Pici, törékeny madarunk elröppent… Hrotkó Larisszára emlékezünk

2024. Szeptember 17. / 13:35


Pici, törékeny madarunk elröppent… Hrotkó Larisszára emlékezünk

Lara búcsújának másnapján a nekrológírás nyomasztó rítusát nyögöm. Életadatokat, évtizedek szakmai és magánéleti sikereit kellene sorolnom, végigbukdácsolni a száraz információsoron, amit a műfaj megkövetel. A lexikális adatokra ott van az internet. Egyetlen fájdalmas kérdés feszíti lelkem: mi lesz velünk Nélküled, Te fényes csillagóriás, Te emberjegenye?

Pici, törékeny madarunk elröppent, s maradt utána a megfagyott csend, a halott hallgatás. Látom elveszetten bolyongani a Frankel család árváit a könnyező falak között: elment, messze szállt, aki a legtöbbet tudta a zsinagógánkról, a múltunkról… rólunk.

Tíz éve, 2014. december 31-én érkezett az első levele. „Csak néztem a bulit a Branderburger Tornál, és éppen veled akartam megosztani az újságot. BÚÉK!” Attól fogva rendszeresen írt. Egy évtizezeden át. Kántorművészetről, vallásról, hitről. Életről. Igazából ő volt az én zsidó egyetemem. Sokunké. Boldog lehet, aki Larisszánál, Larisszából „szerzett diplomát”.

Furcsa, rideg-bezárkózós időket élünk. Alighanem a posztjainkból, a kommentjeinkből, az üzeneteinkből tudható meg rólunk a legtöbb.

Volt, hogy Lara csak úgy bejelentkezett: „Drága Barátom, remélem, ma nagyon szép napod volt, legyen az este is kellemes!” (2015. február 7.)

Volt, hogy a konyhájából jelentett: „A pörköltnek fantasztikus sikere volt, a menyem is azt mondta, hogy klassz, a fiam pedig azt, hogy régen evett ilyen jót!” (2015. március 1.)

Volt, hogy tanított: „Eszembe jutott, hogy az áldozatok húsát nem égették, csak a zsírt és a belsőségeket. Így az áldozati húst – a trumát – a kohenok és a családtagjaik fogyasztották el, beleértve a leányokat, férjhez menésig.” (2016. március 19.)

Néha egy szót sem értettem abból, amit írt, csak faltam a sorait: „Lotmant akarom olvasni, a szemiotikába ásom bele magam, valójában csak ez érdekel: a szemiotika és a kommunikáció – mármint a jelkomplexum, a szemiotikai tér, vagyis a közvetítés. Nem maga az olvasmány, hanem annak a rendszere: a fejből a betűig.” (2022. augusztus 1.)

Magáról ritkán írt, ám ha mégis, azzal többnyire a szívembe markolt, mert rendre súlyos társadalomkritika rejlett a szavai mögött: „Gergő, már nincs bennem se keserűség, se semmi. Hogy ne legyek cinikus, még mélyebbre ásom magam a tudományba, és még jobban eltávolodom a való világtól. Én már megtehetem.” (2022. augusztus 22.)

Látszólagos távolságtartása ellenére persze határozott véleménnyel volt a politikáról, a közéletről. Néha azt írta: „Reszketek a dühtől!” Mert a mindig elegáns, finom modorú, halk szavú Larában ott rejtőzött a szenvedélyes, többnyire joggal haragvó, a világot gyógyítani, vagy legalábbis jobbítani vágyó asszony. „Megyek, hallgatok egy kis Chopint, tisztaságra vágyom!”

Kottákat hozatott nekem Oroszországból az unokájával.

Ha begyulladt a szemem, cseppet ajánlott. Őszi melankóliájában a Borisz Godunovot hallgattuk, együtt. Szelleme germán precizitással szárnyalt (ó, azok a német felmenők!), lelkében azonban orosz maradt (Szentpétervárott született és diplomázott), hiába élt már sok évtizede Magyarországon.

Ő volt a mi két lábon járó Luahunk. Újhold? Jorcájt? Ilyen-olyan imabetoldások? Szokások, hagyományok? Tudományos magyarázatok? Hetiszakaszok?

Kérdezzétek Larisszát!

Ha kellett, régi vilniusi anyagokból idézett a nagy kántorokról, Sirotáról és Levenstein-Strasunskisról. Diaszpórai irodalom? A zsidó identitás antropológiája? Zavarba ejtően otthonosan mozgott a társadalomtudományok, a nyelvtudományok és a filozófia területén. A Mee Too-mozgalom még a kanyarban sem volt, ő már, mondhatni, rutinszerűen kelt ki a női áldozatiság és a világot gyakorta leuraló férfihegemónia ellen (különös tekintettel a vallásgyakorlásra). Nyilván nem véletlen, hogy doktorandaként a zsidó nők pesti letelepedésének kutatásába kezdett, legkedveltebb konferenciátémája pedig – a különféle nyelvfilozófiai előadások mellett – a feminista kultúrakutatás volt.

Tudományos felkészültségénél is megejtőbb volt Larában az Ember. Évente egyetlen Sabesz volt csupán, amikor hiányzott a zsinagógából: ősszel, nagyünnepek előtt, kontrollra ment, hogy megbizonyosodhasson róla, nem tért vissza testébe az évekkel korábban legyőzött szörnyű betegség.

