Nagy elődeink: Lőw Immánuel (1854-1944)

Löw Immánuel, a híres szegedi főrabbi, Löw Lipót gyermeke 1854-ben született Szegeden, és 1944-ben halt meg Budapesten. A szegedi főrabbi, orientalista és a magyar művelődéstörténet kutatója kilencvenéves korában esett a soá áldozatául, tragikusan szimbolizálva a magyarországi zsidók történetének nyolc évtizedét, amely a magyarosodás és az emancipáció évtizedei után a holokausztba torkolltak. 

Löw Immánuel a szegedi piarista gimnáziumban tanult, felsőfokú vallási és egyetemi tanulmányait Berlinben végezte, ahol rabbivá is avatták. 1878-ban lett szegedi főrabbi. 1920-ban egy rágalmazó cikk következtében bebörtönözték, ekkor kezdte meg főműve megírását a Biblia nővényeiről. A nagy tekintélyű rabbi 1927-1939 között felsőházi képviselő volt a neológia képviselőjeként. 1944-ben, születésnapján még a szegedi sajtó köszöntötte, és alig fél évvel később, a szegedi gettóból Strasshofba deportálták volna az idős, súlyos tüdőgyulladásban szenvedő főrabbit. Budapesten kórházba került, ahol Scheiber Sándor látogatta. Scheiber megrázó szavakkal emlékezett vissza találkozásukra: „Amikor az Aréna úti zsinagóga gyűjtőtáborához értem, épp mentőautóba emelték a deportáló vagonból kimentett, összetört, vak tudóst. Egy üveg meleg levest nyújtottam be neki”. Alig néhány nappal később ebben a kórházban érte a halál kilencvenéves korában.

Kiváló nyelvérzékkel rendelkezett, a magyar, a német és a héber mellett többek között arámiul, törökül, szírül, arabul, perzsául, görögül, latinul, románul is tudott. Tudományos tevékenysége nemcsak a vallási és a bölcsészettudományokra – filológia, nyelvészet, irodalom, történelem – terjedt ki, de a botanikára is, sőt, a gyorsírást is megtanulta, és részt vett a zsinagóga épületének tervezésében is, többek között a Biblia növényeivel díszített kert megtervezésében. Több mint tíz éven keresztül írta főművét, a művelődéstörténeti és természettudományi szempontból is hatalmas teljesítménynek számító A zsidók növényvilága című művét, ami a Bibliában, a rabbinikus irodalomban való jártassága mellett régészeti, filológiai, irodalmi, néprajzi és biológiai ismereteinek is kiváló példája. Degen Árpád tisztelete jeléül Löw Immánuelről nevezett el egy búzafajtát (Centaurea Löwiii). A könyv születése összefonódik letartóztatásával, amire Móra Ferenc így emlékezett: „Csak a legfegyelmezettebb agy s a maga igazát ismerő erős lélek, a conscia mens recti képes arra, hogy a mezők liliomaival elhessegesse magától az utcáról beleselkedő gyűlölet komor árnyait s a rabság megállott mutatóujjú szabad szellemével olyan monumentumot emeljen magának, amelynek tövében rágalmazói egynapos penészek se lehetnének.” Pótolhatatlan veszteség, hogy Biblia ásványairól és állatvilágáról írt, befejezetlen munkájának kézirata 1944-ben megsemmisült, bár Scheiber Sándornak néhány előzetes tanulmányt sikerült később publikálnia.

Helytörténészi érdeklődésének eredménye a szegedi zsidóság történetének megírása. Vallási munkásságának további kiemelkedő teljesítményei az Énekek éneke magyar fordítása, nők számára írt imakönyve és Gesenius bibliai szótára több kiadásában, illetve magyar és nemzetközi szótárak összeállításában végzett munkája. Kiváló szónokként a magyar irodalom és történelem magas szintű ismeretét is hasznosította prédikációiban, Arany Jánosról, Deák Ferencről, II. Rákóczi Ferencről, Vörösmarty Mihályról tartott emlékbeszédeiben, és Rákóczi Ferencről tartott 1907-es beszédében pedig így fogalmazott: „A nemzet hű fiává nem a származás, nem a fajrokonság, hanem a rokon érzés, s a csatlakozó önfeláldozat avat. Nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése.”

Felhasznált források

Varga Papi László (2001) “A földkerekség legtudósabb rabbija”. Portrévázlat Löw Immánuelről, in: Szeged 2001. (13. évf.) 9. pp. 17-20. 
Varga Papi László (2003), Zsidó magyarok Szegeden. Bába Kiadó: Szeged