Salamon Pál: Nem tanultunk meg együtt élni a halandóság tudatával

A 90 éves Salamon Pál világszerte népszerű könyvek írója, sokat látott, sokat megélt szerző, aki akkor lépett ki a pártból, amikor szinte senki más sem, aki megjárta Izraelt és visszajött, akinek édesapja felszabadulása után, 1945-ben audiencián vett részt a svéd királynál és most arról ír, miért nem tud az ember együttműködni a Teremtővel. Nála jártunk az újlipótvárosi „Brazíliában”. 

– Ragaszkodott hozzá, hogy a vírusveszély ellenére, annak ellenére, hogy ön már 90 éves, személyesen szeretne válaszolni nekünk, mert mutatni kíván valamit. 

– Igen, a kert, amelyben ülünk éppen, Újlipótváros egyik első utcájában, ez a belső kert az, ahol most is lehet beszélgetni, a betondzsungelben elrejtve, a homlokzatról nem is sejthetően, én úgy hívom, hogy Brazília, Brazília a Katona József utcában. Itt levegőzöm, pihenek, beszélgetek a szomszéd kislánnyal, itt élek, ha tehetem, a lakásajtótól lefelé néhány méterre, Brazíliában. Szegény Editkém, Salamon Edit, a párom, aki nemrég halt meg, aki mindig velem van, csak nincs mellettem, ide integetett le nekem minden nap, nehéz most már nem látni őt ott fenn. Ő volt a szociális munkások képzésének a megalapítója a Zsidó Egyetemen, önöknek nem kell elmondanom, milyen nagyszerű asszony volt.

– Arról, mi történt Önnel a holokauszt idején, kamaszgyerekként, sokat írt. De mi volt azelőtt? Honnan jött, hogy telt az első másfél évtized?

– Én apám fia vagyok, ami a természetemet illeti, ő volt a legkitűnőbb ember, akit hosszú életem során megismerhettem, vele később sem ért fel senki. Ő sohasem tanított engem abban az értelemben, hogy bármikor is felemelt mutatóujjal magyarázott nekem valamit, tudta, hogy figyelek rá, egy húron pendülünk, azzal tanított, ahogyan élt, és ez gyakran mentette meg az életem. Erre mondanék egy példát. Az Erzsébet körúton sétáltam a megszállás utáni hónapokban, 1944-ben, egy nyilas karszalagos, ismétlőfegyvert viselő ember utánam üvöltött, állj meg. Éreztem, apám, úgymond, megtanította valahogy, az életszemléletével, hogy nem futni kell, nem szabad megpróbálni elszaladni, bármi történhet és a lövedék gyorsabb nálam, pedig különben gyors voltam, bokszolni tanultam Adler Zsigmonddal, mint Papp Laci. De nem ezt kellett csinálni. Ellenkezőleg, megfordultam és éppen felé kezdtem szaladni.
– Jó napot, kívánok, elnézést kérek, kérdezhetek valamit?
– Mondjad.
– Nem zavarok, bácsi kérem?
– Mondd már!
– Szóval ne haragudjon, csak…
– Mit akarsz, mondd már végre!
– Szóval, hogy legyen olyan kedves megmondani, merre van a Pál utca?
Útbaigazított, közel volt. Úgy fogalmazott, ha a megfelelő irányban lefordulok, egyenesen nekimegyek a Pál utcának és így, hogy a nyilas megfeledkezett róla, hogy mit is akart velem tulajdonképpen, hogy meglepetésében elfelejtette, hogy igazából le akart lőni, a megfelelő irányban lefordultam és egyenesen nekimentem az életnek. Még most is megyek, 75 évvel később. Apám kereskedősegéd volt egy festék- és tűzifa-üzletben, anyám háztartásbeli volt az Elemér utcai lakásunkban. Apám dolgozott Párizsban, a második világháború végén beszélt a svéd királlyal franciául a Svédországban lábra állított, ott ápolt magyar deportáltak, ő maga is az volt, hazaszállításáról, ezt meg is írtam a Sorel-ház című művemben Akkoriban sokat bírálták a svédeket a náciknak tett engedményeik miatt, volt miről beszélgetniük ebben a valószínűtlen jelenetben. Mindenesetre fogadta apámat a svéd király, derék dolog, biztos sokat tanult belőle. 

– Később, amikor el kellett hagynia Magyarországot, ki is vitette innen a szüleit, halálukig együtt volt velük.

