11.22. 15:42, kimenete: 11.23. 16:50 
Kardos Péter főrabbi, holokauszttúlélő a budapesti gettó felszabadulásának 74. évfordulóján, a Dohány utcai zsinagógában elmondott beszéde.
Egy kérdés és egy kérés!
A kérdés néhány évtizeddel ezelőtt hangzott el erről a helyről. S a hallgatóság ott lent a padsorokban, ott, ahol ti ültök, bólogatott, amikor a rabbi sorolni kezdte a gettóban látottakat és hallottakat. És akkor még hallatszott KAJL BICHJAJSZ, a sírás hangja.
Mert emlékeztek!
Tempora mutantur – változnak az idők, elment a tanúk többsége… S most mintha egy idegen bolygóra érkeztem volna. Úgy kellene eleget tennem a parancsolatnak: VÖHIGADTO LÖVINCHO, meséld el fiaidnak! Azért, hogy LÖDAJR VODAJR – nemzedékről nemzedékre szálljon a történet! Ennyit a kérdésről, amiről bevezetőmben szóltam.
Most jöjjön a KÉRÉS, a képzeljétek el!
Amikor ezt kérem, vegyétek figyelembe, hogy egy 70 valahány éves ember már nem is számít túlélőnek! Tehát! Képzeljétek el, hogy 74 évvel ezelőtt a szovjet hadsereg katonái két gettót szabadítottak fel. Ezt, ahol most vagyunk, és a nemzetközi gettót, amit akkor védett házaknak neveztek, a mai 13. kerületben.
Képzeljétek el, hogy az a gettó nem volt palánkkal körülvéve, a házak kapuján tábla jelezte az illető ország címerével: melyik állam védelme alatt állnak az ott lakó zsidó emberek. A védelem addig tartott, míg az első nyilas különítmény be nem tört és össze nem tépte a Schutzpassot, a követségek által kiadott védlevelet.
Hogy mennyit számított a védelem?
Válaszom: sajnos túl közel volt a Duna-part… Képzeljétek el, milyen íze lehetett a nyers krumplihéjnak! Képzeljétek el, milyen ízű lehetett az a hús, amit egy aknától elpusztult lónak a még gőzölgő testéből vágtunk ki, hogy ne haljunk éhen!
Képzeljétek el a látványt, amikor 10-15 ember veszekszik a szerencsétlen pára felett, ki tud nagyobb darabot hazavinni…
Mert az éhség nagy úr!
Ettetek már együtt holokauszttúlélővel? Észrevettétek-e, hogy általában többet kér vagy vesz a tányérjára, mint amennyit el tud fogyasztani? Mert akarja látni, hogy maradt, akarja látni a maradékot!
Mert az éhség nagyon nagy úr!
Rettentő hideg volt azon a télen. Ez utóbbi mondat az egyetlen, amit nem vitatnak az azóta született történelemhamisítók! De arról most olvastam néhány hete először, mennyit köszönhetünk MI, volt gettólakók a magyar náciknak, a nyilasoknak! Ők tulajdonképpen azért zártak gettóba bennünket, hogy megvédjenek a németektől.
Képzeljétek el!
S eljött 45 januárja. A Klauzál tér temető volt! A Kazinczy utcai volt mikve – hullaház! S mindeközben itt, a Wesselényi utcában, itt, a zsinagóga mellett, már ásták a sírokat. A sírásók bére: sárgaborsófőzelék és melasz volt. A segítők még nyers marharépát is kaptak.
Édeskés íze volt.
Anyám azt mondta, az fagyott, attól édes. Óvóhelyen, a pincében éltünk. Éjjelente az ágyúk torkolattüzeit bámultuk, nappal bombák repeszeit gyűjtögettük és cserélgettük egymás között. Nem túlzott, nem tévedett a költő, amikor papírra vetette: Élünk, míg élünk, de gyermekkorunk az Istennél is halhatatlanabb. S egy reggelen katonák törtek ránk a pincében: lövésre tartott géppisztoly és fásiszti, fásiszti kérdésszerű kiáltásokkal hatoltak egyre beljebb.
Képzeljétek el, ezek voltak azok a katonák, akik megszállták az országot, megerőszakolták lányainkat-asszonyainkat, málenkij robot címen elhurcoltak több százezer embert.
Na, ők voltak azok!
Tehát ott tartottam, hogy behatoltak a pincébe. És mivel fasiszták helyett csontsovány, meggyötört, sárga csillaggal megjelölt zsidókat találtak, egyikük egy darab megsötétedett kenyeret rántott elő köpenye alól, és kérges kezével rámutatott: Hleb, hleb– kenyér, kenyér! Nekiestünk. Pillanatok alatt elfogyott az utolsó morzsa is. Nem ettünk! Faltunk, zabáltunk, mint még életünkben soha.
Na itt most álljunk meg egy pillanatra!
Az elmúlt 74 évben sokféle kenyeret ettem. Ropogós héjút, lukacsos belűt, de olyan jót, mint az volt – soha azóta. Felszabadítottak bennünket! Az életet hozták el nekünk! A szabadságot nem tudták, mert az nekik sem volt – mondotta az akkori bölcs angol államférfi. Az ötágú vörös csillag, a ma tiltott jelkép, azóta is ott vibrál és lüktet szívünkben és emlékezetünkben. A szenvedők és a hősök emlékéből fakadjon áldás!
TÖHI NÁFSOM CÖRURO BICRAJR HÁCHÁJIM!
Lelkük foglaltassék bele az örök életűek kötelékébe!
Úgy legyen! Ámen!
