Magyar vagyok. Az
én nemzetem a mártírok, hősök és igazak nemzete, de a bűnösök, cinkosok,
haszonélvezők és a fejüket elfordítók nemzete is. Magyar vagyok. Én nemzeti
örökségünk egészét hordozom. Sötét teherként nehezedik
rám mártírjaink halála. Büszkén hordozom hőseink és igazaink emlékét. És
intő jelként áll előttem a cinkosok, haszonélvezők és fejüket elfordítók
erkölcsi bukása. De legnehezebb talán a szembenézés a bűnökkel – fogalmazott megemlékező
beszédében dr. Bóka János, európai ügyekért felelős miniszter ma délelőtt a Kozma
utcai zsidótemetőben. A megemlékezésen közreműködött Fekete László főkántor és
a Dohány utcai zsinagóga férfikara Lázár Zsigmond vezényletével.
Vasárnap reggel
tartotta mártír megemlékezését a Budapesti Zsidó Hitközség a Kozma utcai
temetőben, amely hagyományosan a ros hásána előtti utolsó vasárnap kerül
megrendezésre. De a mostani rendezvényünk különös jelentőséggel bír amiatt,
mert idén éppen 80 éve, hogy megtörtént a magyar holokauszt és szerte az
országban zajlanak szívszorító megemlékezések az emlékév keretében. Az
elhunytakra való emlékezés a zsidó hagyomány elválaszthatatlan része.
Mártírhalált halt őseink emlékének őrzése azonban nem csak emlékezés, de fontos
mementó is: ami a vészkorszakban történt, nem fordulhat elő még egyszer.
A megemlékezésen
mások mellett jelen volt Prof. dr. Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó
Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke és a szervezet ügyvezető igazgatója
dr. Kunos Péter, a rabbitestület tagjai, a zsidó közösség vezetői, holokauszt-túlélők,
a Scheiber Sándor iskola diákjai és az Élet Menete Alapítvány önkéntesei.
A megemlékezés dr.
Verő Tamás főrabbinak a ros hásánái, az 5785. zsidó új évet köszöntő sófár
hangjával vette kezdetét.
Elsőként Mester
Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) elnöke beszédében úgy fogalmazott, hogy
a szlicheszi vallási előírás nyomán alakult ki az a szokás, hogy a vészkorszak
tragédiája óta minden esztendő szeptemberében a fővárosi zsidóság színe-java
elzarándokol ide, a központi mártíremlékműhöz, hogy emlékezzen a náci-nyilas
rezsim által embertelen módon lemészárolt hatszázezer magyar zsidóra. Sokak
nevét őrzi e emlékmű, akik abban a végtisztességben sem részesülhettek, hogy az
zsidó vallás előírásai szerint kapjanak illő temetést. A Budapesti Zsidó
Hitközség elnöke beszédét ezekkel a gondolatokkal zárta: A szlichesz és az azt
követő nagyünnepek lelki magasságaiból nyerjünk erőt, és a hatnapos
arab-izraeli háborút követő első év egyik visszaemlékezésének gondolatiságát
ide hívva: Elesett, mártírhalált halt hittestvéreink hamvain új zsidó élet
támad fel, az örökké élő Izráel és a zsidóság megújhodott élete. A történelem
nem hátrafelé, hanem mindig előre halad.
A mi szavaink nem
adhatják vissza mártírjaink életét. Nem enyhíthetik a gyászt és a fájdalmat.
Nem gyógyíthatják be a sebeket. A mi szavaink nem tehetik újra egésszé, ami
eltörött. Nem tehetik éppé, amit megcsonkítottunk. De a mi szavaink is lehetnek
tisztességesek, egyenesek és becsületesek. Akkor, ha nem mentjük a
menthetetlent. Ha nem magyarázzuk a magyarázhatatlant. Akkor, ha sem az erényt,
sem a bűnt nem relativizáljuk: az igazakat igaznak a bűnösöket pedig bűnösnek nevezzük.
A vészkorszak nem természeti csapás volt. Emberek követtek el bűnöket
emberekkel szemben. Minden áldozatnak volt neve, arca, családja. De a
bűnösöknek is van nevük. De ma gyászolunk és emlékezünk. Én nagyapámra
emlékezem, aki csodával határos módon élve tért haza a munkaszolgálatból.
