Magyar zsidó arcképcsarnok: Alexander Bernát, a magyar filozófiatörténet megalapítója

2017. November 17. / 12:48


Magyar zsidó arcképcsarnok: Alexander Bernát, a magyar filozófiatörténet megalapítója

Alexander Bernát (1850-1927) a magyar filozófiatörténet és esztétika tudományának egyik megalapítója 1850-ben Pesten született és 1927-ben hunyt el szintén a fővárosban. Gimnáziumi tanulmányait Pesten végezte, ahol összebarátkozott Bánóczi Józseffel. A barátság egy életen át tartó gyümölcsöző szakmai együttműködés alapjait is megvetette: később számos filozófiai munka kiadása, szerkesztése fűződik nevükhöz.


Az ifjú Alexander Bernátot szülei orvosnak szánták, egy darabig rabbi tanulmányokat is fontolgatott – ennek érdekében a héber nyelv elsajátításával is megpróbálkozott –, de végül felsőfokú tanulmányait a pesti bölcsészkaron kezdte meg, majd Bécsben, Berlinben, Göttingenben, Lipcsében, Párizsban és Londonban tanult. Bölcsészeti stúdiumai – irodalom, filozófia, művészetek – mellett természettudományos, orvosi és matematikai órákat is látogatott. Mentorával, a piarista Horváth Cyrillel folytatott levelezéséből kiderül, hogy éles elméjét és lényeglátását tanárai hamar felismerték. Ma ismert első művét alig húszévesen, 1870-ben publikálta. Filozófiából doktorált Lipcsében, 1876-ban, Kant filozófiai munkásságából. Hazatérve a Markó utcai főreáliskola tanára lett, és 1878-ban a pesti tudományegyetem filozófia magántanárává nevezték ki, majd 1904-ben a filozófiatörténet professzorává, ezt az állást 1919-ig töltötte be.

Az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek már hosszú évek óta tagja volt, amikor ötödszöri ajánlásra, 1892-ben beválasztották az MTA levelező tagjai közé. Ugyanettől az évtől a Színiakadémián is tanított, és 1911-ben mások mellett a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának munkájában is részt vett. A Magyar Filozófiai Társaság 1915-ben elnökének, a Kisfaludy Társaság 1899-ben tagjának választotta. Az utóbbi 1907-ben Alexander kezdeményezésére újra létrehozta a Shakespeare-bizottságot, amely vezetése alatt nemzetközi hírnévre tett szert. Az 1904-es, Genfben rendezett és az 1908-as heidelbergi filozófiai világkongresszusokon nagy sikert aratott, hatvanadik születésnapját Európa-szerte ismert filozófusként ünnepelte, és tanítványai több mint félezer oldal terjedelmű tanulmánykötettel tisztelegtek tanítójuk előtt. Óráit ekkor már rendszerint százak hallgatták. Az első világháborúban résztvevője volt az úgynevezett háborús előadásoknak. A Tanácsköztársaság alatt katedráját ugyan megtarthatta, de publicisztikai tevékenysége a minimálisra csökkent, és majdnem teljes egészében színházi és kulturális írásokra korlátozódott, a Pester Lloyd hasábjain. Politikailag megbízhatatlannak tartották, ennek következtében, útlevelet sem kapott, amire felesége külföldi gyógykezelése miatt lett volna szükség. Csak a Tanácsköztársaság bukása után, 1919 augusztusában utazhattak Ausztriába majd Svájcba, hogy felesége megfelelő orvosi kezelésben részesülhessen. Távollétében a Kisfaludy–Társaság (Beöthy Zsolt elnök védőbeszéde ellenére, egy napon Móricz Zsigmonddal) megfosztotta tagságától és az MTA is kizárta soraiból, arra hivatkozva, hogy szimpatizált a kommünnel. Ezt követően az egyetem és a Magyar Filozófia Társaság is vizsgálatot kezdett ellene. Az utóbbi szervezetben a kizárást elkerülendő lemondott elnöki tisztségéről. Az egyetem 1920-ban nyugdíját is megvonta, de tanítványainak később sikerült elérniük, hogy azt visszakapja. 1923-ban tért haza Magyarországra, és az írásnak szentelve napjait, haláláig visszavonultan élt.

Munkássága tudósként, színházi teoretikusként és újságíróként is kiemelkedő. Színikritikusként és publicistaként többek között a Pester Lyold, a Vasárnapi Újság, a Reform és huszonnégy éven át a Budapesti Hírlap kritikusa, tárcaírója volt. Tudósként egyebek között az Athaneum és a Filozófiai Írók Tárának szerkesztője volt. Az utóbbi könyvsorozat 29 kötetben jelentette meg a filozófiatörténet klasszikusait az antikvitástól a modern filozófiatörténet nagyjaiig, közöttük Bergsonig. Legfontosabb munkái a Kant filozófiáját elemző monográfiája (1881) és A XIX. század pesszimizmusa. Schopenhauer és Hartmann (1884) című munkái mellett a Nemzeti szellem a philosophiában (1893), Shakespeare nagy tragédiáinak lélektani elemzése (1907), Shakespeare Hamletje (1902), Magyar Filozófia (1915) és Madách Imre (1923) című tanulmányai. Zsidósága miatt több támadás érte, de hitét soha nem adta fel, és ha ritkán is, de publikált a Múlt és Jövő hasábjain és az IMIT-ben is. Diderot és Kant munkássága mellett egy életen át kutatta Spinoza filozófiáját, amelynek zsidó vonásairól 1924-ben írt könyvet. Noha önálló filozófiai rendszert nem teremtett, jelentős filozófiai szintéziseket hozott létre, valamint elévülhetetlen érdemei vannak a magyar filozófia tudományának megteremtésében.

Peremiczky Szilvia

Felhasznált források:

Gábor Éva (1986), Alexander Bernát. Akadémia: Budapest
Schweitzer Gábor: Alexander Bernát, in: http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Alexander_Bernat
Sebestyén Károly (1934), Alexander Bernát. in: Izraelita Magyar Irodalmi Társaság Évkönyve, pp. 59–96
Turbucz Péter: Alexander Bernát igazolási ügyei, in: Élet és Irodalom, 2017. április 28.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek