Heisler András: a közös emlékezés mindannyiunk jövője

Nem szabad engedni a feledés csábításának, a „közös emlékezés ugyanis mindannyiunk jövője" – mondta Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke a budapesti gettó felszabadításának évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen hétfőn. A megemlékezést a Raoul Wallenberg Egyesület és Svédország budapesti nagykövetsége szervezte. 

Az alábbiakban a Mazsihisz elnökének az Újlipótvárosban található Raoul Wallenberg emléktáblánál elmondott beszédét olvashatják.

1944-ben egy 19 éves egy zsidó fiú, két barátjával Újlipótváros svédek által védett házában talált menedéket. Onnan szökdöstek ki – az idősebbek tanácsa ellenére – hol élelmet beszerezni, hol éppen egy Fradi meccsre, mert egyikük fanatikus Ferencváros drukker volt. A nyilasok kétszer fogták el őket. Mindkét alkalommal menetoszlopba állították a zsidókat és irány a Duna part. Első alkalommal egy nagy fekete kocsi kanyarodott eléjük, kipattant belőle egy magas, ballonkabátos ember és hallatlan bátorsággal, magabiztossággal a fegyveres nyilasokat szétzavarva kiszabadította a halálraítélteket.

A második alkalommal a nyilasok újra elfogták a három fiatalt. Menetoszlop, Duna. Cipőket levenni – máig sem értem, ez hogyan vált a tömeggyilkosságok koreográfiájává – és gépfegyvertűz. 25 zsidó fogoly teste zuhant a Duna parti kövek közé. A 19 éves fiú homlokáról egy lövedék lepattant, egy a nyakán úgy fúródott keresztül, hogy elkerülte az életfontosságú szerveket. A fájdalomtól ájultan zuhant a kövek közé, két legjobb barátjának holtteste rázuhanva befedte, s védte életét. A nyilasok Duna parti vérengzésének túlélője, ma 96 évesen Izraelben él. Apai nagybátyámról van szó. Ő az, aki a Mindenható akaratából túlélte a sortüzet, Wallenberggel való találkozására, életének megmentésére mindig emlékezik. Wallenbergről, mint a világ legbátrabb emberéről beszél.

Esterházy Péter, a magyar posztmodern irodalom egyik legjelentősebb alakja mondotta: „Másképp beszél és máskép hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél és másképp hallgat az is, aki nem volt ott”.

S igen, van valami ijesztő abban, hogy túlélőink lassan elhagynak bennünket és mi magunkra maradunk az emlékezés kötelességével és átkával, mi, a második generációsok, a harmadikak meg az unokáink. De Eszterház Péter a felelősségről és nem az önsajánálatról beszélt.

A feledés felelősségéről. 

Mert ha mi, a túlélők leszármazottai engedünk a feledésnek, azzal megtagadjuk szüleink, nagyszüleink minden szenvedését a megaláztatástól, eleink kirablásán keresztül családjaik kiirtásáig. Nem szabad engedni a csábításnak: elfeledni a szörnyűségeket, a tömeggyilkosságokat. Minduntalan emlékezni kell, most éppen itt, az Újlipótvárosban, összegyűlni a Raul Wallenberget ábrázoló domborműnél, emlékezni az üldözöttekre és arra az emberre, aki egy rettenetes korban képes volt segíteni. 

A közös emlékezés ugyanis mindannyiunk jövője. S most, amikor a Teremtő által járvánnyal büntetett emberiség részeként élünk, köszönöm Önöknek és a szervezőknek, hogy idén is össze tudtunk jönni erre a megemlékezésre. Mert amint Esterházy Péter írta: „Az embernek nincs esélye, az emberiségnek van esélye. Jó lenne, jobb lenne, ha ez idézet volna”

A budapesti gettó 1945. január 18-án szabadult fel. A Dohány utca, a mai Kertész utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt gettóban több mint 70 ezer embert zsúfoltak össze a terület 1944. december 10-i lezárásakor. A gettó ugyan csak rövid ideig működött, ám az embertelen körülmények, a zsúfoltság, az élelmiszerhiány, valamint a gyakori nyilas razziák sok életet követeltek. A gettó felszabadulása után több ezer temetetlen holttestet találtak a területen.