Szűkebb családjából egyedül élte túl a vészkorszakot. Ő sohasem felejtett és
sohasem lépett túl a tragédián. Kérem a Mindenhatót, hogy adjon bölcsességet,
hogy mi se feledjünk, adjon bátorságot, hogy szembenézhessünk a múlttal; és
adjon erőt, hogy múltunkkal a vállunkon alakíthassuk jövőnket – fogalmazott beszédében
dr. Bóka János, európai ügyekért felelős miniszter.
A miniszter
beszéde után Máté Gábor Kossuth-és Jászai Mari díjas színművész:
Esterházy Péter: a Bermuda háromszög című esszé részletével emlékezett.
Dr. Frölich Róbert országos főrabbi
emlékező beszédében így fogalmazott – A zsidó vallás, az zsidó filozófia egyik
alaptétele szabad akarat. Mert az embere szabad akaratával dönt jó és a rossz
között. És csak akkor, ha az akarata szabad, akkor tudja vállalni a
következményeket jót, s rosszat egyaránt. Így volt az eddig. Így volt megközelítőleg
a huszadik százat derekáig. Mert hiszen mi történt a huszadik században? Megszaporodtak
az ember által felállított szabályok. Rafináltan, gonoszul, gyilkos hátsó
szándékkal. De szabályokat hoztak. És ami apáink, nagyapáink úgy gondolták,
hogy hozzáedződtek 300 év zsidósága alatt, hogy a szabályokat meg kell tartani.
Mert ha megtartjuk a szabályokat, akkor nem történhet semmi baj. És
megtartották a szabályokat. Le kellett adni a rádiót leadták a rádiót. Le
kellett adni a biciklit, leadták a biciklit. Csak ettől eddig lehet kimenni az
utcára, hát ettől eddig mentek ki az utcára. El kell hagyni a lakásunkat, hát
elhagyták a lakásukat. Össze kell pakolni és úgy kell felszállni a vonatra, hát
összepakoltak és úgy szálltak fel a vonatra. Meg kell jelenni három nap múlva a
munkaszolgálatra, megjelentek három nap múlva a munkaszolgálatra. Mert ez ivódott
beléjük, hogy a szabályoknak engedelmeskedni kell és ha az ember engedelmeskedik
a szabályoknak, akkor nem történhet semmi bajuk. Halálosan tévedtek. Mert
ezeket a szabályokat nem azért hozták, mert jó. Ezeket a szabályokat nem azért
hozták, mert valamiféle rendet akartak, ezeket a szabályokat csak és kizárólag
azért hozták, hogy amire megérkezik az utolsó rendelet, – a jelenjen meg három
nap múlva – addigra az már természetes legyen. Az első perctől kezdve erre
mutatott minden. Nem volt szabad akaratuk. Apáinknak és nagyapáinknak nem
adatott meg a választás szabadsága. Nem dönthették el, hogy a jót vagy a
rosszat választják. Nem dönthették el, hogy az áldás kell, vagy az átok. Ők választották
volna az életet, de nem volt választás. Most nyolcvan esztendő múltán, persze
mi könnyen ítélkezünk, nyolcvan esztendő múltán történelmi tapasztalattal a
hátunk mögött könnyen mondjuk azt, hogy – hogy, hogy nem látták – úgy, hogy
nekik 3000 év tapasztalata volt a hátuk mögött. Nyolcvan esztendő múltán nem
értjük, hogy miért mentek, úgy ahogy mentek a vágóhídra? Miért mentek úgy ahogy
mentek a halálba? (…) Azért mentek és azért hitték azt, hogy választanak, még
akkor is, amikor nem volt választás. Mert ott élt bennük az a nagyon pici remény,
ha megtarom a törvényt, ha engedelmeskedem a szabályoknak, hát akkor nem lehet
semmi bajom. És ez a remény élt egészen addig, amíg be nem záródott a gázkamra
ajtaja (…)
A megemlékezésen elhangzott a gyászolók kaddisa is, amellyel elhunyt hittestvéreinkre emlékeztünk.
A központi megemlékezést követően a Munkaszolgálatos emlékműnél is elmondtuk a gyászimákat és elhelyeztük az emlékezés köveit.