Megnyitott a zsinagóga, ott a helyünk

Csaknem három hónap telt el azóta, hogy nem találkozhattunk személyesen a zsinagógáinkban. A heti szombatfogadásra az újbudai Bét Sálom zsinagóga is megnyitott, és természetesen: ott volt a helyünk. Olyan volt ez a találkozás, mint egy hatalmas és szabad, örömteli levegővétel egy hosszú, levegőtlen alagútból kiszakadva.

A Radnóti Zoltán főrabbi és Horváth József elnök által vezetett újbudai közösség – igaz, korlátozott számban és szigorú biztonsági óvintézkedések mellett –, de ezen a héten pénteken végre ismét együtt lehetett. Habár múlt héten már volt egy mázkir, amelyen összegyűltek a hívek a zsinagóga udvarán, mintegy két tucatnyian, ám az igazi, várva várt nagy nyitás időpontja most érkezett el. Mindannyian maszkban, de a maszk alatt: mosolyban, izgalommal és kíváncsisággal, akárha először járnánk zsinagógában.

Bizonyos értelemben valóban az első alkalom volt, hiszen a több hónapos, kényszerű szünet alaposan próbára tette a vallásgyakorlás megszokott módozatait. Most értékelődött föl igazán Radnóti rabbi régi mondása, miszerint egyedül nem lehet zsidónak lenni, a zsidóság megéléséhez, azaz belső kiteljesédéséhez közösség kell, és együtt kell lennünk ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk egyenként. Látni és hallani a másikat, amikor a másik számára mi is láthatók és hallhatók vagyunk.

Radnóti Zoltán főrabbi

Igaz, még minden új, nem olyan, mint rég. A bejáratnál kötelező kézfertőtlenítés, maszkfelvétel, igény esetén védőkesztyű, a mezüze és a Tóra megérintése pedig nem ajánlott járványügyi szempontok miatt. A kézfogás is elmarad, az öklözés és a könyökboksz váltja fel. És jöttek sorban a rég nem látott barátok és barátnék, régi ismerősök és új ZOOM-arcok. Természetesen itt van Heisler András, a Mazsihisz elnöke is, a Bét Sálom közösség tagja, a hétköznapi istentiszteletek aktív résztvevője. 

A szertartást a szokásostól eltérően péntek este nem a fönti imateremben, hanem az alagsori étkezőben kell tartani, itt hangzik el a rabbi járvány utáni első dróséja is, amit Radnóti Zoltán természetesen az együttlétre hegyez ki. Azt a kérdést járja körül, hogy kohanita áldás közben végül is kitől kapjuk az áldást? Az Örökkévalótól vagy a kohéntól? Vagy a kohén voltaképpen egy – nevezzük így – „transzformátor” volna, akinek a személyén keresztül megnyilvánul a fensőbb hatalom? Akármit gondolunk erről, az az egy bizonyos: az áldáshoz személyesen jelen kell lenni. Együtt kell lenni. Ennek a napnak – mondja a rabbi – ez az üzenete: csak közösségben lehet élni. „Lekopogjuk” a szavait, és milyen boldogan! Végre egy tanítás, amit nem interneten hallgatunk!

Másnap, szombaton délelőtt már a fönti imateremben vagyunk, az óvintézkedések és az érzések pedig: ugyanazok. Az igaz, hogy a Tórát (még) nem érinthetjük meg, de legalább láthatjuk. Többen azt kérdezgetik, hogy mikor áll vissza a „normál” rend, és a kérdések hallatán az vágódik az ember eszébe, hogy megtanultuk a karantén alatt: minden időleges, a „normál” rend pedig nem létezik, időről időre változik, felborul, átrendeződik. De a folyamatos változásban van mégis valamiféle állandóság, és ezt a zsidó közösség belső szellemisége tartja fönn. Köszönet a karanténnak, hogy leckét adott belőle.

(Címlapkép: istentisztelet a Bét Sálom zsinagógában, még a járvány előtt.
A videó: Kökényesi Gábor munkája.)