Az előírások létrája és a szenvedély kegyelme: miért haltak meg a fiúk? – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma délután 17 óra 45 perckor köszönt be, a királynő holnap délután 18 óra 50 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a Smini (Mózes 3. 9:1–11:47.) hetiszakaszt olvassuk Mózes harmadik könyvéből.

A Szombat nem a kifelé, hanem a befelé figyelés ideje, több mint 24 órán keresztül, egy napnál kicsit hosszabb ideig, hogy „kerítést építsünk a Tórának”, megóvjuk, hogy a szombat szelleme minél tovább maradjon velünk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk.

Áron fiai meghalnak áldozatuk bemutatása közben és az ő esetük kapcsán halljuk azt mégis, hogy a hozzám közelállók révén szentelődöm meg. Hogy lehet szent az, ami ennyire veszélyes és pusztító? Szentek voltak a fiúk, vagy elrontottak valamit? Mi a szerepe a vallásban a szenvedélynek?

Áron és fiai életük magaslati pontján járnak most, áldozatot mutatnak be papokként, a zsidó nép és az Örökkévaló kapcsolattartóiként Istennek. A fiúk, a papság örökösei elragadtatásukban túlteljesítik, amivel megbízták őket, idegen tüzet visznek az Örökkévaló elé, amilyet nem kért tőlük és szörnyethalnak. Isten, mint mondja, mégis valamiképpen szentnek találhatja elragadtatásukat. Mi történt, hogyan érthető meg a Tóra egyik legfájdalmasabb tragédiája?

Az áldozati liturgiának, mint ma az imádkozásnak, mint minden vallási rítusnak, szabott rendje van, a zsidóknál különösen. Néha borzasztó nehézkesnek és formálisnak tűnik az egész, hosszú héber és arámi nyelvű, kissé mechanikusan dicsőítő, rutinosan ledarálandó szövegtengernek. Semmi spontán, semmi eleven, semmi elragadtatott nem látszik benne lenni alkalomadtán. És ez valódi veszély és alighanem Nádáb és Ávihu, Áron fiai érezték meg először, a zsidó rituális előírások követésének első pillanataiban. Valami sajátot, elevent, igazit szerettek volna belevinni, megüzenni a Végtelennek, hogy valóban egyek vele.

Aki érezte már, hogy valami nagyobb áramlás része, hogy történik valami körülötte, ami magával ragadja, hogy ott van vele, benne, körülötte az Isten, hogy minden egy és ő ennek az egységnek a lélegző része, érezte a nyugalom mellett a saját kicsisége tapasztalatát is. Azt, hogy ő véges és egyetlen, a Végtelen pedig végtelen. Erre az érzésre fel kell készülnünk, tréningeznünk kell és az ima, a rituálé, a formula előkészület és tréning. Istenrutin. Hogy amikor megtörténik a találkozás, mindig váratlanul, megállhassunk előtte. A rutin azt jelenti, hogy nem is mi csináljuk a dolgokat, hanem a dolgok menete irányít minket. Kikapcsolunk és hagyjuk lenni a világot bennünk és körülöttünk. Ebben is segít az ima, ha nem biztonságosan elkerülni, hanem előkészíteni akarja a találkozást, lehetővé tenni. A fiúknak igazuk volt, ha az ima és áldozat tiszta megszokás, akkor időpocsékolás csak. Ha a szenvedélynek a Végtelent kereső, idegen tüze nem lobog benne, régi mondatok kihűlt szenvedélyeinek hamuját tologatja csak. De a szenvedély az alázat és az önfegyelem, a várakozás türelme nélkül követelőzés csak, az Isten feletti uralkodás kísérlete. Buddha hosszú hónapokon át meditált híres fája alatt, amíg megvilágosodott. A türelem a szentség létrája a végtelenhez. Mert ezalatt a belső béke csendben megterem bennünk. És a béke, sálom a hagyomány szerint kapcsolódik a sálem, teljes szóhoz. A béke a teljesség, a Végtelen. Ő maga. Legyen béke. 

Békés szombatot kívánunk!