Elment Méray Tibor, az örök forradalmár

Nagy Imre élete és halála, Budapest 1956, Búcsúlevél, Tisztító vihar – ha csak ezeket a műveket  írta volna meg, akkor is méltán tartaná nagyra az utókor a tegnap 96 évesen Párizsban meghalt Méray Tibort. Holott sokkal több volt, mint nemzetközi figyelmet keltett könyvek és újságcikkek szerzője: az ő élete örök példa számunkra arra, hogy erkölcsi megtisztulás igenis létezik, és soha nem másokon múlik, hogy elérjük-e, csakis saját magunkon. 

Az 1924-ben született Méray Tibor meggyőződéses kommunistaként éveken át szolgálta és kiszolgálta a Rákosi-diktatúrát a Szabad Nép szerkesztőségében, elvtársai pedig többek között azzal honorálták meggyőződésből végzett pártmunkáját, hogy 1951-ben és 1952-ben is, azaz kétszer egymás után megkapta a József Attila-díjat. 

Talán csak ennyit tudnánk Méray Tiborról, ha fiatal újságíróként, íróként magával a történelemmel szembeszállva nem fordult volna az elnyomás ellen, és ha nem lett volna ereje, bátorsága felülbírálni hitét, politikai meggyőződését, azzal együtt az egész saját korábbi életét. 

A fiatalságát arra tette föl, hogy a világ elnyomottainak szolgálatában dolgozzon a társadalmi egyenlőségért a közjó javára – és lassan rá kellett döbbennie, hogy éppen ő az, aki az elnyomás eszközeként a közjó ellen tevékenykedik. Így az a bizonyos tisztító vihar, amit később a pártban, az országban és a világban hirdetett, először az ő lelkét korbácsolta fel és tisztította meg.

Azok közé tartozott, akiknek a diktatúrában kinyílt a szemük a valóságra, és akik a fejüket ezek után mégsem dugták homokba – harcolni kezdett azok ellen, akik nem csak őt, hanem egy egész országot vezettek félre. A küzdelemben szerencsére nem volt egyedül: a Szabad Nép egykori gárdájából ott volt vele többek között Kornai János, Vásárhelyi Miklós, Kende Péter, Gimes Miklós, Aczél Tamás, és persze a mártírrá és szimbólummá nemesedett Nagy Imre, a forradalom kivégzett miniszterelnöke.

Méray Tibor 1956-ban mindössze 32 éves volt, amikor elmenekült Magyarországról, és szinte ugyanennyi időt kellett várnia, hogy visszatérhessen szülőföldjére. És akkor sem saját maga miatt jött, hanem Nagy Imre miatt, akinek az újratemetésén a család kérésére ő mondhatott beszédet. 

Íróként és újságíróként szavai hitelét a saját, tiszta élete adta, amely bizonyos szakaszaiban sajnos roppant gyötrelmes volt ugyan, ám mindannyiunk számára példamutató az emberi tisztességben. 

Legyen áldott az emléke!

MÉRAY TIBOR ÉLETRAJZA 

Budapesten született 1924. április 6-án. A Wesselényi utcai elemi iskola és a Madách Imre Gimnázium után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-latin szakon végzett 1946-ban. 1944 májusától október 15-éig munkatáborban volt, utána 1945 januárjáig illegalitásban élt. Ugyanezen évtől a Szabad Nép munkatársa, később a kulturális rovat vezetője. 

A Magyar Dolgozók Pártja központi napilapjának előbb koreai, majd később berlini tudósítója. 1947 és 1948 között az Írószövetség folyóiratának, a Csillagnak is felelős szerkesztője.

A Magyar Írószövetség párttitkára 1953-54-ben, később egyik titkára. 1954-től a Szabad Nép szerkesztőbizottságának tagja, e testületből Nagy Imre politikájának támogatása, valamint az 1954 őszi „újságíró-lázadásban” való részvétele miatt – amelynek során „tisztító vihart” sürget a pártban és az országban – az év végén, magától a laptól 1955 áprilisában távolítják el. 

Az 1955-ös „írómemorandum” egyik szervezőjeként 1955 decemberében súlyos pártbüntetésben részesítik, s csak a XX. szovjet pártkongresszus után kap állást a Béke és Szabadság című lapnál. A Petőfi Kör sajtóvitáján – ahol egyébként nyilvánosan önbírálatot is gyakorol – a sajtó teljes szabadságát, majd az Írószövetség szeptemberi közgyűlésén az ország szabadságát követeli. 

A forradalom után 1956 novemberében családjával emigrált, 1957 óta élt a francia fővárosban. A párizsi Irodalmi Újság alapító munkatársa, 1962 és 89 között szerkesztője, 1971-től főszerkesztőként jegyezte a lapot. Franciaországban a Le Monde, a Franc-Tireur, a Le Figaro, l’Express, a Paris-Match, a Les Temps Modernes, a l’Esprit, a Nouvelle Revue Française, a Les Cahiers d’Historie Sociale, a Les Cahiers de l’Est, a Miroir de l’Histoire című lapok közölték írásait.

1986-ban ő kezdeményezi a Nagy Imrének és az 1956-os forradalom minden mártírjának tiszteletére a párizsi Père-Lachaise temetőben felállítandó jelképes síremléket és ő vezeti az 1988-as megvalósításig az előkészítő munkát és az avató ünnepséget megszervező bizottságot.

Magyarországra először – fogadalmához hűen – csak 1989 júniusában, a Nagy Imre-temetésre látogatott haza, amikor is Nagy Imre sírjánál a család kérésére ő mondott beszédet. 1997-ig rendszeresen publikált különféle magyarországi lapokban – Európai Utas, História, Hócipő, Kritika, Köztársaság, Magyar Nemzet (1991-ig), Magyar Hírlap, Népszabadság, Népszava, 168 óra –, illetve a Bécsi Napló és a kolozsvári Szabadság című orgánumokban. 
(Az életrajz forrása: PIM-DIA)

(Címlapkép: Venczel Katalin – MTI)