„Gyűljetek össze, hadd adjam tudtokra, mi ér benneteket az idők végén”

– Mi az áldás, és mi annak történelmi és szentírási háttere? Erre a kérdésre keres választ írásában Szerdócz Ervin rabbi az aktuális tórai hetiszakasz, a Vájhi kapcsán.

Mózes I. könyvének utolsó, „zárt” hetiszakaszában Jákob Ősapának szeme és szíve „bezárult”. „Megáldotta őket, mindegyiket az őt megillető áldásával áldotta meg” (I.M. 49/28.). Ávráhám Ibn Ezra (1092-1167) szerint a „megáldotta őket” (I.M. 49/28) jelentése az, hogy Jákob „áldása” prófécia a jövőre nézve.

Az áldás önmagában pozitív kívánsági formula. A bibliai korban az áldáshoz (mellesleg az átokhoz is) az érintettnek jelen kellett lennie, nevének el kellett hangzani. Az áldást mondónak koncentráltan rá kellett szegeznie tekintetét az érintettre, hogy az áldásnak foganatja legyen. 

Jákob áldásának a szövege – a zsidó történelem hellenisztikus és római korában – a zsidó örökösödési szövegek elfogadott formulája volt. Töredékekben előfordultak a qumráni tekercsek, a kairói geniza héber és arámi nyelvű szövegei között.

Felvetődik a kérdés, hogy a jelen tórai szövegben hogyan kell értelmezni Jákob áldását. Jákob ősapa prófétai képességének tudatában várta a véget. Szeretné, ha a halálát követően szellemisége folytatódna fiaiban. Ebben a kontextusban kérdésessé vált, hogy ki viselje az elsőszülöttség privilégiumát! Jákob elorozta a testvérét, Ézsaut megillető elsőszülöttségi jogot. Mi lehetett az indítéka? 

Felismerte önmagában a zsidó szellemiség képviselőjét, szemben a testvére, Ézsau által képviselt erővel és hatalommal.

Jákob, és vele együtt az zsidó nép alapelve: „Nem hadsereggel és nem hatalommal, hanem szellememmel!” (Zeh.4/6) A másik alapelv: egy zsidó – főleg akkor, ha vezető szerepet tölt be – legyen adakozó, és nem lehet megosztó, kegyetlen és erkölcstelen.

Ruben, Lea fia, elveszítette elsőszülötti jogát. Erkölcstelen volt, hiszen „…hált Bilhával, atyjának ágyasával…” (I.M.35/22)

Simont és Lévi, a következő két rangidős örökös pedig kegyetlen volt! Bosszút álltak húguk, Dina meggyalázása miatt Sekem város lakosain. (I.M.34/25) Így a negyediknek született Judára (Jehuda) szállt apjáról az elsőszülöttségi jog. Tőle származik a ma élő zsidóság többsége. Nevéből származik az általunk használt „zsidó" szó is. 

Mi volt Jehuda érdeme, hogy ő képviselhette Izrael örökségét? Megértő, alkalmazkodó és adakozó volt! A tórai szövegben olvasható: „Ekkor eléje lépett Jehuda…” (I.M. 44/18), magára vállalta testvérei képviseletét. Majd később: „…téged dicsőítenek testvéreid!” (I.M.49/8) Rá vonatkozik a talmudi megjegyzés: „Láttam már zsidót (Jehuda-Jehudi), akit elnyomnak. De még nem láttam zsidó elnyomót!” (Yoma 22b)

Jákob szólította fiait: „Gyűljetek össze, hadd adjam tudtokra, mi ér benneteket az idők végén.” ( I.M. 49/1.) Halála előtt az Ősapát az foglalkoztatta, hogy a földi létből való távozása után leszármazottjai kitartanak-e Egy Isten hitük mellett? Megkérdezte fiait: követni fogjátok apátok hitét? Megőrzitek nyelvünket és hagyományainkat? Az egyetlen Istent tisztelitek majd, és nem borultok le az idegen bálványok előtt?

Midrás Rábbá szerint a fiúk, Jehuda intésére, egyöntetűen válaszolták apjuknak az ősi ima szavaival: „Halld Izrael apánk! Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlenegy!"

***

Életének utolsó három évében a stretyini Jehuda rabbi súlyos betegségben szenvedett, amely egész testét borító rettenetesen fájdalmas kelésekben nyilvánult meg. Az orvosok azt mondták, hogy a rabbin kívül még nem találkoztak ilyen emberi erővel, aki ekkora fájdalmat képes lett volna elviselni. Amikor az orvosok véleményét hívei elmondták a rabbinak, az így válaszolt:

– Fiatalkoromban, ha felkeresett egy beteg, teljes lelkemmel képes voltam imádkozni, hogy szenvedéseitől megszabaduljon. Később fogyni kezdett az imám ereje, már nem voltam képes, hogy magamra vegyem mások szenvedését. Most is ezt a szenvedést cipelem!