95 éve született Hollywood aranykorának egyik utolsó túlélője, Tony Curtis

Bernard Herschel Schwartz néven születik magyar zsidók gyerekeként Bronxban. Az alig fokozható nyomorúságból menti ki a cserkészet, aztán a filmipar. Hat évtizedet játszik végig, hol Jack Lemon és Marilyn Monroe oldalán az évszázad komédiájában, hol Stanley Kubrick keze alatt. Utolsó éveiben, halhatatlan klasszikusként, már csak a festés foglalkoztatja és a magyar zsidó múlt: az a hely, ahonnan a szülei az Újvilágba érkeztek.

1925. június 3-án látja meg a napvilágot, már amennyire látszik az ilyesmi abból a nyomorból szemlélve, ahová érkezik. Édesapja szabó volt, családja, ő, a felesége és a három gyerek, a műhelye mögött húzták meg magukat. A gazdasági világválság utóhatásaként rövid időre még árvaházba is kerülnek, mert a szüleik úgy érzik, nem tudják őket eltartani. Édesanyja rendszeresen verte őket – őt magát a skizofrénia kínozta, ahogy később egyik bátyját is. Másik testvérét gyermekként halálra gázolta egy kamion. 

Ő maga csatlakozik egy gyerekbandához, kisebb lopásokat követnek el, bandaháborúkba keveredik, szerez némi tapasztalatot az antiszemitizmusról is. Emlékei szerint az menti ki a világból, amely a fiatalkorú bűnözők közé vezetne, hogy elmehet egy cserkésztáborba.

A második világháborúban a Csendes Óceánon teljesít szolgálatot a haditengerészet kötelékében, jelen van a japán kapitulációnál. 

New Yorkban Erwin Piscator színházi rendezőtől, Brecht társától tanul színészetet például Walter Matthau társaságában. Bár nem bízik benne, hogy igazán kitűnhet majd és csak annyit akar elérni, hogy nehogy vissza kelljen mennie a szülői házba, villámgyorsan sztár lesz és már leghíresebb filmje, a Van, aki forrón szereti előtt is jelölik az Oscar-díjra (amelyet egyébként, nagy fájdalmára, soha nem kap meg). Az 50-es évtized igazán az övé és a ’60-as évek eleje: A Van, aki forrón szereti mellett a Siker édes szaga, a Megbilincseltek és Cubrick korai filmje, a Spartacus – Kirk Douglas és Laurence Olivier partnereként - egyaránt ehhez a korszakához tartozik, ahogy még a Tarasz Bulba is, Gogol művének filmre vitele. Messze túlnő színészete azokon a lehetőségeken, amelyeket kivételes jóképűsége kínált számára. 

A magyar téve is gyorsan átveszi a Minden lében két kanál című angol krimiparódiasorozatot, amelyben Roger Mooreral vállvetve harcolnak az igazság oldalán, meglehetősen szórakoztatóan. Nem sokkal ezt megelőzően még A bostoni fojtogató címszerepében mutatkozik félelmetesen hitelesnek.

Vele és Robert de Niroval zárja rendezői pályafutását Elia Kazan, Az utolsó filmcézár F. Scott Fitzgerald írásából készül, a forgatókönyv Harold Pinter munkája.

Szinte haláláig dolgozik, de már halhatatlanként: hogy mennyire azt az is mutatja, hogy visszamenőleg még a kőkorszakba is ellátogathat: „kámeózik” a Flinstone-család című rajzfilmben Frédi és Béni mellett Stoney (vagyis Kövi) Curtis néven és természetesen ő lesz kőkorszaki önmaga hangja is Flinstonéknál. 

Számos hullámvölgyből kell kikecmeregnie hosszú pályáján, de vannak még szép sikerei és a festés is egyre jobban foglalkoztatja, főleg a szürrealisták ihletik. Idős korában „visszatér” Tony Curtis Bernard Herschel Schwartzhoz és koldusszegény szülei emlékéhez. Édesapjáról nevezi el az Emanuel Alapítványt, amelynek a Dohány utcai zsinagóga kertjében álló Emanuel Emlékfát köszönhetjük, a Magyar Zsidó Mártírok Emlékművét, támogatták a zsinagóga felújítását is. Országimázsfilmet is forgatott, amelyben Magyarországot reklámozta és ellátogatott Mátészalkára is, ahonnan édesapja származott. 

„Pokolian rengeteg élnivalóm van még” – mondta hatvan évesen és valóban: szorgalmasan és lelkesen élt még 25 éven keresztül, 2010 szeptemberében ment el 85 évesen. A New York Times nekrológjának felütése szerint „Hollywood aranykorának egyik utolsó túlélője volt”.