Lara búcsújának
másnapján a nekrológírás nyomasztó rítusát nyögöm. Életadatokat, évtizedek
szakmai és magánéleti sikereit kellene sorolnom, végigbukdácsolni a száraz
információsoron, amit a műfaj megkövetel. A lexikális adatokra ott van az
internet. Egyetlen fájdalmas kérdés feszíti lelkem: mi lesz velünk Nélküled, Te
fényes csillagóriás, Te emberjegenye?
Pici, törékeny
madarunk elröppent, s maradt utána a megfagyott csend, a halott hallgatás.
Látom elveszetten bolyongani a Frankel család árváit a könnyező falak között:
elment, messze szállt, aki a legtöbbet tudta a zsinagógánkról, a múltunkról…
rólunk.
Tíz éve, 2014.
december 31-én érkezett az első levele. „Csak néztem a bulit a Branderburger
Tornál, és éppen veled akartam megosztani az újságot. BÚÉK!” Attól fogva
rendszeresen írt. Egy évtizezeden át. Kántorművészetről, vallásról, hitről.
Életről. Igazából ő volt az én zsidó egyetemem. Sokunké. Boldog lehet, aki
Larisszánál, Larisszából „szerzett diplomát”.
Furcsa,
rideg-bezárkózós időket élünk. Alighanem a posztjainkból, a kommentjeinkből, az
üzeneteinkből tudható meg rólunk a legtöbb.
Volt, hogy Lara csak
úgy bejelentkezett: „Drága Barátom, remélem, ma nagyon szép napod volt, legyen
az este is kellemes!” (2015. február 7.)
Volt, hogy a
konyhájából jelentett: „A pörköltnek fantasztikus sikere volt, a menyem is azt
mondta, hogy klassz, a fiam pedig azt, hogy régen evett ilyen jót!” (2015.
március 1.)
Volt, hogy
tanított: „Eszembe jutott, hogy az áldozatok húsát nem égették, csak a zsírt és
a belsőségeket. Így az áldozati húst – a trumát – a kohenok és a családtagjaik fogyasztották
el, beleértve a leányokat, férjhez menésig.” (2016. március 19.)
Néha egy szót sem
értettem abból, amit írt, csak faltam a sorait: „Lotmant akarom olvasni, a
szemiotikába ásom bele magam, valójában csak ez érdekel: a szemiotika és a
kommunikáció – mármint a jelkomplexum, a szemiotikai tér, vagyis a közvetítés.
Nem maga az olvasmány, hanem annak a rendszere: a fejből a betűig.” (2022.
augusztus 1.)
Magáról ritkán
írt, ám ha mégis, azzal többnyire a szívembe markolt, mert rendre súlyos
társadalomkritika rejlett a szavai mögött: „Gergő, már nincs bennem se
keserűség, se semmi. Hogy ne legyek cinikus, még mélyebbre ásom magam a
tudományba, és még jobban eltávolodom a való világtól. Én már megtehetem.”
(2022. augusztus 22.)
Látszólagos
távolságtartása ellenére persze határozott véleménnyel volt a politikáról, a
közéletről. Néha azt írta: „Reszketek a dühtől!” Mert a mindig elegáns, finom
modorú, halk szavú Larában ott rejtőzött a szenvedélyes, többnyire joggal
haragvó, a világot gyógyítani, vagy legalábbis jobbítani vágyó asszony.
„Megyek, hallgatok egy kis Chopint, tisztaságra vágyom!”
Kottákat hozatott
nekem Oroszországból az unokájával.
Ha begyulladt a
szemem, cseppet ajánlott. Őszi melankóliájában a Borisz Godunovot hallgattuk,
együtt. Szelleme germán precizitással szárnyalt (ó, azok a német felmenők!),
lelkében azonban orosz maradt (Szentpétervárott született és diplomázott),
hiába élt már sok évtizede Magyarországon.
Ő volt a mi két
lábon járó Luahunk. Újhold? Jorcájt? Ilyen-olyan imabetoldások? Szokások,
hagyományok? Tudományos magyarázatok? Hetiszakaszok?
Kérdezzétek
Larisszát!
Ha kellett, régi
vilniusi anyagokból idézett a nagy kántorokról, Sirotáról és
Levenstein-Strasunskisról. Diaszpórai irodalom? A zsidó identitás
antropológiája? Zavarba ejtően otthonosan mozgott a társadalomtudományok, a
nyelvtudományok és a filozófia területén. A Mee Too-mozgalom még a kanyarban
sem volt, ő már, mondhatni, rutinszerűen kelt ki a női áldozatiság és a világot
gyakorta leuraló férfihegemónia ellen (különös tekintettel a
vallásgyakorlásra). Nyilván nem véletlen, hogy doktorandaként a zsidó nők pesti
letelepedésének kutatásába kezdett, legkedveltebb konferenciátémája pedig – a
különféle nyelvfilozófiai előadások mellett – a feminista kultúrakutatás volt.
Tudományos
felkészültségénél is megejtőbb volt Larában az Ember. Évente egyetlen Sabesz
volt csupán, amikor hiányzott a zsinagógából: ősszel, nagyünnepek előtt,
kontrollra ment, hogy megbizonyosodhasson róla, nem tért vissza testébe az
évekkel korábban legyőzött szörnyű betegség.
