Kedves olvasóink,
hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 20 óra 25 perckor köszönt be, a
királynő holnap este 21 óra 44 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt
honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten
a Kórách (Mózes 4. 16:1-18:32.) hetiszakaszt olvassuk Mózes negyedik könyvéből.
Az Atyák
tanításai, a Misna rabbinikus összegyűjtő, élni tanító traktátusa szerint
vannak áldott, az Örökkévaló kedvéért zajló viták is, az egyet nem értés kincs,
ha jól csinálják.
A mostani
hetiszakasz főszereplője Kórách, aki fellázad Mózes vezetése ellen,
megkérdőjelezi a hatalmát. Róla – noha más helyen kap némi elismerést is – a jó
életről szóló misnai traktátus, az Atyák vagy Bölcsek tanításai azt jegyzi meg,
hogy a kártékony konfliktusok mintapéldája volt az általa kirobbantott
konfliktus. Hatalmi huzakodás volt pusztán. Ezzel szemben állnak azok a viták,
amelyek nem azt keresik, kinek van igaza és milyen jutalmat érdemel érte, hanem
azt, hogy mi az igazság.
Elsősorban a
klasszikus liberális érvről van szó tulajdonképpen, hogy a viták, a lehetséges
ellenérvek számbavétele közelebb visz minket az igazsághoz, a dolgok minél jobb
megértéséhez. De tudjuk jól, hogy korántsem minden megfontolás visz előre, hogy
nem mindig mondunk olyasmit, ami ténylegesen új belátásokhoz vezetne, akár az
elfogadása révén, akár azáltal, hogy meg kellene cáfolnunk és úgy jönnénk rá
valamire. Igazság szerint viszonylag kevésszer mondunk ilyeneket, a legtöbb
vita nem vezet el igazán új belátásokhoz. Inkább azért van rá szükségünk, hogy
azt tanuljuk meg, hogy a megszolgált tekintély is megkérdőjelezhető, hogy csak
az a tekintély lehet megszolgált, amelyet szabad megkérdőjelezni. Hogy
begyakoroljuk a szabadságot és az egymás iránti figyelmet. Csak abban a
közösségben lehetünk igazán otthon, ahol nem kell tartanunk sem attól, ha
igazunk van, sem attól, hogy kiderülhet, ha nincs igazunk. Az egyikért nem jár
megtorlás, a másikért megszégyenítés. Ahol alkalomadtán nyíltan merhetünk
butának lenni is, amik mindannyian vagyunk alkalomadtán, nem lesz gond. Fel
lehet tenni a buta kérdéseket, egyrészt, hogy jól érezzük magunkat, másrészt
azért, mert csak így lehet garantálni, hogy az okosak is elhangozhatnak majd.
És a veszekedős közösségek bizonyíthatják, hogy a kötődések erősebbek bennük a
mindig törékeny egyetértésnél, bármiféle érdek vagy akár értékközösségnél, hogy
nem csak az szerethető, ami, aki olyan, mint én. Ha képesek vagyunk úgy
vitatkozni, hogy a másik álláspontot nem fenyegetésként, az identitásunk
kétségbevonásaként tapasztaljuk meg. Ha nem élet-halál kérdése, hogy nekem
legyen igazam, nem magamat, hanem a vita tárgyát tudom komolyan venni. Fontos,
hogy legyenek olyan helyeink, ahol az ellentmondást nem érezzük fenyegetőnek:
tényleges közösségek.
Úgy, ahogyan a két
nagy, korai bölcs, Hillél és Sámmáj vitatkoztak az Isten kedvéért, ők a pozitív
példák a Bölcsek Tanításaiban, vagy ahogy Rabbi Johánán gyászolta a Talmud egy
másik helyén halott barátját, Rés Lakist, mert nem tudott senkivel többé igazán
érdemben vitatkozni.
A zsidók hangos,
szélesen gesztikuláló, veszekedős népségként tartatnak számon és ez, ha kicsit
fárasztó is, sokkal inkább előny, mint hátrány. A valódi szeretetközösségek nem
azok, amelyekben nincsenek konfliktusok, ilyenek nincsenek, vagy ahonnan megpróbáljuk
kizárni őket, ez érthető igény, de túl nagy árat kell fizetni érte, hogy
megpróbáljuk, az igazi szeretetközösség az, amelyben a konfliktusokat végig
lehet vinni anélkül, hogy bárkire nézve fenyegetővé váljanak.
Maradjanak velünk
az Ég kedvéért zajló veszekedések.
Békés ünnepet
kívánunk!
Vári György írása