– Igen, mindez összefügg azzal, hogyan kerültem Izraelbe, és hogyan lettem azzá az íróvá, akivé lettem. Tel-Avivban éltünk együtt aztán a legtöbbet, szerettem volna ott lakást venni, de közelítőleg sem volt soha annyi pénzem. Azért kellett odamennem, mert egy kovács barátom annakidején nem jegyzett békekölcsönt, így kezdődött, és emiatt csúnyán megszégyenítették, táblát tettek a nyakába, amelyen az állt, hogy én, Belicki József, nem jegyeztem békekölcsönt. Engem ez mélységesen felháborított, sőt megrendített, a Motor nevű üzemi újságban megírtam, hogy az önkéntes békekölcsön nem önkéntes, ha azokat, akik nem hajlandóak részt venni benne, nyilvánosan megalázzák, pellengérre állítsák, azt írtam, erre nincs szavam. Újságíró voltam, később dolgoztam a Népszabadságnál, onnan is eljöttem és 1970-ben ki is léptem a pártból. Amikor kiléptem, a párttitkár feloszlatta a gyűlést, aznap még sokan elhűlve kérdezték, mit műveltem, akkortájt nem volt szokás és nem is volt ajánlatos a pártból kilépni. Makk Károly is azt mondta, jó barátok voltunk, hogy Pali, te nem vagy normális, Neked két gyereked van, erre csak hallgattam. Naivitásnak tűnik, de nem akartam botrányt kelteni a kilépésemmel, csak kiléptem, mert nem értettem egyet. Pár évvel később el is mentem innen, akkor kerültem Izraelbe, először fizikai munkát végezni, aztán később már jobb munkáim is akadtak, csináltunk egy filmet például az EL-AL-nak, nehéz erről beszélni, a múltról, annyi mindenki meghalt, bár számomra apám, anyám, a volt szerelmeim mind jelen vannak, csak éppen nem közvetlenül megszólíthatóan, nincsenek itt, nincsenek mellettem, ahogy mondtam. Ezt a filmet Fehér Gyurival, Fehér György filmrendezővel csináltuk, ő is régen halott, kiváló, nagyon tehetséges ember volt, nagyon szerettem, még az utolsó években is naponta együtt dolgoztunk. 

– Ha egy teljes, lezárt életút, életművet hátrahagyva ment volna el, könnyebb lenne? Mit lehet kezdeni a szeretteink folyamatos elvesztésével?

– Az emberi sorsok érdekelnek, hogy mi miért történik velünk, mert nem értem, a mostani könyvemben is ez foglalkoztat, az a címe, hogy Baj van, urunk, nagy baj. Az a baj szerintem, hogy az ember nem tud együttműködni a Teremtővel. Azért nem, mert nem képes nyugodt, derűs lélekkel elviselni, hogy halandó. Nem tanultunk meg együttélni a halandóság tudatával. Az ember mindent kitalál, hogy ez elől elmeneküljön, felülkerekedni a másikon, uralni, legyőzni, hogy ne kelljen szembesülnie saját végességével, azzal, hogy a halált nem győzheti le. Ha továbbra is képtelen lesz tudomásul venni a helyzetét, távoznia kell a földről. De nem akarom megtagadni tőlünk az együttérzést. Élni csodálatos, meg is szokjuk valahogy egy idő után, nehéz abbahagyni, az ember alig alkalmas, alig képes arra, hogy elviselje a saját sorsát. Az emberi sorssal egy baj van, hogy embertelen, ezt mondja a készülő könyvben az egyik szereplő. Mindig is ez, az emberi sors érdekelt, a Sorel-házban, a Sorsolvasóban, a Menyegzőben is, az összes munkámban. Sokan kérdezték, honnan ezek a nagy szavak, én talán közvetlen kapcsolatban állok az Istennel? Azt válaszoltam, hogy igen, szíves utólagos engedelmeddel, kapcsolatban vagyok vele, napi kapcsolatban. A teremtményein keresztül. Ettől még az imáknak, az áhitatnak, a templomi, zsinagógai csendnek is van helye, van, aki így tudja megszólítani Őt. A Sorel Ház végén van szó arról, hogy a második világháború végétől fogva más történelmi korszakban élünk. Addig jobbára államok harcoltak egymás ellen, akkortól fogva az emberiség immár önmaga ellen kezdett háborúba, önmaga ellen fordult. Innen indul és ezért íródik éppen a Baj van, uram, nagy baj. Az ember bűntelenül születik egy megérdemeletlenül nehéz világba, de mégis, van teremtés, ahová megérkezik. Ez, a teremtés műve teszi őt Örökkévalóvá, Istenné és nekünk is ezt kell tenni, teremteni valamit, ami még nem volt, valami addig, előttünk még nem létezőt létezővé varázsolni a világban.

– Hogyan telnek most a napjai?

– Lakik ebben a házban egy Juli nevű kislány, említettem már, hogy vele beszélgetek néha, a kertben játszik a kis házában, amikor látom, azt takarítja, rendezgeti, körülbelül 4-5 éves. Viccelődünk, értjük egymást, meg szoktam kérdezni, járt-e már a nyugdíjintézetben. Igen, félek a haláltól, mint mindenki, de nem hagyom, hogy megfélemlítsen. A halál van, adottság, de én igyekszem nem vele, hanem a szüntelen keletkezéssel, az alkotás örömével, a teremtéssel foglalkozni. Ez éltet 75 évvel azután, hogy kis híján meghaltam 1944-45-ben, ez éltet, ez a munkám.