Te, aki valaha is ellátogattál
a zsinagógánkba, tudd, hogy aki barátságosan megszólított, aki rögvest a
szárnyai alá vett, aki magyarázataival kísérte, amit látsz, nos, ő Hrotkó
Larissza volt! Hrotkó Larissza volt, aki apáca barátnőit, más vallású
ismerőseit hozta el a Frankelbe ünnepekre. Hrotkó Larissza volt, aki a
betegeinket látogatta otthon és kórházban, s aki – akárcsak más hittetvéreinket
– a Doff házaspárt is elkísérte a sírig. Pedig, tudható, a beteglátogatásokba
egy kicsit ő is belehalt. Doff Zsuzsika temetésén én kényszerültem felolvasni a
gyászbeszédét, mert nem volt ereje a koporsó mellé állni. Milyen rendíthetetlen
erejű óriásnak mutatkozott a mi Laránk, és milyen finom lelkű, törékeny,
sebezhető angyal volt valójában! S ő,
aki oly sokakat támogatott betegségben-szenvedésben, nem engedte, hogy utolsó
napjaiban személyesen osztozzunk a kínjaiban. Irtózott a gondolattól, hogy
elesettnek látjuk, s hogy esetleg terhet jelent számunkra.
Emlékezzünk arra a
Larára, aki könyvtárba járt, meg koncertekre! S aki tanulmányokat írt. Aki örökösen
dolgozott valamin. A pici lakásában. Amelynek a teraszán tornázott és
„gyalogolt”, amikor a világ a Covid szorításában fuldoklott. Vagy a könyvtárban
gyűjtött anyagot a cikkeihez. Miközben rettegett, hogy lakatot tesznek a
számára oly fontos intézmény ajtajára. „A könyvtárban szörnyű hideg van.
Aggódunk, hogy bezárják. Mi lesz velünk akkor? Ez számomra a halált jelentené.
Ma majdnem megfagytam. Bezzeg az üzletekben jó meleg van. Hát, így rendeződnek
ma az értékek…” (2022. október 24.)
Emlékezzünk arra a
Larára, aki egy csésze jó teától (Ceylon Golden, Assami vagy Green Jasmin a
Demmerstől), vagy néhány darab Mozartkugeltől a legvidámabb emberré lett a
Földön. Mert a legkisebb öröm is boldoggá tette. Hát még a nagy örömök! Látni a
szeretteit boldogulni! Vagy vonatra szállni, hogy Európa másik felére utazzon
egy konferenciára, előadni.
Chopinért és
Rachmaninovért rajongott. Obrazcovát és Hvorosztovszkijt hallgatta (és
gyászolta). Thomas Mannt unta (bár a Halál Velencébent mindig is a kedvencei
közé sorolta). A nagy német író bátyját, Heinrich Mannt jobban szerette. De még
inkább Llosát és Umberto Ecót. El Grecótól meg szinte beteg lett. „Szabályosan
belázasodom a szép dolgoktól…” Mesélte, fiatalabb korában egyenesen rosszul
lett egy-egy festmény, regény, vagy zenemű felkavaró élményétől. Múlt télen egy
megrendítő filmtől járkált alvajáróként két napig, saját bevallása szerint még
a fáknak is nekiment. Pár hónapja egy jiddis dalkötetről írt lelkesülten: „Bocsi,
Geri, de valakinek el kell ezt mondanom, megfulladok az érzésektől! Goldfaden
1903-ban adta ki a jiddis dalkötetét. Dos Judele, ez a címe. Egészen felkavaró!
Sírni lehet a meghatottságtól! Hát ez van, barátom!” (2023. január 29.)
Másfél éve,
február 10-én írt először a romló egészségéről. „Szia, Geri barátom! Se ma, se
holnap nem leszek a zsiniben; visszaestem, katasztrófa az állapotom…” Ettől
fogva nem volt megállás. Tavaly júliusban szürkehályogműtéten esett át
(miközben a posztmodernitás indivizualizációjáról és a vallási kötelék
egzisztenciális szükségletéről értekezett), de hónapokig nem tudott igazán
rendbe jönni. Ősszel köhögött, s a hangulata is csapnivaló volt: az október 7-i
terrorista mészárlás megtörte lelkileg (közel egy éven át adott napi tudósításokat
közösségi oldalán az izraeli helyzetről), idén januárban-februárban pedig akadt,
hogy már lábra sem tudott állni, miközben tovább kínlódott a szemével.
Márciusban megtartotta az előadását a frankeles imakörnek, s csak kevesen
tudtuk, hogy reszket a fájdalomtól. Egy
májusi éjjelen begyulladtak a visszerei, s miközben szörnyen erős
gyógyszereinek ádáz melléhatásaival küzdött, annyira bedagadt a lábfeje, hogy
csak egy lyukas cipőben volt képes eljönni a templomba. De jött, ott volt
velünk. „Még jó, hogy segít a család. És hogy ti is vagytok. A Frankel.”
Larissza
nyolcvan éves lett volna jövőre. Közeli családtagjai, fia, menye, unokái
gyászolják. Állandó kísérőjük, állandó társuk marad, ha el is búcsúzott ettől a
világtól. Ők anyaként, nagymamaként hordják magukban-magukkal eltávozott
szerettüket.
De sírunk mi is,
frankelesek. Mi ugyanis a testvérünket veszítettük el.
Laránk! Amíg leszünk,
Te is leszel! Kérünk, hogy ott, ahol vagy, öleld meg helyettünk is a
frankeleseket, és ne felejts el szólni nekik: szeptember utolsó szombatján nem
egy, hanem két hetiszakaszt olvasunk a Tórából! Hisz tudod: Nélküled odaát
sincs élet.
Dr. Nógrádi
Gergely,
a Frankel
Zsinagóga főkántora