Te, aki valaha is ellátogattál a zsinagógánkba, tudd, hogy aki barátságosan megszólított, aki rögvest a szárnyai alá vett, aki magyarázataival kísérte, amit látsz, nos, ő Hrotkó Larissza volt! Hrotkó Larissza volt, aki apáca barátnőit, más vallású ismerőseit hozta el a Frankelbe ünnepekre. Hrotkó Larissza volt, aki a betegeinket látogatta otthon és kórházban, s aki – akárcsak más hittetvéreinket – a Doff házaspárt is elkísérte a sírig. Pedig, tudható, a beteglátogatásokba egy kicsit ő is belehalt. Doff Zsuzsika temetésén én kényszerültem felolvasni a gyászbeszédét, mert nem volt ereje a koporsó mellé állni. Milyen rendíthetetlen erejű óriásnak mutatkozott a mi Laránk, és milyen finom lelkű, törékeny, sebezhető angyal volt valójában!  S ő, aki oly sokakat támogatott betegségben-szenvedésben, nem engedte, hogy utolsó napjaiban személyesen osztozzunk a kínjaiban. Irtózott a gondolattól, hogy elesettnek látjuk, s hogy esetleg terhet jelent számunkra.

Emlékezzünk arra a Larára, aki könyvtárba járt, meg koncertekre! S aki tanulmányokat írt. Aki örökösen dolgozott valamin. A pici lakásában. Amelynek a teraszán tornázott és „gyalogolt”, amikor a világ a Covid szorításában fuldoklott. Vagy a könyvtárban gyűjtött anyagot a cikkeihez. Miközben rettegett, hogy lakatot tesznek a számára oly fontos intézmény ajtajára. „A könyvtárban szörnyű hideg van. Aggódunk, hogy bezárják. Mi lesz velünk akkor? Ez számomra a halált jelentené. Ma majdnem megfagytam. Bezzeg az üzletekben jó meleg van. Hát, így rendeződnek ma az értékek…” (2022. október 24.)

Emlékezzünk arra a Larára, aki egy csésze jó teától (Ceylon Golden, Assami vagy Green Jasmin a Demmerstől), vagy néhány darab Mozartkugeltől a legvidámabb emberré lett a Földön. Mert a legkisebb öröm is boldoggá tette. Hát még a nagy örömök! Látni a szeretteit boldogulni! Vagy vonatra szállni, hogy Európa másik felére utazzon egy konferenciára, előadni.

Chopinért és Rachmaninovért rajongott. Obrazcovát és Hvorosztovszkijt hallgatta (és gyászolta). Thomas Mannt unta (bár a Halál Velencébent mindig is a kedvencei közé sorolta). A nagy német író bátyját, Heinrich Mannt jobban szerette. De még inkább Llosát és Umberto Ecót. El Grecótól meg szinte beteg lett. „Szabályosan belázasodom a szép dolgoktól…” Mesélte, fiatalabb korában egyenesen rosszul lett egy-egy festmény, regény, vagy zenemű felkavaró élményétől. Múlt télen egy megrendítő filmtől járkált alvajáróként két napig, saját bevallása szerint még a fáknak is nekiment. Pár hónapja egy jiddis dalkötetről írt lelkesülten: „Bocsi, Geri, de valakinek el kell ezt mondanom, megfulladok az érzésektől! Goldfaden 1903-ban adta ki a jiddis dalkötetét. Dos Judele, ez a címe. Egészen felkavaró! Sírni lehet a meghatottságtól! Hát ez van, barátom!” (2023. január 29.)

Másfél éve, február 10-én írt először a romló egészségéről. „Szia, Geri barátom! Se ma, se holnap nem leszek a zsiniben; visszaestem, katasztrófa az állapotom…” Ettől fogva nem volt megállás. Tavaly júliusban szürkehályogműtéten esett át (miközben a posztmodernitás indivizualizációjáról és a vallási kötelék egzisztenciális szükségletéről értekezett), de hónapokig nem tudott igazán rendbe jönni. Ősszel köhögött, s a hangulata is csapnivaló volt: az október 7-i terrorista mészárlás megtörte lelkileg (közel egy éven át adott napi tudósításokat közösségi oldalán az izraeli helyzetről), idén januárban-februárban pedig akadt, hogy már lábra sem tudott állni, miközben tovább kínlódott a szemével. Márciusban megtartotta az előadását a frankeles imakörnek, s csak kevesen tudtuk, hogy reszket a fájdalomtól.  Egy májusi éjjelen begyulladtak a visszerei, s miközben szörnyen erős gyógyszereinek ádáz melléhatásaival küzdött, annyira bedagadt a lábfeje, hogy csak egy lyukas cipőben volt képes eljönni a templomba. De jött, ott volt velünk. „Még jó, hogy segít a család. És hogy ti is vagytok. A Frankel.”

Larissza nyolcvan éves lett volna jövőre. Közeli családtagjai, fia, menye, unokái gyászolják. Állandó kísérőjük, állandó társuk marad, ha el is búcsúzott ettől a világtól. Ők anyaként, nagymamaként hordják magukban-magukkal eltávozott szerettüket.

De sírunk mi is, frankelesek. Mi ugyanis a testvérünket veszítettük el.

Laránk! Amíg leszünk, Te is leszel! Kérünk, hogy ott, ahol vagy, öleld meg helyettünk is a frankeleseket, és ne felejts el szólni nekik: szeptember utolsó szombatján nem egy, hanem két hetiszakaszt olvasunk a Tórából! Hisz tudod: Nélküled odaát sincs élet. 

Dr. Nógrádi Gergely,
a Frankel Zsinagóga főkántora

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Megemlékezések
Ma volna 100 éves Efrájim Kishon, azaz Kishont Ferenc
Zsidó ünnepek
Kezdetek – A Ros Hásáná jelentése
2024. Szeptember 26. / 08:18

Kezdetek – A Ros Hásáná jelentése

Hírek a zsidó világból
Izraeli fotós Magyarországon – Interjú Noam Chennel