Tanított, irányt adott, példát mutatott: Elhunyt Schmelzer Imre főrabbi

Jánoshalmai vallásos család leszármazottja volt, aki fiatalon vészelte át a soá éveit. Kitörülhetetlenül belevésődtek emlékezetébe e fájdalmas esztendők. Az otthonról hozott vallási felkészültség illeszkedett az akkori Rabbiképző világlátásába, hangulatába –, Schöner Alfréd főrabbi emlékezik a szombaton 88 éves korában Svájcban elhunyt Schmelzer Hermann Imre emeritus rabbira, a Rabbiképző volt hallgatójára.

Schmelzer Hermann Imre főrabbi zc”l (1932-2020)

Scheiber Sándor professzor háború utáni első generációs tanítványainak volt egyik kiemelkedő képviselője. Scheiberről mindig felsőfokon beszélt és szeretettel emlékezett többek között a zseniális Richtmann Mózes professzorra, vagy a homiletika és a hagiographa stúdiumok mesterére, Benoschofsky Imrére. Emléküket és a Rabbiképző korábbi nagyjainak szellemi portréját egy igen értékes tanulmányban őrizte meg. 

A Zsidó Történeti Irodalmi Tár című OR-ZSE sorozatban külön kötetet szentel Kaufmann Dávid emlékezetének. 

Schmelzer Imre 1956-ban elhagyta Magyarországot, s a párizsi École Rabbinique-ben majd Londonban folytatta tanulmányait. Stockholmban hittanárként és rabbiként működött, majd a svájci St. Gallenbe vezetett útja, ahol 44 évig odaadással, tudását egyre gyarapítva fejtette ki rabbinikus tevékenységét. Nem véletlen, hogy a helyi egyetemen 2009-ig vallástörténetet tanított. Az elmúlt két évtizedben sokszor járt vissza szülőföldjére, s rendszeresen érdeklődött az egyetemi rangot kivívott OR-ZSE iránt. Nagyműveltségű kitűnő humorú, a zsidó vallási tudományokban és az egyetemes humán diszcplinákban jártas nagyszerű ember volt, aki mindig a társaság középpontjává vált. Történetei és az összefüggéseket mindig bravúros logikával bemutató személyisége ünneppé varázsolta a vele való együttlétet.

Tanított bennünket, irányt adott, példát mutatott.

2017-ben már nem tudott eljönni a jubiláló Rabbiképző tiszteletére rendezett ünnepség sorozatra, de az itt közölt levelet küldte el hozzánk, melynek közlésével drága emlékű barátunk előtt tisztelgünk.

Báruch dáján háEmet! Zécher Cádik liVráchá!

//

Egy iskola tisztelgése

Örömmel vettem volna részt a mai, jubileumi ünnepségen. Életkorom és egészségi állapotom akadályozott ebben. A távolból is lelkes érzésekkel jelen vagyok. „ Te pedig maradjál itt (po) nálam” (Dövarim,5,27). A közeli hetekben betöltöttem a 85-ik évemet, a héber szó „po„ aritmetikájának megfelelően. Tanítvány voltam a Rabbiképző Intézet hallgatói sorában az 1951/52-től – 1956-ig terjedő években. A visszatekintő emlékezet perspektívájából, egy gyűjtőkötetben megírtam a Rabbiképzőben töltött tanulóéveimről, tanáraim témáinak előadásairól, gyakorlatairól, az intézetet jellemző vallási, szellemi atmoszférájáról, valamint arról, hogy mit kaptam az Intézetben: bíztatást, ösztönzést, zsidóságomat megerősítő világnézetet, a modern Rabbiképzést, mint eszmét és intézményt.

Kaufmann Dávid, a Rabbiképző első tanári karának felejthetetlen tagja, az Intézet tanulótemplomának, örökmécsének (nér támid) beavatásán, annak a reményének adott kifejezést, hogy ne legyen ez a fény csupán, ami fellángol és elalszik (kihuny), hanem olyan fáklya, melynek fénye, lángja „más fáklyát lángra képes lobbantani”. „ Nér echad nér l’meah” A budapesti Rabbiképző megalapítása óta mindmáig, a zsidóság vallásának, hagyományainak, kultúrájának és tudományának fényében működött és működik. Ennek a szellemnek a lángja és fénye, – de nem perzselő tüze – tartozéka egyéniségemnek; meghatározta majd ötvenéves rabbinikus működésemet. „Mécses a lábamnak a te igéd és ösvényem világossága” (Zsoltár, 119,105).

