Ki akartak irtani, nem sikerült, akkor együnk! – Miért szól a legtöbb a zsidó ünnep az étkezésről?

Az ünnepi hangulat összetett érzelmek és elvárások szövedéke. A levegő frissessége, a legszebb porcelán az asztalon, a nagytakarítás és az új ünnepi ruha mind fontos részei annak a felkészülésnek, amely megelőzi az ünnepet. Az ételek finom illata emlékeket idéz fel, és erősíti a tudatosságot. A frissen sült mézes sütemény jelzi, hogy elérkezett a Ros Hásana, a ropogós, enyhén hagymás krumplilángos illata a Hanukát idézi, a maceszgombóc és a chárószet készítése pedig a Pészach közeledtét hirdeti.

Mindezek gazdagítják és emelik az ünneplés élményét. 

Azáltal, hogy bizonyos jellegzetes fogásokat kizárólag különleges napokra tartunk fenn, minden ünnepi étkezés sajátos, ismerős és örömteli hangulatot kap. Az ünnepi fogások megerősítik az ünnep jelentését, és emelik az együtt étkezők kjó hangulatát és összetartozását. Minden zsidó családnak megvannak a maga kedvenc ünnepifogásai. Az idő múlásával ezek szép asszociációkkal és emlékekkel telítődnek, sajátos jelentést nyernek, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ezek a különleges receptek kulturális és vallási örökségünk részei, melyek ugyanolyan sokfélék és változatosak, mint maga a zsidó nép. Bárhol is éltek a zsidók, átvették és továbbformálták a helyi konyha elemeit. Az ünnepi asztalon megjelennek az ókori Egyiptom és Róma, a középkori Németország és Spanyolország, valamint a 19. századi Oroszország és Magyarország ízei is. A szefárd zsidók fűszeres, illatos konyhája pedig éppoly gazdag és sokrétű, mint az askenázi hagyomány.

Apukám szerint a zsidó ünnepek általában egyetlen alapgondolat köré épülnek, Majdnem meghaltunk, de túléltük. Együnk! – írja Samantha Solomon, amerikai zsidó blogger...

Ezzel egy ismert zsidó viccet idéz kissé pontatlanul, amely így hangzik: Meg akartak ölni minket, győztünk, most együnk. De az ő változata lehet, hogy mégis pontosabb. A túléltük kifejezés sokszor közelebb áll a történelmi tapasztalathoz, mint a győztünk.

Nincs nagyon mit szépíteni, az étel szorosan átszövi a zsidó ünnepeket és hagyományokat. Az evés nem kísérőjelenség, hanem maga az ünneplés központja. Mindig. Néha éppen a hiány formájában jelenik meg – például pészachkor, amikor a kovászos kenyeret macesz váltja fel –, máskor pedig egy egyszerű ünnepi ételben, amely mögött hosszú történet áll, mint a hanukai latkesz esetében.

A zsidó vallásjogi gondolkodás is számol ezzel, számos rituális eseményt seudát micva, vagyis ünnepi lakoma kísér. Esküvők, névadások, bar- és batmicvák elképzelhetetlenek közös étkezés nélkül. És van még egy fontos tényező, a zsidó nép történelmileg szinte mindig valamilyen baj küszöbén állt. De túlélte. Ez pedig önmagában ünneplésre ad okot.

Az élet ünneplésének egyik legegyszerűbb és legbiztosabb módja az étel.

Az étkezés az az erő, amely minden ünnepen és családi eseményen összehozza az embereket. Nemcsak jóllakat, hanem ott tartja a vendégeket, beszélgetést indít, közösséget teremt. Amikor az étel és a zsidó ünnepek kapcsolatáról mindig eszembe jut A káprázatos Mrs. Maisel című kiváló zsidó témájú sorozat egyik jelenete. 

A Jom Kipur utáni böjttörő vacsorára a főszereplő édesanyja, Rose Weissman gondosan válogatja a hentesnél kacsamájat, majd kér egy báránycombot is. Midge Maisel erre megjegyzi, hogy inkább marhaszegyet készít, mert Moishe nem szereti a bárányt, talán vegyenek inkább csirkét. Kacsamáj, marhaszegy, bárány, csirke. Ez négy lehetséges húsos főétel egyetlen böjttörő vacsorára. És akkor még nem beszéltünk a köretekről, zöldségekről, kenyérről és természetesen a desszertről. Rose később elmagyarázza, hogy a bárány nem Moishének kell, hanem Krinsky rabbinak, akit sikerült rábeszélnie, hogy maradjon vacsorára. És a báránycomb kulcsfontosságú, mert a rabbi nem tud ellenállni egy jó báránycombnak. Az étel itt szó szerint eszköz, nemcsak ünneplésre, hanem közösségszervezésre is.

Samantha Solomon családi emlékei is ezt erősítik. A nagymamája nem volt különösebben híres ünnepi szakács, nem is törekedett arra, hogy hagyományos zsidó fogásokat készítsen. Viszont fantasztikus barheszt sütött, és olyan rugelachot, amely szó szerint elolvadt az ember szájában. Amikor sok vendég érkezett, biztosak lehettek benne, hogy bőséges kenyér- és süteményválaszték kerül az asztalra. Ezek lettek az étkezések valódi fénypontjai.

Az étel a középpont. Minden más másodlagos.

Hanukakor az étel jelentése közvetlenül az ünnep történetéből fakad. A jeruzsálemi Szentély visszafoglalása után mindössze egy napra elegendő szent olajat találtak az örökmécseshez, amely csodálatos módon nyolc napig égett. Ezért hanukakor minden olajban sül, latkesz, szufganiot, lángos, palacsinta. Az étel itt nem magyaráz, hanem emlékeztet arra, hogy sötét időszakot éltünk meg, kevés eséllyel, de mégis kitartottunk.

Az ünnepi fogások így nem pusztán hagyományok, hanem a zsidó történelmi tapasztalat lenyomatai. Nem idealizálnak, inkább józanul emlékeznek. Azt mondják, majdnem elvesztünk, de itt vagyunk.

Az Egyesült Államokban még a karácsony is kapott egy sajátos, ételközpontú zsidó értelmezést.  A kínai karácsonyi vacsora mára teljes értékű zsidó-amerikai rituálé lett. Valószínűleg praktikus okokból indult, mivel kevés nyitva tartó étterem volt karácsonykor, és az is mellette szólt, hogy tejmentes ételeket készítenek, de idővel komoly hagyománnyá vált, amely ma már sokak számára ismerős, vallási hovatartozástól függetlenül, miközben megmaradt jellegzetesen zsidó-amerikainak.

Az étel és a zsidóság kapcsolata végső soron egyszerű. Az étel identitást hordoz, emléket őriz és közösséget teremt. Felidézi a múltat, a nehéz időket és a jobb napokat is, és emlékeztet arra, hogy túléltük. És ha már így van, akkor tényleg itt az ideje enni!

Rubin Eszter írása: (Samantha Solomon és Rabbi Steven M. Fink írásai alapján)