Kedves olvasóink,
hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 17 óra 25 perckor köszönt be, a
királynő holnap este 18 óra 28 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt
honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a Vájérá
(Mózes 1.18–22.) hetiszakaszt olvassuk Mózes első könyvéből. Minden kedves
olvasónknak békés szombatot kívánunk!
Isten nem mondja a
híres szövegrészben sehol Ábrahámnak, hogy gyilkolja meg a fiát. Azt kéri,
hozzon áldozatot és engedje el Hozzá, vagyis ahhoz, ami isteni Izsákban. Az
áldozat a birtoklás, az egó, a kontroll elengedése.
Az állatáldozat
szertartása, amelynek révén a két jeruzsálemi Szentély időszakában keresték
őseink Isten közelségét, ma meglehetősen barbár szokásnak tűnik számunkra.
Pedig, ha nem is maga a szertartás, de az az elgondolás, hogy a Végtelenhez
áldozatbemutatás révén kapcsolódhatunk, mély és fontos. Valamit el kell
engedni, ami a miénk, lemondani a birtoklásról, a tulajdonról, a kontrollról
azért, hogy az, amit elengedünk, magasabbra érjen és a nyomában mi is, az egó
ballasztjától valamelyest megszabadulva. Az áldozat héber szava (korbán) a
közelségre utal, a véges és a végtelen remélt közelségére.
Amikor az
Örökkévaló utoljára megszólítja Ábrahámot, azt kéri Tőle, „hogy vedd a fiad, a
Te egyetlenedet, akit szeretsz, és menj el Mória földjére és vidd magaddal Őt
égőáldozatként a magaslatok egyikére, amelyet kijelölök számodra”. Van, aki már
a hagyományos írásmagyarázók közül is úgy érti ezt a mondatot, hogy engedd el
és emeld fel Izsákot Hozzám, vagyis saját istenképmásiságához, önmagához”.
Eljött az idő, hozd meg minden apa, minden szülő végső áldozatát, a
megszabadítását és felemelését annak, akihez jobban kötődsz, jobban ragaszkodsz
az életednél, a Te rég várt, nagyon későn érkezett Egyetlenedét, akit szeretsz.
Így javasolta
olvasni a szöveget az áldott emlékű Jonathan Sacks rabbi, akinek nemrég volt az
első Yahrzetje, halálozási évfordulója. „Amit Isten Ábrahámtól kért, nem
gyermekáldozat volt, valami egészen más. Azt akarta, hogy tagadja meg, utasítsa
el az apának az antik társadalmakban természetes tulajdonjogát a fia felett.
Hogy állítsa fel a zsidó jog abszolút elveként a szabályt: a gyermek nem a
szülő tulajdona”, hanem minden ember Istené, életének lényege és esélye a Tőle
kapott szabadság.
Az ősanyák hosszan
nem estek teherbe és csak az Örökkévaló beavatkozása tette lehetővé Izsák,
Jákob, József megszületését. Így tanította meg Sára, Rebeka, Ráhel (és férjeik)
minden gyermekének a Seregek Istene, hogy nem tulajdonosai, hanem gondozói, őrzői,
vigyázói vagyunk gyerekeiknek.
Az első embert,
aki a világra született, ezekkel a szavakkal köszöntötte édesanyja: „Isten
segítségével fiút szereztem/vettem birtokba”. Az édesanya Éva volt, a gyermek
Káin, aki próbált, szegény, kapcsolódni Istenhez, aki feltalálta az áldozati
szertartást, csak Hozzá is úgy akart közeledni, hogy birtokolni akarta,
kontrollálni a reakcióját, amikor nem az ő, hanem Ábel áldozatát fogadta el.
Jobb sorsot érdemelt volna ő is.
A bát micvá-bár
micvá-szertartáson, amikor megérkezünk a felnőttkorba, szüleink elmondják
felettünk a zsinagógában a Sepetáráni-áldást, amely hozzávetőleg úgy szól:
áldott, aki felmentett engem az érte viselt felelősség alól. Ez a minden
látszat ellenére magasztos pillanat az autonómia születése.
Felnevelni valakit
végső soron nem más, mint felemelni a benne lévő, őt „birtokló”
istenképmásisághoz őt magát és az áldozat révén valamelyest önmagunkat is.
Békés szombatot
kívánunk!