Páratlannak mondható az európai Rabbiképzők történetében az, hogy a budapesti Intézet 1877-óta megszakítás nélkül működött, kivételt képeztek az 1944-es német megszállást követő hónapok és az 1945 március-áprilisig terjedő időszak. Ez a folytonosság bázisa vonatkozik a tanítványokat illetően is, amennyiben alapfokú iskolai ismereteiket, a magyar nyelv és történelem ismeretét bírva, s mindazok az elemek, amelyek a születési hely atmoszférája jelentenek, fontos kelléke a későbbi rabbi működésében. Az európai zsidó közösségek, kivételt képez Anglia és Franciaország, igen vegyes kulturális és szakmai képzettségű rabbikra vannak ráutalva. Az Intézet tanárai, előadói javarészükben a Rabbiképző tanítványai voltak. „A te szemeid látni fogják Mestereidet” (Jes.30,20). Tanáraim ébren tartották elődeik műveit, idézték őket, felelevenítve egyéniségüket. Sűrűn említették gondolataikat, aforisztikus vagy akár anekdotikus megjegyzéseiket. „Jirat ha Kavod” a tisztelet és a ragaszkodás hangját hallottuk ki megemlékezéseikből. Tanáraim sorában, Richtmann Mózes a tanári kar Doyenje, Bacher Vilmos, Bloch Mózes és Kaufmann Dávid tanítványai voltak. Az egyetemen Goldziher Ignác, Bernáth Miklós, Bächer – és Blau Lajos tanítványa volt. Scheiber Sándor, Benoschofsky Imre, Guttmann Mihály, Blau Lajos, Weisz Miksa, Hevesi Simon, Heller Bernát tanítványai voltak. Róth Ernő, Komlós Ottó, Heller Bernát, Guttmann Mihályt hallgatták, hogy csak néhány példát említsek. Megemlíteni kívánom az Intézet könyvtárosát, Spiegel Tibort, kedves, mindig segítésre kész alakját, munkácsi iskolái révén kitűnő tudója volt az ivrit nyelvnek. Gondolom, még vannak, akik emlékeznek az Intézet pedellusára, Spitzer bácsira, akinek figyelő gondossága révén érdemes munkát végzett az Intézet érdekében. 

A vallásos eszme és a vallás előírásainak gyakorlása, párosulva a nemzedékek folytonosságában, (Ceruf hadat Vöhadorot) alapvető biztosítéka a zsidóság fennmaradásának, ezeknek tanítása, fenntartása a mindenkori rabbi kiképzésében, elsőrendű fontossággal bírnak. A vallásos hit és a tudományos gondolkodás összeegyeztetését, ennek móduszait képviselte iskolám. A ráció és a hit korrelációjában, egymáshoz való viszonylásuk kölcsönös kapcsolatában, majd egymásra utaltságukban, láttatták tanáraink a zsidó vallásbölcseleti teológiájának módszerét, lényegét.

A történeti igazság helyességét csak egy olyan szemlélet végezheti el, amelyben a racionalizmus nem teng túl a szellem a vallásos hit fölött, de jelentős, ha a tudományos gondolkodás a vallásos gondolkodás és meggyőződés kísérőjévé, sőt korrigálójává válik.

A hatástörténet egyik sajátossága, velejárója, hogy a jelent mindig, mint a múltból a jövőbe folyó folyamatnak látjuk –, a jelenben benne van a múlt, de kevésbé világos, hogy benne van-e a jövő is.

„A mulandóságon nem fogunk ki” írja valahol Arany János, ez vonatkozik különösen az egyénire, de az eszmék és a tudomány művelése nemzedékek egymásnak átadott, továbbfejlesztett ismereteire, munkájára épül. Az emlékezés kultúrájának képviselői, mondhatnám hordozói-par excellance-a zsidóság, a zsidók, ez hozzájárul identitásunk fenntartásához. A Rabbiképző Intézet jelentősége révén helyet kap a magyarországi zsidóság kollektív emlékezetében, mint „akik az öröklött tant öröklött formában ápolták, akik a megújhodást a régi alapon új módszerekkel keresték, akik a zsidó tudományt a hagyomány körén túlterjedő kutatással szolgálták, és akik a zsidó szív és érzés ki nem merülő forrásaiból merítettek.” Löw Immánuel, Száz Beszéd 1900-1922, Szeged 1923, 318 ol.

Mondanivalóm nem szisztematikus jellegű, emlékek, benyomások, töredékes gondolatok lecsapódása, felvillanásai. Nem szóltam a Rabbiképző és tanárainak a magyar tudományossághoz való kapcsolatairól és annak jelentőségéről. Vallomás és a köszönet vezetett az elmondottakhoz (hodaa vötodah).

Schmelzer Hermann Imre 
Rabbi emeritus St. Gallen