Zsidó múzeum nyílt Marosvásárhelyen

Vasárnap kora délután az Iskola utcai zsinagógában került sor egy kis helyi zsidó múzeum megnyitóünnepségére. A megvalósítás – tudomásunk szerint – egyelőre egyedi Erdély-szerte. A múzeum minden bizonnyal emelni fogja a város értékörökség-megőrző helyeinek számát, látványosságainak lajstromát, és felkerül a térséget látogató turisták térképére is.

Az érdeklődő közönséget Dub László, a Marosvásárhelyi Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte, aki ezúton köszönte meg a támogatók nagylelkű segítségét is. Ezt követően Diamantstein György történelem szakos tanár a múzeum létrehozásának fontosságáról beszélt, majd a kolozsvári és a brassói zsidó hitközségek képviselői méltatták a kezdeményezést. Az ünnepséget a brassói zsidó kórus zárta héber nyelven énekelt összeállításukkal.

A rendezvény következő mozzanataként a látogatók átvonultak a zsinagóga melletti épületben kialakított múzeumba, ahol Diamantstein György mutatta be a három szobában létrehozott gyűjteményt. A marosvásárhelyi és környékbeli zsidóság történetét kutató tanár lapunknak a következőket mondta el: „A múzeumnak még az ötlete sem merült fel, amikor az egyik kolleganőnek felvetette, hogy kellene egy kis lapot szerkeszteni, aminek a címe az legyen: Marosvásárhelyen kihunytak a fények, hogy maradjon valami nyoma annak, hogy itt zsidók éltek, amíg 1944-ben el nem vitték őket. Megtetszett az ötlet, de később aztán egy maketten kezdtünk el gondolkodni, mert sokkal látványosabb, és elindítottunk egy internetes honlapot is, amin feltüntettük az összes marosvásárhelyi zsidó házat és az embereknek a neveit, akiket onnan vittek el. Ekkor érkezett ez a fantasztikus adomány Tusa Etelkától, aki a saját és a testvére nevében adományozott nekünk egy elég jelentős összeget, és akkor kezdtünk el komolyan gondolkodni, hogy múzeumot hozunk létre. Gyűjtöttük a fényképanyagot, a tárgyi anyagot, és lassan kezdtük megírni a kis történelmi szemléket a különböző vetületekről: a náznáni zsidókról, a szombatosokról, a zsidó szokásokról, a vallásról, az iskoláról – és ebből alakult ki végül a múzeum. Nagyon sokat köszönhetünk Karácsony István muzeográfus, aki kivitelezte az elképzelésünket. A kezdetektől napjainkig szól a történet. Három szoba van: az elsőben egy 1908-as fénykép van kinagyítva, ami azt tükrözi, hogy milyen volt itt a háború előtt az élet. Ott vannak a képen magyarok, románok, zsidók, cigányok, egy falusi ünnep alkalmával, pohárral, hegedűvel a kezükben. Azt tükrözi, hogy ilyenek voltak őseink, vallásilag különböztek, de mind emberek voltak. Közben itt olvasható a történet, hogy hogyan érkeztek meg őseink Náznánba, majd onnan jöttek be Vásárhelyre.

zsidomuzeum_mvh.2.jpg

Aztán következik a második szoba, a két háború közötti békés világot bemutató, ott kiállítottuk egy egyszerű polgári ház bútorait. Egy értelmiségi ház, hiszen megjelenik a zongora is. A szoba másik része a vallásnak van fenntartva, és van egy jól sikerült mozaik fényképekből, azoknak a képeiből, akik anyagot adtak nekünk. A két háború közti arcképek, családi képek, mesterségek stb. A harmadik szoba átvezeti a látogatót a boldog kortól a jelenig, és átszeli az auschwitzi vészkorszakot is. Ott van egy pannó az iskoláról, egy a cionizmusról, az elnökökről, a rabbikról, és központi helyet foglalja el az a bizonyos makett, amiről beszéltem. A maketten a város azon része látható, ahol zsidók laktak: Kossuth utca, Arany János utca, Malom utca, ott a vagon, amivel viszik őket Auschwitzbe. De itt nem fejeződik be, nem akartuk azt, hogy csak a holokausztról szóljon a múzeum. Van még egy pár pannó a jelenről, a mai életről. Sajnos kevesen vagyunk, de még létezünk. Valamint van egy külön pannó a helyi zsidó hírességekről, itt még lehetne bővíteni, de sajnos egyelőre nincs fényképanyagunk. Nagyon kevesen vagyunk, alig 200-an, de abból zsidó – akinek az édesanyja is zsidó – csak 80-an, és zömük nagyon idős. Én a fiatalabb generációhoz tartozom, de már eltöltöttem a 60-at. Van még néhány fiatal fiú, akik lelkesek, jönnek, de lassan-lassan kihalunk. A cél tehát az volt, hogy maradjon valami utánunk. Amint a zsinagógában is mondtam, szomorú volt két évvel ezelőtt, amikor Székelyudvarhelyen eltemettük az utolsó zsidót, nyomuk semmi nincs, csak pár kő a temetőben. Ezt a múzeumot be szeretnénk vinni a város forgatagába, hogy mindenki tudja, hogy nem csak a zsinagóga van, hanem van egy létező hitközség és annak van múltja” – tudtuk meg Diamantsteintől. (Nemes Gyula / Központ.ro)

A teljes írás ide kattintva olvasható el