Doktor Moll elsétált a Klauzál térre, hogy növelje egy fővel a gettó föllállításának 75. évfordulójára rendezett megemlékezés résztvevőinek számát, és küldetését teljesítette, soha ilyen könnyű feladatot, pontosabban szólva soha ilyen nehezet, mert a Klauzál téren a nevével ellentétben nincsen tér, nincsen levegő, nincsen fény,
eltorlaszolják a tér és a fény útját a halottak, az ott meggyilkolt gyerekek sikolyait visszhangozzák körben a falak, és ez már így is marad, míg egyetlen zsidó él a Földön, ez volna
minden emlékezés tétje,
képzeljük csak el, hogy mi vagyunk az egyetlenek, mi vagyunk azok, akiknek számot kell adniuk arról, hogy mit tudnak, mit tanultak, mire emlékeznek, mit őriznek meg, vannak efféle fantazmagóriák, vannak filmek, amelyekben elrabolnak
egy embert
a földönkívüliek, gondoljuk csak el, micsoda felelősség volna az, ha be kellene számolni a földönkívülieknek nemhogy az elmúlt háromezer-ötszáz évről, hanem csak az elmúlt nyolcvanról, rajtunk múlna
egyedül, hogy
miképpen szereznek az emberiségről a földönkívüliek benyomást, egyetlen benyomást, ami csak rajtunk áll, rajtunk múlik, ebben a fantazmagóriában mi vagyunk azok egyedül, akik a történelmet írják,
felelősségteljes feladat,
doktor Moll félne ennek megfelelni, de ahogy állt ott a Klauzál téren, és Kardos főrabbi szívszaggató imáját hallgatta, váratlanul kitágult körülötte a tér, levegő áramlott be a térre felülről, és világosság gyulladt, de
csak az ima
röpke idejére, Kardos főrabbi hangjára, amelyet visszhangoztak körben a falak, zengett az ima, és ez már így is marad, emlékezzünk.