A legodaadóbb zsidó hívő Budapesten: Medgyesi Tibor halálára

Medgyesi Tibor olyan elevenen és mélyen kötődött a zsidó közösséghez, a zsidó élet minden színteréhez, olyan önzetlen lelkesedéssel és tanulni vágyással, hogy át tudta hidalni szánalmas kis ellentéteinket. Az ő személye szinte egyedül. Ő volt alighanem a 36 cádik közül az, akit Budapestre rendeltek. 

A ’80-as évekbeli „zsidó reneszánsz” szülötte volt, ahhoz a nemzedékhez tartozott, akik a rendszerváltás környékén voltak a húszas éveikben, kapta el őket a láz, hogy van valami, ami más, ami több, mint amit a szüleik kíméletesen titkoltak előttük. Egy hatalmas, mély és gazdag, az egész életet átjáró hagyomány, amely bölcsességet, vigaszt és értelmet kínál, ezeken felül pedig közösséget. Otthont biztosít az itteni és otthont ígér az Eljövendő Világban. Amikor az ember megkomolyodik, ide, a saját hagyományához tér meg.

Mindig komoly ember volt, de sohasem komolyodott meg. A zsidóságot, amit felnőttkori ajándékként kapott, felnövési ajándékként, így is kezelte, élete legszebb ajándékaként, amelyet tudtán kívül születésekor megkapott és felnőve vett birtokába. Ennek az ajándéknak köszönhette a családját, akikért egész életében dolgozott, volt, hogy tartósan napi 16 órát, magát a munkáját is a zsidó világnak köszönhette, feleségével, Andreával a pesti és a Pesten zajló nemzetközi zsidó élet talán legfontosabb szervezői voltak. Medgyesi Tibor élete, akit annyi minden érdekelt előzőleg, mielőtt fiatal felnőttként újjászületett volna, a zsidó élettel lett azonos. Lenyűgözte a hagyomány mélységes adekvátsága, autentikussága, olyan mohón vágyott minél többet tudni, hogy ettől felnőtt megtérőként is – épp ezért – nyitott, érdeklődő gyerek maradt. Végtelenül segítőkész, végtelenül naiv és játékos gyerek, aki imád összesutyorogni a haverjaival az istentisztelet idején, sztorikat mesélni, de onnantól, hogy nem lehetett beszélni (tudta ugyanis, mikor kell elhallgatni az istentisztelet alatt, ismerte a halahát) elragadtatottan figyelt.

Elégedett volt az élettel, kiegyensúlyozott volt és derűs, sok mindenről megvolt a véleménye, de nem bántott senkit. Mint az egészséges lelkű embereket általában, nem érdekelte a hatalom, az intrika, a zsidó élet mindennél jobban, a hitközségeken belüli és a hitközségek közötti „meccsek”, helyezkedések nem. Csak nevetett az egészen, kicsit keserűen, hogy milyen ember foglalkozik ilyennel, amikor az ünnepekkel, az imádkozással, a zsinagógába járással, a Tórával is foglalkozhat, de azért nevetett. Eljárt Óbuda-Újlak mindkét zsinagógájába, amikor csak tehette, a Verő Tomi által irányított Frankel közössége éppen úgy az otthona volt, mint Köves Slomó rabbi óbudai zsinagógája. Nem élt úgy, mintha háború lenne, nem volt hajlandó tudomásul venni ezt a kétoldali hülyeséget. Talán egyedül ő az egész pesti zsidó vallásos világban. Úgy élt, ahogy egy zsidónak helyes élnie. Ebben is. Makacs jókedvvel tojva le a pitiáner betartást, utálatot.

Amikor piszkálták azért, amiben követniük kellett volna, visszaviccelődött, talán kicsit bosszantotta, de nem haragudott érte igazán. Nem tudott igazán haragudni, túl kiegyensúlyozott és jó volt hozzá. Tényleg, igazán, itt, 2020 Budapestjén, a cinizmus világvallássá válásának napjaiban mélyen, tisztán, őszintén és egyszerűen hitt Istenben és úgy viselkedett, mindig pont úgy, ahogy szerinte Ő elvárta tőle.

Ennek a nemzedéknek még nem kéne elhagynia a világot, ezt, az ittenit, ahol Istent szolgálhatjuk imával, kiegyensúlyozottsággal, mindkét zsinagógába menéssel, azzal, hogy felülemelkedünk társaink rémes hülyeségein és továbbra is ugyanúgy szeretjük őket.

Jó lenne hinni, hogy adott eleget vissza a pesti zsidó élet, tudást, szeretetet Medgyesi Tibornak, hogy valamit visszakapott önzetlen, évtizedeken át nem mérséklődő lelkesedéséből.

Nem volt semmi „hivatalosan”. Nem volt rabbi, hitközségi elnök, kántor, tótumfaktum, egy idő után már közgyűlési küldött se volt. Tiszta szívű, a jóistent megismerni vágyó zsidó ember volt, annyira tiszta szívű és tudni vágyó, mint nem túl sokan rajta kívül. Bár maradt volna olyan minden, ahogy Vele is kezdődött a rendszerváltás korában. De hát semmi sem maradt olyan, se a zsidó, se a nem zsidó magyar életben. Ő sem maradt.

Tartozunk azzal az emlékének, hogy abbahagyjuk ezt a kicsinyeskedést. Hogy lélekben mindenki minden pesti zsinagóga polgára lesz. Mindenki minden „oldalon”. Nem értünk egyet, mást gondolunk, mást kínálunk, de ezek a viták az Ég üdvéért, nem földi hatalomért kell, hogy folyjanak.

Ha így lesz, akkor megőrizzük az emlékét. Fonnassék lelke az élet kötelékébe.