtartjuk az istentiszteleteket, megüljük az ünnepeinket, lesz szédereste is. Jól érzem itt magam! Hadd tegyem hozzá, hogy a rabbihivatás egyik lényeges pontja a betegek gyámolítása, s ennek a feladatnak minden erőmmel igyekszem megfelelni.
Tudomásom szerint rendszeres látogatója a Dohány utcai zsinagóga hétköznapi istentiszteleteinek, ahol segédrabbiként tevékenykedik.
Önkéntes alapon csinálom ezt évek óta, mivel a kórház zsinagógájában hétköznaponként nincs imádkozás. Ezért, ha tehetem, besegítek Fröhlich Róbert főrabbi úr áldásos munkájába.
Kácsor Zsolt
